bélyegkép|Edói utcakép (1834) Az Edo-kor (江戸時代, Edo dzsidai) vagy Tokugava-kor (徳川時代, Tokugava dzsidai) a japán történelem 1603-tól 1868-ig tartó korszaka, mikor a japán társadalom a Tokugava-sógunátus és az ország háromszáz daimjójának uralma alatt állt. A korszakot gazdasági növekedés, szigorú társadalmi rend, az elszigetelődés politikája, stabil népesség, béke, a busidó eszmény mint a szamuráj identitás része, valamint a művészet és kultúra élvezete jellemezte. Tokugava Iejaszu 1603-ban vette fel a sóguni címet, ezzel legitimálva helyzetét, majd megalapította Edót (a mai Tokiót), ami a császári fővárossal, Kiotóval szemben Japán de facto fővárosának számított (innen származik a korszak elterjedt neve). Végét a Meidzsi-restauráció jelenti, amivel a valódi hatalom, amelyet csaknem ezer évig a sógunok birtokoltak, visszakerült a császárok kezébe.
A sógunátus megerősödése
bélyegkép|200px|jobbra|Tokugava Iejaszu, az első Tokugava sógun
Tokugava Iejaszu először Oda Nobunaga szövetségeseként tűnt ki, majd amikor Tojotomi Hidejosi 1590-ben meghódította Kantót, és óriási hűbérbirtokot kapott tőle azon a vidéken. Az ország feletti uralmat 1600-ban szerezte meg egy döntő ütközetben Szekigaharánál. Helyzetét 1603-ban a sógun cím felvételével legitimálta. 1614-ben és 1615-ben megostromolta a nagy oszakai várat, és megsemmisítette a Hidejosi-örökös utolsó híveit is. Számos daimjó-házat eltörölt, míg mások erejét csökkentette. A hadizsákmányt családja és szövetségesei között osztotta fel. Iejaszunak sikerült stabilizálnia a politikai helyzetet, és a hatalmat is képes volt örököseire hagyni, akik aztán több mint két és fél évszázadon át tartották meg a sógunságot.
Az akkor kialakult politikai rendszer a történészek által bakuhannak – a bakufu („sátorkormány” vagy katonai sógunátus) és han (daimjó-birtok) terminusának kombinációja – nevezett rendszerré fejlődött. A bakuhanban a sógunnak nemzeti hatalma, a daimjóknak regionális hatalma volt. Az a kormányzási rendszer, amelyet Iejaszu és két elődje tökéletesített a 17. század első felében, az előző évszázadban létrejött daimjó-birtokokon alapult, valamint a rajtuk és az egész országon való központosított uralomnak azon módszerein, amelyeket Nobunaga és Hidejosi fejlesztett ki. Az ország fölötti teljes uralkodásban az első Tokugava-sógunok a már nagyon is ismerős daimjó-rendszerre támaszkodtak az ország gyors stabilizálása érdekében. A sógunok óriási birodalmat tartottak meg maguknak, ebbe beletartozott az ország megművelhető földjeinek körülbelül az egynegyede, főként a Kantóban lévő Edo székhely körül, valamint a régi főváros vidékén, Kiotó körül, de magába foglalta még az összes nagy japán várost, kikötőt és bányát. A Tokugavák megerősödtek uralkodásuk első századában: a földosztás során közel hétmillió kokut, valamint a legfontosabb városok irányítását szerezték meg.
A feudális hierarchiát a daimjók különböző osztályai egészítették ki. A föld másik háromnegyede az elméletileg autonóm daimjók között volt felosztva. Őket három csoportba sorolták. Az első volt a „rokoni” daimjók csoportja (sinpan), ezt a Tokugava-család oldalági leszármazottai alkották, akik a Tokugava-birtokok határain éltek. A sinpan a bakufuban többnyire tiszteletbeli címeket és tanácsadói posztokat kapott. A hierarchia második osztályát a fudai képezte, ők voltak az „örökletes” daimjók, akiket a Tokugava-birtokokhoz közeli földekkel jutalmaztak megbízható szolgáltatásaikért. Ők viszonylag kis hűbérbirtokkal rendelkeztek. A fudai osztály tagjai látták el a jelentősebb bakufu tisztségeket. Végül ott voltak a tozamák („külső” daimjók), akik Iejaszu szövetségesei, vagy néhány esetben ellenségei voltak az 1600-as szekigaharai ütközetben. A tozamák főként a szigetország perifériáján éltek, és együttesen közel 10 millió koku termőföldet irányítottak. Mivel bennük bíztak a legkevésbé, őket kezelték a legkörültekintőbben és legnagyvonalúbban, habár a központi kormányzati pozíciókból kitiltották őket. A Tokugavák nemcsak az újraegyesített Japán felett erősítették meg hatalmukat, hanem példátlan hatalommal rendelkeztek a császár, az udvar, az összes daimjó és a vallási rendek felett is. A császárság úgy volt fenntartva mint politikai beleegyezés végső forrása a sógun számára, aki látszólagosan a császári család vazallusa volt.
Törvénykönyvet hoztak létre a daimjó házak szabályozására. Ez magába foglalta a személyes magatartást, a házasságot, az öltözködést, a fegyverek típusát és a katonáik számát; megkövetelte a feudális nemesektől, hogy minden második évet Edóban töltsenek; megtiltotta az óceánjáró hajók építését, valamint a kereszténységet; a várak méretét korlátozta, egy birtokon (han) egy lehetett, és kikötötte, hogy a bakufu szabályozások nemzeti törvények. Habár a daimjókat önmagában nem adóztatták meg, rendszeresen behajtották rajtuk a katonaság és logisztikai támogatás és az olyan közmunkák, mint a várak, utak, hidak és paloták, fedezetét. A különböző szabályozások és beszedések nemcsak a Tokugavák hatalmát erősítették, de még a daimjókat is kimerítette anyagilag, így kevésbé jelentettek fenyegetést a központi ügyintézésre. A han, korábban katonai központú birtokok, most helyi ügyintézési egységekké váltak. A daimjók teljes ügyintézési ellenőrzéssel rendelkeztek a területük és az ügyvédek, bürokraták és közemberek összetett rendszere felett. A hűséget megkövetelték a vallási alapítványoktól, amelyeket Nobunaga és Hidejosi már eléggé meggyengített a különböző ellenőrző szerkezet révén.
Külkereskedelmi kapcsolatok
Az elszigetelődés eleinte nem volt tudatos politika a japán uralkodók részéről, inkább véletlenszerűen fakadt a japánoknak az európaiakkal és a kereszténységgel való első találkozásaiból. Akárcsak Hidejosi, úgy Iejaszu is buzdította a külkereskedelmet, ugyanakkor gyanúsan nézett a külföldiekre. Edót akarta megtenni a fő kikötővé, de mikor megtudta, hogy az európaiak jobban kedvelték a kjúsúi kikötőket, és hogy Kína elutasította a tervét a hivatalos kereskedelemre vonatkozóan, áttette irányítását a már meglévő kereskedelemre és csak bizonyos kikötőknek engedte, hogy különleges árukkal foglalkozzanak.
Az Edo-korszak kezdete egybeesik a Nanban kereskedelmi időszak utolsó évtizedeivel, melynek során nagyfokú kapcsolat volt az európai erőkkel mind gazdasági, mind vallási téren. Az Edo-korszak kezdetén Japán megépítette első óceánjáró nyugati típusú hadihajóját. Ugyanebben a korszakban, a bakufu megrendelt körülbelül 720 sógunátusi engedéllyel rendelkező hajót (朱印船 suiszen), háromárbócos és felfegyverzett hajókat, intra-ázsiai forgalomra. Japán kalandorok, mint például Jamada Nagamasza, használtak ilyen hajókat Ázsiában mindenütt.
A „keresztény kérdés” tulajdonképpen a kjúsúi daimjók és azok európaiakkal folytatott kereskedelmének ellenőrzését veszélyeztette. 1612-ben elrendelték, hogy a sógun követői és a Tokugava-birtokok lakói esküvel tagadják meg a kereszténységet. További korlátozások következtek még 1616-ban (a külföldi kereskedelem korlátozása Nagaszakira és Hiradóra, Kjúsú északnyugati szigetére), 1622-ben (120 hittérítő és keresztény hitre tért kivégzése), valamint 1629-ben (keresztények ezreinek kivégzése). Végezetül, az 1635-ös Zárt Ország Ediktum megtiltotta a japánoknak, hogy külföldre utazzanak, valamint a külföldön tartózkodó japánoknak, hogy hazatérjenek.
A sógunátus egy rendkívül destabilizáló tényezőnek ítélte a katolikus kereszténységet, ezért határoztak az üldözésük mellett. Az 1637-38-as simabara lázadás jelentette a keresztény mozgalmak végét, habár néhány katolikus a föld alá bújva túlélte. A simabara lázadás során legyőzték és nagyrészt legyilkolták azt a több mint húszezer parasztot, akik a vallási üldözés és a gazdasági elnyomás miatti elkeseredésükben felkelést robbantottak ki. A kereszténység elnyomása hamarosan oda vezetett, hogy Japán gyakorlatilag elszigetelődött a külvilágtól. Egy szigorúan ellenőrzött minimális szintre redukálta a külvilággal való érintkezését. bélyegkép|Buddhista stílusú Szűz Mária-szobor, a kakure kereszténység tipikus kegytárgya 1639-ben a portugálokat végleg kitiltották, diplomáciai küldöttségük tagjait kivégezték, minden tárgyat be kellett regisztrálni egy buddhista vagy sintó templomba, a hollandokat és a kínaiakat pedig Dedzsimára, egy mesterséges szigetre – és így nem igazi japán földre – korlátozták Nagaszaki kikötőjében. Néhány „külső” daimjó Koreával és a Rjúkjú-szigetekkel folytatott kisebb kereskedelmén kívül, Japán fő szigetének délnyugati részén 1641-re a külföldi kapcsolatok a szakoku politikája által Nagaszakira korlátozódtak.
Az utolsó jezsuitát 1644-ben megölték vagy áttérítették, és az 1660-as évekre a kereszténységet szinte teljesen felszámolták, és a külpolitikai, gazdasági és vallási befolyások meglehetősen korlátozottak lettek Japánban. Csak Kína, a Holland Kelet-Indiai Társaság – és egy rövid időre az angolok – élvezhették a Japánba látogatás jogát ebben a korszakban, kizárólag kereskedelmi célokból. Más európaiakat, akik betették lábukat Japánba, mindenféle tárgyalás nélkül kivégeztek. A korszak keresztényüldözései ellenére titokban sokan így is megőrizték a keresztény hitüket, noha az jelentősen módosult az eredetihez képest (pl. Avalókitésvara-szerű Szűz Máriával), leginkább azért, hogy álcázni tudják a jellemző szakrális külsőségeket; a 19. századi Meidzsi-korra kb. 30 ezer rejtett keresztény került elő, sajátos, keleti jegyekkel kevert vallással, ami kakure kereszténység néven lett ismert.
Társadalom
Az edói társadalom egy gondosan kidolgozott struktúra alapján épült fel, amelyben mindenki tudta a maga helyét és presztízsének szintjét. Az élén a császár és az udvari előkelők álltak, akik presztízs szempontjából legyőzhetetlenek voltak, ugyanakkor erejüket tekintve gyengék. Ezután következett a sógun, a daimjók és azon feudális nagyurak rétege, kiknek rangját a Tokugavákhoz való közelség jelölte. Nekik volt erejük. A daimjókba a helyi „han” körülbelül 250 helyi hűbérúra tartozott, akiknek éves termelési eredménye 50000 vagy annál több véka rizs volt. A felső réteget sokkal részletesebben kidolgozták. A hosszan tartó belső konfliktus után az újonnan létrehozott Tokugava-kormány első célja az ország megbékítése volt. Ez megteremtette a hatalom egyensúlyát, amely (meglehetősen) stabil maradt az elkövetkező 250 évre, és amelyet a konfuciánus társadalmi rend alapelvei befolyásoltak. A legtöbb szamuráj elvesztette a földje közvetlen birtoklását; földjeik a daimjókhoz kerültek. A szamurájoknak választaniuk kellett: feladják kardjukat és parasztokká válnak, vagy hűbéruruk városába költöznek és fizetett csatlósaik lesznek. Csak néhány vidéki szamuráj maradt meg az északi határterületeken, vagy a sógun közvetlen vazallusaként, az 5000 úgynevezett hatamotóként. A daimjókat a sógunátus közvetlen irányítása alatt tartotta. A családjuknak Edóban kellett lakniuk, a daimjóknak egyik évben Edóban, a következő évben saját tartományukban (han). Ezt a rendszert szankin kótainak nevezték.
Az egyénnek nem voltak törvényes jogai a Tokugava-kori Japánban. A család volt a legkisebb törvényes egység, és a családi státusz fenntartása, valamint a kiváltságok a társadalom minden szintjén nagy fontossággal bírtak. Az 1711-es Gotóke reidzsó több mint 600, 1597 és 1696 között kihirdetett szabályrendeletből lett összeállítva.
A Tokugava-korszak alatt a társadalmi rend a pozíciók öröklésén alapult, mintsem a személyes érdemen; merev volt és rendkívül kidolgozott. Az élén a császár és az udvari nemesek (kuge) álltak együtt a sógunnal és a daimjókkal. Alattuk a népességet négy csoportra osztották fel a mibunszei rendszerében: a szamuráj állt a tetején (a népesség körülbelül 5%-a) és a második szinten a parasztság (a népesség több mint 80%-a). A parasztság alatt voltak a kézművesek, és őalattuk, a negyedik szinten, a kereskedők. Csak a parasztok éltek vidéken. A szamurájok, kézművesek és kereskedők a daimjó várak köré épített városokban éltek, mindannyian a saját negyedükre korlátozódva.