A Természetvédelmi Világszövetség (IUCN) által szerkesztett Vörös Lista alapján 1500 óta 134 madárfaj halt ki a Földről. Mindezen fajok mellett még sok egyéb faj van, amelyek valószínűleg mára szintén kihaltak, vagy már évtizedek óta nem látták őket vagy élőhelyük oly mértékben károsodott, hogy azon már nem élhet életképes populáció a fajokból.

Az IUCN besorolása szerint az 1500-as év számít a kezdőévnek, az ezt követő években kihalt fajokat tartják nyilván kihaltként listájukon. Ez az évszám a nagy földrajzi felfedezések kezdete, melytől kezdve az európai felfedezők és tengerészek nagy számban útra keltek, hogy felfedezzék az Európától távoli kontinenseket és azok élővilágát. Szintén innentől számíthatjuk a szigeti fajokra oly veszélyes patkányok, majd később macskák megtelepedését sok szigeten, melyek végzetesek voltak sok madárfajra. Természetesen a Föld különböző területein az emberek megtelepedése jóval korábban kezdődött és sok fajt már jóval korábban (egyeseket 8-10.000 évvel ezelőtt) sikerült kiirtani az embereknek. Ezek a Természetvédelmi Világszövetség Vörös Listáján nem a kihalt (extinct), hanem a régen kihalt (prehistoric) kategóriába sorolja.

A Proceedings of the National Academy of Sciences tudományos szakfolyóirat szerint a jelenleg élő madárfajok 12%-a tartozik a kihalástól közvetlenül veszélyeztetett fajok közé és további 12%-a a fajoknak veszélyeztetett. A tudósok előrejelzése szerint ha nem történnek sürgős változások sok faj esetében, akkor a 21. század végére évente akár 10-12 madárfaj is kihalhat a Földről.↑ http://www.wissenschaft.de/wissen/news/267161.html Elsősorban a különálló szigeteken kialakult endemikus fajok vannak veszélyben. A szigeti endemizmusok sérülékenységének elsőrangú példája a Hawaii-szigetek madárvilága, ahonnan az emberek és elsősorban a későbben betelepül európaik megérkezése óta számos faj kihalt. Az utóbbi években a legsúlyosabb veszteségeket Guam madárvilága szenvedte el, mióta a katonai támaszpont ellátmányaival véletlenül behurcolták a szigetre a délkelet-ázsiai, elsősorban madárfogyasztó barna mangrovesiklót. Ennek a kígyófajnak köszönhetően a sziget madárvilága nagyon lecsökkent, több faj véglegesen kihalt a Földről.

A kontinensek a szigetekhez viszonyítva viszonylag kevés fajt vesztettek el. Európa mindössze egyet, az óriásalkát, bár ez is csak az Atlanti-óceán északi szigetein volt honos.

1500 óta kihalt madárfajok Struccalakúak (Struthioniformes) rendje bélyegkép|jobbra|250px|Régi ábrázolás a fekete emuról (Dromaius ater), mely az Ausztráliához tartozó King-szigeten élt egykor

Felföldi moa (Megalapteryx didinus) - Kb. 130 cm magas és 25 kg tömegű lehetett. Egyike volt a legkisebb moáknak: Új-Zéland magasabban fekvő, hűvösebb erdeiben élt. A moafélék (Dinornithidae) családjából, melyek valamennyien Új-Zélandon voltak honosak ez az egyetlen faj, melyről feltételezik a tudósok, hogy még élhetett a 16. század során. A többi, nagyobb termetű fajt valószínűleg a 13. század végén vagy a 14. század során végleg kiirtották az őshazájukban megtelepedett maorik. Mivel ez volt a legkisebb faj, ennek intenzív vadászatát akkor kezdték meg, mikorra a nagyobb fajok végleg kihaltak. Mire az európai felfedezők megérkeztek Új-Zélandra ez a faj sem élt már.

Óriás elefántmadár (Aepyornis maximus). Az elefántmadár-félék (Aepyornithidae) családjának legnagyobb testű tagja volt. Magassága meghaladta a 3 métert, tömege a 450 kg-ot.

Kihalása (Madagaszkár néhány más állatfajával egyetemben) nem sokkal a mai malgasok őseinek betelepülése után következett be, mintegy 1000-1500 évvel ezelőtt (ld. pleisztocén megafauna). Nagyon valószínű, hogy a bennszülöttek vadászták a madarakat és tojásaikból tárolóedényeket készítettek. Az arab hajósok talán még találkozhattak egy-két példánnyal: valószínűleg az elefántmadarak adták az ihletet a Szindbád-legendák „rok madarához”. Az elefántmadár kifejezés pedig feltehetően az arab hajósokon keresztül Marco Polótól származik. Mikor az első európai hajósok kikötöttek a szigeten (15-16. század), már valószínűleg nem léteztek. De elképzelhető, hogy a családból legalább egy faj még élhetett 1500 körül.

fekete emu vagy King-szigeti emu (Dromaius ater) Nicolas Baudin expedíciója fedezte fel 1804-ben. Ma a Párizsi Természettudományi Múzeumban őrzött egyetlen kitömött példányáról és egy összerakott csontvázáról ismert. A faj utolsó ismert példánya 1842-ben pusztult el 22 évesen egy párizsi növénykertben.

kenguru-szigeti emu (Dromaius baudinianus) A Kenguru-szigeten és Dél-Ausztráliában élt emuféle kicsit nagyobb volt, mint a szintén kihalt fekete emu. Az összes ismert forrás Párizsban egy csontváz és Genfben egy bőrdarab, ami a feltételezések szerint egy példányától származik.

Vöcsökalakúak rendje (Podicipediformes)

óriásvöcsök (Podilymbus gigas) Az Észak- és Dél-Amerikában általánosan elterjedt gyűrűscsőrű vöcsök (Podilymbus podiceps) nagy termetű, röpképtelen rokon faja volt, mely kizárólag a Guatemalában található Atitlan-tavon élt. Életmódja és kihalásának folyamata jól ismert Anne LaBastille amerikai biológusnőnek köszönhetően, aki több mint 25 éven át tanulmányozta a fajt. Mivel csak egyetlen hegyvidéki tóban élt, valószínűleg sosem voltak nagy állományai, ám egészen a 20. század közepéig egyáltalán nem volt ritka faj. Megritkulásának folyamata 1958-ban kezdődött, amikor a horgászturizmus fellendítése érdekében és a helyi fehérjeszükséglet fedezésének okán idegen halfajokat telepítettek a tóba. Ezek, ragadozók lévén, elfogyasztották a vöcsök táplálékát jelentő apró vízi szervezeteket, sőt a fiatal vöcskökre is veszélyt jelentettek. Emellett intenzíven irtották a tót szegélyező nádast, a vöcskök szaporodó helyét is. 1983-ra már csak 32 egyedük élt, de aztán még tovább csökkent a számuk. 1989-re már csak kettő egyed maradt életben, de még ebben az évben ezek is eltűntek. Ekkortól számítják a fajt a kihalt élőlények közé.

andoki vöcsök vagy kolumbiai vöcsök (Podiceps andinus) Dél-Amerikában, ezen belül a Kolumbiában lévő Tota-tónál (Lake Tota) valamint Boyacá és Cundinamarca tartományok tavaiban, mocsaraiban élt.

Az otthonául szolgáló mocsarak a 20. század során nagyon visszaszorultak. Elsősorban a beléjük vezetett szennyvíz és a bedobált szemét miatt eliszaposodtak és java részük a század 50-es éveire végleg kiszáradt. A faj populációja ekkor összeomlott. Néhány magányos egyed még élt a '70-es években, az utolsó bizonyított egyedet 1977-ben látták a Tota-tavon. A faj utáni intenzív kutatómunka, melyet 1981-82-ben, végeztek eredménytelenül zárult; a faj végleg kihalt.

Aloatra-vöcsök (Tachybaptus rufolavatus)

Ezt a Madagaszkáron (ott is csak az Alato-tavon) endemikus faj a Természetvédelmi Világszövetség Vörös Listáján még a "kihalástól közvetlenül veszélyeztetett" kategóriába sorolja, de mivel az 1980-as években láttak utoljára élő egyedet nagy valószínűséggel mára kihalt. Eltűnését a tó körüli erdők kivágása miatti erózió általi földcsuszamlások (melyek lassan feltöltötték a tavat), a nádvágások okozták, de nagy szerepet játszott benne a rokon kis vöcsökkel való hibridizáció is. Miután az 1980-as években a ragadozó Channidae családba tartozó halakat telepítettek a tóba, nem találtak többé élő egyedet belőlük.

Lúdalakúak (Anseriformes) rendje Récefélék (Anatidae) családja bélyegkép|jobbra|250px|Kitömött koreai ásólúd (Tadorna cristata) pár. A faj talán még életben lehet Szibéria északi résznek ember nem járta vidékein, de valószínűbb, hogy kihalt. bélyegkép|jobbra|250px|Az utolsó ismert Mariana-szigeteki réce (Anas oustaleti) hímjéről készült felvétel bélyegkép|jobbra|250px|Régi ábrázolás egy rózsásfejű réce (Netta caryophyllacea) párról.

mauritiusi ásólúd (Alopochen mauritianus) - Valószínűleg 1698-ra halt ki végleg vadászat miatt Mauritius szigetéről. Utoljára Leguat látta 1693-ban.

réunioni ásólúd (Mascarenachen kervazoi) - Kizárólag Réunion szigetéről szubfosszilis formában ismert faj. Bertrand Kerzavo találta meg maradványait 1974-ben. A faj feltehetően 1710-re kihalt. Kihalásának oka nagy valószínűséggel a vadászat volt.

koreai ásólúd (Tadorna cristata) - A Természetvédelmi Világszövetség a kihalástól veszélyeztetett fajként tartja nyilván, de a biológusok többsége szerint a faj valamikor az 1980-as években kihalt. Utoljára 1985-ben látták.

Finsch-réce (Chenonetta finschi). Új-Zéland szigetéről szubfosszilis formában ismert faj. Úgy tűnik, hogy az Ausztráliában honos sörényes lúd (Chenonetta jubata) legközelebbi rokonfaja volt. Egy 1870-ben láttak Új-Zélandon egy ismeretlen récefajt, amelyik talán ennek a fajnak egy egyede lehetett. Emiatt szerepel a listán.

amszterdam-szigeti réce (Anas marecula) - Kizárólag az Amszterdam-szigetről ismert, mely a Francia déli és antarktiszi területek része. A fajnak csak csontjai ismertek. Valószínűleg több száz éve kihalt már. Valószínűleg a szigeteket felkereső bálnavadászok végeztek a madárral, mely nemigen tudott elmenekülni előlük és mivel a szigeten nem éltek emlősök, nem is alakult ki benne menekülési viselkedés.

mauritiusi réce (Anas theodori) - Mauritius szigetén élt. Csontjai alapján ismert faj, de a szigetet felkereső tengerészek és kereskedők is beszámoltak róla többször. Először 1681-ben tudósítottak róla. A szemtanúk szerint szürke madár volt és nagy számban népesítette be az erdőben található tavakat és mocsarakat. A sziget betelepülése után a mértéktelen vadászat miatt 1693-ra nagyon megritkult és utolsó ismert példányát 1696-ban ejtették el.

Mariana-szigeteki réce (Anas oustaleti) - 1981-ben látták utoljára a Csendes-óceáni Északi-Mariana-szigeteken levő hazájában

rózsásfejű réce (Netta caryophyllacea, régebben Rhodonessa caryophyllacea) - Az utolsó ismert példányt C. M. Inglis lőtte 1935-ben Dabhanga közelében, Bihár államban, Indiában. Egyelőre a Vörös Listán még nem mint kihalt faj szerepel, mert a madár talán még életben lehet Mianmar északi részén, ami tudományos szempontból elég feltáratlan területnek számít.

labradori réce (Camptorhynchus labradorius) - E tengeri récefaj kihalásának oka ismeretlen. Furcsa felépítésű csőre arra utal, hogy táplálkozási szokásai is különlegesek voltak: valószínűleg apró csigákon élt. Ez is hozzájárulhatott kipusztulásához, hiszen az egy bizonyos táplálékra specializálódott állatfaj mindig érzékenyebb a környezet változásaira. Észak-Amerika keleti részén a fokozódó emberi tevékenység hatására átalakult a tengerparti élőhelyek csigafaunája, ami a faj számára végzetesnek bizonyult. Az utolsó közlés egy hím példányról szól, amelyet 1875 őszén fogtak a Long Islandhez közeli vizeken.

Auckland-szigeteki bukó (Mergus australis) - A faj az Auckland-szigeteken volt honos, ahol 1840-ben fedezték fel. Kihalásához a vadászat mellett a betelepített disznók, patkányok, kutyák és macskák is hozzájárultak, melyek ellen ez a nehézkesen repülő faj nem tudott védekezni.Utolsó példányát 1902-ben gyűjtötték be. Azóta semmi nyoma a fajnak, pedig több alkalommal is intenzíven keresték a térségben.

Tyúkalakúak (Galliformes) rendje Ásótyúkfélék (Megapodiidae)

új-kaledóniai ásótyúk (Megapodius molistructor) - Egykor Tonga és Új-Kaledónia szigetein őshonos faj volt. Korábban úgy gondolták, hogy a Lapita-kultúrához tartozó emberek megtelepedésével a faj kihalt Új-Kaledóniáról, nagyjából időszámításunk előtt 1500 évvel. Azonban William Anderson, (aki részt vett James Cook csendes-óceáni felfedezőútjain) útleírása során beszámolt egy nagy testű, talajlakó tyúkféle madárról Új-Kaledónia szigetéről. Ő a fajnak a Tetrao australis fajnevet adta, mivel fajdféle madárnak hitte. A fajdok nem fordulnak elő a térségben (sőt a déli féltekén egyáltalán nem), ezért valószínű, hogy a Megapodius molistructor utolsó példányait látta a szigeten.

fidzsi ásótyúk (Megapodius amissus) - A Fidzsi-szigetek legnagyobb szigetén, Viti Levun egykor élt faj egyedei valószínűleg egészen a 19. századig éltek.

Fácánfélék (Phasianidae) családja