thumb|right|427x599px|A kavanakadzsimai csata (1561) Mielőtt Japán szinte teljesen elzárkózott volna a külvilágtól, és megkezdődött volna a mintegy 260 éves békés korszaka a korai modern korban, a japán középkorban, a Muromacsi-korszak (japánul: 室町時代, Muromacsi dzsidai ) második felében (1467-1568/1573/1603) az országot súlyos harcok szabdalták szét. Gyakorlatilag megszűnt a központi hatalom és kormányzás, aminek következtében a tartományok függetlenedtek, ezáltal „kiskirályságok” jöttek létre. A korszakot magyarul a hadakozó fejedelemségek korának mondhatjuk (japánul: 戦国時代, szengoku dzsidai ), ami azonos egy másik, kínai korszak nevével.Gy. Horváth László a korszak nevét „hadakozó fejedelmek” formában használja; lásd Gy Horváth 1999., 213. o. Ennek a két időszaknak azért azonos a neve, mert Kínában az i.e. 5-3. századig szintén hasonló jellemzőket mutató korszak zajlott, amikor Kína sok kisebb területre, fejedelemségre hullott szét. Végül Kínában is ugyanúgy a központpontosításra való törekvést hozta magával a széttagoltság. Japán e történelmi korára nagyon illik az a jellemzés, hogy egy nagyurak által szétdarabolt, központi irányítás nélküli országot egységesítettek, ugyanis több, mint száz éven át csaknem folyamatos háborúskodások, csatározások folytak csaknem 250 tartomány között, ami szükségszerűen vezetett végül a későbbi korokban az egységesítési törekvésekhez. Ebben a korban a régi rend minden maradványa, legyen szó akár a vagyon, hatalom, vagy az ideológia feletti ellenőrzésről, teljes mértékben megsemmisült, ami újfajta hatalmi bázisokhoz vezetett. Ebben az új „rendszerben” a hatalomra éhes hadurak célja mindig a területszerzés volt, ami az életben maradásukat is jelentette. Ennek köszönhetően fordultak egymás ellen ezek a „kiskirályok”. Mivel ezt az időszakot bátran mondhatjuk a feudális anarchia korszakának, amikor a káosz „rendje” uralkodott, ezért bármikor megeshetett az – minthogy az meg is esett hamar és könnyen – hogy az alacsonyabb rangú, gyengébb, akár vazallus urak megtámadták, és könnyen legyőzték a nagyobb és hatalmasabb nagyurakat. Viszont ez a gyengékből lett erősekkel szintén újra megeshetett bármikor ezekben az instabil időkben újra és újra. Ezért hívják másképpen a korszakot a Gekokudzsó (japánul: 下剋上) korszakának, azaz azt az időszakot, amikor „az alsók legyőzik a fölsőket”. Ez a káosz egészen az 1590-es évekig tartott, míg a „legvégső győztes”, aki minden tartományurat legyőzött és egyesítette az országot uralma alatt.

A korszak kezdetét az 1467-ben bekövetkező Ónin-háború kitörésére teszik, ekkoriban bomlott meg ugyanis a sóguni hatalom stabilitása. A politikai bizonytalanság csak az 1603-ban kezdődő Edo-kor idejére szűnt meg, de mivel ez egy hosszú folyamat eredménye volt, a történészek körében nincs egyetértés a Szengoku dzsidai végét illetően. Egyesek Oda Nobunaga 1568-as kiotói bevonulásáig számítják, mások döntő pontnak az utolsó Asikaga-sógun Kiotóból való elűzését tartják 1573-ban, megint mások pedig az Edo-kor kezdetében látják csak az évszázados felfordulás lezárultát. Ezt a 16. század végére eső időszakot, amikor is az ország végső egyesítése zajlott, Azucsi–Momojama-kornak is nevezik.

Kezdetek

thumb|right|358x500px|Az Ónin-háború kitörésének kezdőpontját jelölő emlékmű Kiotóban A kezdetét 1467-re szokták datálni, amikor Kiotó északi részén, a Kamigjóban fegyveres összetűzésre került sor két nagy daimjó család, a Hoszokavák és a Jamanák között. Az ok az eredményhez képest triviális: egy vitatható örökösödési ügyet nem tudtak szóban rendezni, így fegyvert ragadtak egymás ellen a fővárosban. És mivel az sűrűn lakott volt, szűk utcákkal és kis térrel, az „akadályokat”, vagyis a harcok során útban lévő épületeket is sorra kezdték lerombolni.

Így vette kezdetét 1467. március 5-én a fővárosban és környékén a tizenegy évig tartó Ónin-háború (japánul: 応仁の乱, Ónin no ran), ami később átterjedt a város déli Simogjó negyedére és számos más környező elővárosra is. A harcok végül a központi ügyek és hatalom ellenőrzéséért folytak. Ennek eredményeként a város nagy részben elpusztult, a tehetősebbek, akik megtehették elmenekültek, a köznép szenvedett a harcok okozta nyomorúságoktól, míg a szomszédos települések lakosai pedig felvették a harcot az őket fosztogató szamurájok ellen. Ennek eredményei mind rögtön, mind később is erősen érezhetőek voltak. Kiotó gyakorlatilag teljesen megsemmisült, a központi hatalom jelképei romokban hevertek, nem csak maga a központi hatalom. Maguk a kiotóiak pedig a szemük előtt láthatták elveszni azt a ragyogó városukat, otthonukat, mely egykoron dicsőségben pompázott. A város pedig két részre szakadt településsé zsugorodott, ami már csak árnyéka volt egykori önmagának. Nem csoda, hogy bár ez a 11 éves háborúskodás nem volt más, csak hevesebb, mint a vidéki harcok ebben a száz évben, mégis katasztrófaként élték meg a városlakók.

Az Ónin-háború következményei

Ezeknek a zavargásoknak eredménye volt még továbbá, hogy ekkor csúszott át a központi hatalom az Asikaga-sógunátus kezéből végérvényesen a vidéki daimjók kezébe, ezáltal természetes, hogy nem maradt fenn tovább semmiféle egységes, központi hatalom. Se a sógunok, se a császárok nem voltak ahhoz elég erősek, hogy ezt megtartsák, vagy visszaszerezhessék. Ezáltal ez a két pozíció csupán a politikai egység jelképei maradtak ebben a korszakban, tekintve, hogy semmiféle nagyobb erővel nem rendelkeztek. Maga a bakufu, a sógun hadvezetése is olyannyira meggyengült és jelentéktelenné vált, hogy amikor a sugók (守護, sógun által kinevezett kapitányok, a tartományok sóguni helytartói) a harcokból visszatértek birtokaikra, rá kellett döbbenniük, hogy a bakufunak már nincs hatalma támogatni őket, így 1477 után már magukat kellett megvédeniük a többi családtól. A legtöbb ilyen klán szerepe csökkent, gyakorlatilag csak a Hoszakavák maradtak befolyásosak közülük annak ellenére, hogy az ő hatalmuk is megcsappant.

A császári udvar sem volt jobb állapotban. Bár az összes hivatali pozíciót betöltötték, ennek ellenére olyannyira nem volt már hivatalnokainak hatalma a fővárosban, hogy hiába voltak rendfenntartó szervek, a kihágásokat és bűntetteket gyakorlatilag bárki büntetlenül elkövethette. Tehát a császár a saját fővárosában nem tudta már a rendet fenntartani, gyakran voltak gyújtogatások, rablások. Éppen ezért a város közigazgatását végül a helyi kereskedőkből, illetve kézművesekből alakult szervezetek vették át (tehát a polgárság kialakuló rétege) a tarthatatlan állapotok miatt. Az, hogy ily módon megcsappant a befolyása a sógunnak és a császárnak, leginkább annak tudható be, hogy gyakorlatilag elvesztették sóen birtokaikat (magánkézben levő jövedelmező birtokok). Ugyanis ezeket a területeket a tartományi hadurak szamuráj seregeikkel könnyen elhódították tőlük, így a legfontosabb jövedelmező forrás immáron a tartományurakat gazdagította. Ezért került mind a császár, mind a sógun nehéz anyagi helyzetbe és vesztette el erejét, ugyanis a középkorban a föld jelentette a gazdagságot és a hatalmat. Ebben a korban a legfontosabb az, hogy ki milyen erős, mennyire gazdag és mekkora serege van. Ebben az anarchikus rendszerben bárkiből bármikor lehetett nagyon szegény vagy éppen gazdag ember, ez okozta a nagymértékű társadalmi mobilitást is. Az Ónin-háború megadta azt a végső löketet, amivel jelentős átalakulások kezdődtek, leginkább a társadalomban, gazdaságban, és nem utolsósorban a harcászatban.

Társadalom

Bár a császár és hatalma már gyakorlatilag csak névleges volt, a korábbi Nanbokucsó-korban létrejött, majd szinte teljesen visszaszorított másik déli udvar még tett egy utolsó, elkeseredett kísérletet arra, hogy visszaszerezze pozícióját. Azonban ezt a kísérletet a hatalmon lévő császár könnyen leverte. Ezek a már jelképes pozícióban lévő emberek a korban sokszor hívták segítségül nagy daimjók segítségét, továbbá nagy presztízst jelentett az, ha valaki segíthetett a hatalmon levő császárnak. Azért volt szükséges a daimjók segítsége, mert a császári udvar már elvesztette legtöbb jövedelemforrása feletti ellenőrzését, hivatalainak hatalma szinte semmivé lett, így az uralkodó a saját fővárosában sem tudta már a rendet fenntartani. Korabeli források arról számolnak be, hogy szinte bárki bármikor gyújtogathatott, garázdálkodhatott, rabolhatott, tehát szinte akadály nélkül bűnözhetett. Ez vezetett ahhoz a változáshoz, hogy a feltörekvő városi rétegből, tehát helyi kereskedőkből és kézművesekből olyan szervezetek kezdtek alakulni, amelyek átvették a városi közigazgatást.

thumb|right|800x532px|Haga-várkastély várvárosának látképe Hjógo prefektúrában thumb|right|640x480px|Himedzsi-várkastély Ebből már látható, hogy micsoda fejlődésnek indult a városiasodás, az urbanizáció. Azon belül is a várvárosok (japánul: 城下町, dzsókamacsi), a várépítészet élte virágkorát, ugyanis az Ónin-háborúk után a földesurak védelmet nyújtottak kereskedőknek, kézműveseknek, sőt még bátorították is őket tevékenységük folytatására. Ennek oka röviden szólva a minél nagyobb pénzmennyiség keresése a legkönnyebb módon. Ehhez pedig leginkább a kereskedők és kézművesek rétege tudott a legtöbbet tenni. Hiszen minél több gazdagabb ember van a városban, annál több adót lehet szedni. Bátorították őket a kereskedelemre, rendszeres vásárok tartására, illetve arra, hogy speciális termékeket készítsenek, mint például a kard, páncél, textilanyag vagy a só. Ezek a termékek az ázsiai kontinensen is híresek, kiváló minőségűek voltak. Továbbá a sok kis állam között a kereskedők bonyolították le a vámok szedését és a pénzváltásokat. Ezek vezettek ahhoz, hogy a kor híres várvárosaiban nem csak a harcos hűbéresek, a szamurájok éltek nagy számban, hanem a kereskedők szervezete és a kézművesek is. Leginkább emiatt lehettek a daimjóknak akkora seregeik és akkora hatalmuk, a földjeik mellett az ezekből befolyt összegekből.

A parasztság, a földművelők, tehát a vidék helyzete is igen sajátságos volt ezekben az időkben. Az állandó háborúskodás miatt ezeket a területeket magára hagyták, azonban adóköteles volt az ott élő parasztság, méghozzá nem egyénenként, hanem falvanként, egy egységként tekintve rájuk. Ha nem érte el egy falu a megszabott fizetési mennyiséget, akkor nem csak egy-két ember kapott büntetést, akik nem dolgoztak annyit, és akik miatt nem érték el a célmennyiséget, hanem kollektívan, az egész falu. Éppen ezért felelősek voltak egymásért az emberek, aminek pedig köszönhető, hogy elkezdtek kialakulni a faluközösségek. Ezek zárt, hierarchikus, önigazgató egységek voltak. Zárt, mivel bizalmatlanok voltak másokkal szemben, féltek földesuruk haragjától, hogy pl: egy másik, ellenséges daimjó szökött emberét fogadják be véletlenül, akit uruk üldöz, és megbünteti az egész falut, ha ilyen történik. Hierarchikus, mivel volt egy vezető, aki felelt a településért, és aki megszervezte a feladatokat, illetve mindenki másnak is meg volt a saját szerepe. Valamint önigazgató, mivel az adózáson kívül más behatás nem is érte ezeket a falvakat, még csak a háborúkból sem érzékeltek túl sokat, illetve rá voltak kényszerítve a fentebb említett okok miatt, hogy összetartsanak, hisz csak magukra számíthattak. Azonban éppen emiatt, hogy rendben és viszonylagos békében élhettek, valamint a földesurak egyik legfontosabb jövedelemforrása a parasztság munkásságából származott, védelemben voltak ők és földjeik is, amiket megművelhettek, tehát jól élhettek.