Mobutu Sese Seko Nkuku Ngbendu wa Za Banga (1930. október 14. – 1997. szeptember 7.) ismertebb nevén Mobutu vagy Mobutu Sese Seko, születési nevén Joseph-Désiré Mobutu, 32 éven át volt Zaire (jelenleg a Kongói Demokratikus Köztársaság) elnöke (1965–1997), miután puccsal eltávolította Joseph Kasa-vubut, a Kongói Köztársaság (Léopoldville-Kongó) első szabadon választott elnökét. Zairében amerikai támogatással totalitárius rendszert hozott létre, mely megpróbálta megtisztítani az országot a gyarmati uralom minden kulturális hatásától, és az USA további támogatását élvezve háborúba bocsátkozott az egyes afrikai országokban időnként megerősödő baloldallal szemben. Országa gazdaságának téves vezetése, a pénzügyi és természeti erőforrások kihasználásával szerzett személyes meggazdagodása nevét a kleptokráciával (tolvajuralommal) tette egyenértékűvé.
Ifjúkora Mobutu a ngbandi népcsoport tagjaként a belga kongói Lisalában született. Mobutu anyja, Marie Madeleine Yemo szállodai cseléd volt, aki egy helyi főnök háreméből menekült Lisalába. Itt találkozott Albéric Gbemanival, egy belga bíró szakácsával, akivel összeházasodott. Két hónappal később született fia, Mobutu, akinek a „Mobutu” nevet egyik nagybátyja adta. Az apa, Gbemani Mobutu nyolcéves korában meghalt.Michela Wrong, In the Footsteps of Mr. Kurtz: Living on the Brink of Disaster in Mobutu's Congo, pp. 70-72
A belga bíró felesége megkedvelte Mobutut és franciára tanította; a fiú a francia beszédet, írást és olvasást tökéletesen elsajátította. Négy gyermekének eltartása érdekében Yemo nagymértékben rászorult a rokonok támogatására, ezért a család gyakran költözni kényszerült. Mobutu Léopoldville-ben (ma Kinshasa) kezdte tanulmányait, de anyja végül egy nagybátyjához küldte őt Coquilhatville-be (ma Mbandaka), ahol egy katolikus missziós bentlakásos iskolában, a Keresztény Testvérek Iskolájában tanult tovább.
Jó felépítésű és megjelenésű fiú volt, az iskola sportéletében vezető szerepet játszott. A tudományokban is élen járt, továbbá ő szerkesztette az iskola újságját. Csínyeiről és pajkos humoráról is jól ismerték; egy osztálytársa felidézte azokat az eseteket, amikor a belga papok, akiknek az anyanyelve a flamand (holland) volt, hibásan beszélték a francia nyelvet, és Mobutu egyből felugrott, rámutatva a hibára.
1949-ben Mobutu fellopózott egy hajóra és Léopoldville-be utazott, ahol megismerkedett egy lánnyal. A papok csak több hét múlva találták meg, és az iskolaév végén Belga Kongó hadseregébe, a Force Publique-ba küldték. A lázadó diákoknak a besorozás volt a büntetésük, mely számukra hétéves szolgálatot jelentett.
Mobutu fegyelmet tanult a hadseregben, Joseph Bobozo őrmester személyében pedig atyai támogatóra talált. Mobutu úgy folytatta tanulmányait, hogy amikor csak tehette, európai újságokat és könyveket kért kölcsön a belga tisztektől, melyek olvasásának szentelte minden szabadidejét, néha még szolgálati idejét is. Személyes kedvencei voltak a francia elnök, Charles de Gaulle, a brit miniszterelnök, Winston Churchill és az olasz filozófus, Niccolò Machiavelli írásai. Miután elvégzett egy könyvelői tanfolyamot, a professzionális újságírásba vetette bele magát. Még mindig haragudott a papokra az iskolai összetűzések miatt, ezért házasságát nem templomban kötötte. Az esküvői ünnepséghez egy rekesz sörrel járult hozzá, ennyit engedhetett meg katonai fizetéséből.
Katonaként, írói álnéven írt a korabeli politikáról egy, a belga gyarmati kormányzat által létrehozott új folyóiratba, az Actualités Africaines-ba. 1956-ban otthagyta a hadsereget, és főállású újságíró lett, írásai a léopoldville-i L'Avenir napilapban jelentek meg.Crawford Young and Thomas Turner, The Rise and Decline of the Zairian State, p. 175 Két évvel később Belgiumba utazott, hogy a Brüsszeli Világkiállításról tudósítson. Az Expo után Belgiumban maradt és újságíróképzésben vett részt. Mobutu ekkorra már számos olyan fiatal kongói értelmiségivel találkozott, akik kifejezték tiltakozásukat a gyarmati uralom ellen. Barátságot kötött Patrice Lumumbával, és csatlakozott Lumumba Mouvement National Congolais (Kongói Nemzeti Mozgalom – MNC) mozgalmához. Mobutu végül Lumumba személyes segédje lett, bár számos kortárs tett utalást arra, hogy a belga hírszerzés ekkoriban informátorként beszervezte Mobutut.
A kongói függetlenségről folytatott 1960-as brüsszeli tárgyalások során az Amerikai Egyesült Államok nagykövetsége fogadást tartott a résztvevők számára, hogy jobban megismerje a kongói küldöttséget. A nagykövetség munkatársai azt a feladatot kapták, hogy egy lista alapján beszélgessenek el a küldöttség tagjaival, majd később számoljanak be benyomásaikról. A nagykövet feljegyzései a következőket tartalmazzák: „Egy személy neve folyton felbukkant. Ez a név azonban egyetlen listán sem szerepelt, mivel nem volt a küldöttség hivatalos tagja, ő Lumumba titkára volt. De mindenki egyetértett abban, hogy ez egy rendkívül intelligens férfi, nagyon fiatal, talán még éretlen, ám olyan személy, aki hatalmas lehetőségek előtt áll.”
A kongói válság
Miután az ország 1960. június 30-án elnyerte függetlenségét, koalíciós kormány jött létre, melyet Patrice Lumumba miniszterelnök és Joseph Kasa-Vubu elnök irányított. A fiatal ország hamarosan belesodródott a kongói válságba, mivel a hadsereg fellázadt a még ott maradt belga tisztek ellen. Lumumba Mobutut nevezte ki a hadsereg vezérkari főnökévé. Új tisztségében Mobutu körbejárta az országot, és meggyőzte a katonákat, hogy térjenek vissza laktanyáikba. A déli tartományok bátorítást kaptak a belga kormánytól, mely fenn akarta tartani befolyását a gazdag kongói bányák felett, ezért szakadár mozgalmak alakultak ki. Mivel Lumumbát felbosszantotta, hogy az Egyesült Nemzetek Szervezetének a rend helyreállítására és a szakadár mozgalmak elfojtására érkezett erői nem nyújtottak segítséget, a Szovjetunióhoz fordult segítségért, ahonnan hat héten belül roppant katonai segély és mintegy ezer műszaki tanácsadó érkezett.
Az Amerikai Egyesült Államok kormánya a szovjet beavatkozást a kommunista befolyás Közép-Afrikára történő kiterjesztése szándékaként értékelte. Kasa-vubu, akit a szovjetek megérkezése felingerelt, elbocsátotta Lumumbát. A felháborodott Lumumba viszont Kasa-vubut nyilvánította hatalmától megfosztottnak. Ezután mind Lumumba, mind Kasa-vubu parancsot adott Mobutunak a másik letartóztatására. Vezérkari főnökként Mobutura több oldalról is nagy nyomás nehezedett. A nyugati hatalmak nagykövetségei, valamint Kasa-vubu és Mobutu alárendeltjei a szovjet jelenléttől való megszabadulást támogatták. 1960. szeptember 14-én Mobutu a CIA által finanszírozott puccsal átvette a hatalmat.Wrong, p. 68-70. For more on Belgian and American involvement, see Jonathan Kwitny, Endless Enemies, p. 38-103, and Madeleine G. Kalb, The Congo Cables, p. 189-196 Az új rezsim Lumumbát házi őrizet alá vette, és Kasavubut hagyta meg elnöknek.Larry Devlin, Chief of Station, Congo: Fighting the Cold War in a Hot Zone, p. 87
Az összes szovjet tanácsadónak azonnal távoznia kellett. Következő lépésként Mobutu kommunista szimpátiával vádolta Lumumbát, így remélte megszerezni az Amerikai Egyesült Államok támogatását. Lumumba megpróbált Stanleyville-be (ma Kisangani) menekülni, de elfogták és Katangába szállították, ahol merénylet áldozata lett.
1964-ben Pierre Mulele egy másik lázadás keretében partizánokat vetett be. Hamar elfoglalták az ország kétharmadát, de a Mobutu által vezetett kongói hadsereg 1965-re a teljes területet visszafoglalta tőlük.
A második puccs és a hatalom megszilárdítása
1965. november 25-én a Kasa-vubu és miniszterelnöke, Moise Csombe közötti újabb hatalmi harcot követően Mobutu tábornok másodszor is megszerezte a hatalmat egy vér nélküli puccsban. Mobutu szerint öt évre volt szükségük a „politikusoknak”, hogy tönkretegyék az országot, ezért „a következő öt évben nem lesz politikai párttevékenység az országban”. A regime d'exception (szükségállapot) alatt Mobutu csaknem abszolút hatalmat szerzett. A parlamentnek csak bólogató szerepe volt, mielőtt teljesen megszüntették, bár később újra életre kelt. A tartományok számát csökkentették, autonómiájukat megkurtították, mindez egy nagymértékben központosított államhatalmat eredményezett.
Mobutu kormánya kezdetben tagadhatatlanul apolitikus, sőt anti-politikus volt. A „politikus” szónak negatív másodlagos jelentése volt, és csaknem szinonimája lett a bűnös vagy korrupt viselkedésnek. Ennek ellenére 1966-ban elkezdte szárnyait bontogatni a „Corps of Volunteers of the Republic” (Önkéntes Köztársasági Hadsereg), egy mozgalom, melynek feladata a Lumumba utáni „második népi hős”, Mobutu mögötti népi támogatásra való mozgósítás volt. Ironikus, hogy a Lumumba elűzésében játszott szerepe ellenére Mobutu igyekezett önmagát Lumumba örökségének folytatójaként beállítani. Uralma elején egyik fő alapelve a „hiteles kongói nacionalizmus" volt.
Az 1967-es év a Popular Movement of the Revolution (MPR) indulásának éve volt, mely egészen 1990-ig az ország egyetlen legális politikai pártja volt. A tagság az ország minden polgára számára kötelező volt. Az MPR doktrínája, a „Manifesto of N'Sele” fő tételei között szerepelt a nacionalizmus, a forradalom és a hitelesség. A forradalmat „valódi nemzeti, lényegében pragmatikus forradalomnak” írták le, mely megkívánja „mind a kapitalizmus, mind a kommunizmus elutasítását”. Az MPR egyik szlogenje a „se balra se jobbra” volt, melyhez évekkel később az „és középre sem” is hozzátehető lett.
Még ugyanabban az évben az összes szakszervezetet egyetlen szervezetbe vonták össze, a „National Union of Zairian Workers”-be (Zaire-i Dolgozók Országos Szakszervezete), melyet kormányellenőrzés alá vontak. Mobutu szándéka szerint a szakszervezet inkább a kormánypolitika támogatásának eszközeként szolgált, semmint érdekvédelmi szervezetként. Független szakszervezetek egészen 1991-ig nem létezhettek.
Uralkodásának korai szakaszában számos feladatnak nézve elébe, Mobutu képes volt ellenzőinek nagy részét pártfogói rendszere útján engedelmességre kényszeríteni, akit pedig így nem sikerült, azzal erőszakkal számolt le. 1966-ban kabinetjének négy tagját tartóztatták le egy puccskísérletben való bűnrészesség vádjával, ügyüket egy katonai törvényszék tárgyalta, mely után 50 000 ember előtt nyilvánosan kivégezték őket. A korábbi katangai csendőrség felkeléseit eltiporták, csakúgy, mint egy, fehér zsoldosok által 1967-ben vezetett sikertelen lázadást. 1970-re minden, tekintélyét veszélyeztető potenciális fenyegetést megsemmisítettek, és jobbára a törvényt és a rendet is helyreállították az ország legnagyobb részében. Ez az év jelentette Mobutu legitimitásának és hatalmának csúcspontját. A belga uralkodó, I. Baldvin sikeres hivatalos látogatást tett Kinshasában. Ugyanabban az évben törvényhozási és elnökválasztást tartottak, a részvétel kötelező volt, az egyetlen elnökjelölt Mobutu volt. A választáson Mobutu a szavazatok 99%-át kapta meg.
Hatalmának megszilárdítása során Mobutu számos katonai szervezetet hozott létre, melyeknek egyetlen feladata az ő védelme volt. Ezek közé tartozott a Special Presidential Division (Elnöki Speciális divízió), a Civil Guard (polgárőrség) és a Service for Action and Military Intelligence (SNIP) (katonai hírszerzés).
Kampány a hitelességért left|250px|Zaire zászlaja|thumb Beszállva az Afrika kulturális öntudatra ébredéséért folyó kampányba, Mobutu az országot a Zaire névre nevezte át 1971 októberében. Az afrikaiaknak meg kellett válniuk keresztény nevüktől és afrikai nevet kellett választaniuk, a papokat ötéves börtönbüntetés fenyegette, ha zaire-i gyermeknek keresztény nevet adtak. A nyugati típusú öltözéket és a nyakkendőt betiltották, a férfiaknak Mao Ce-tung-stílusú zubbonyt kellett hordaniuk, melynek neve abacost volt (a francia „à bas le costume" – „le az öltönnyel” kifejezésből).