Ugo Tognazzi, született Ottavio Tognazzi (Cremona, 1922. március 23. – Róma, 1990. október 27.) háromszoros David di Donatello-díjas olasz színész, rendező és forgatókönyvíró.
1950-ben kezdett filmezni. Az egyik legfoglalkoztatottabb színész volt, az olasz filmművészet öt „szent szörnyetegének” egyike (Vittorio Gassman, Marcello Mastroianni, Alberto Sordi és Nino Manfredi mellett). Legemlékezetesebb szerepeit az 1960-as és 1970-es években játszotta. A legkülönbözőbb műfajú filmekben szerepelt, a komédia különösen testhezálló volt számára. Néhány filmet rendezőként is forgatott, e területen azonban nem tartozott az élvonalba. Magánemberként járt Magyarországon is.
Pályafutása A kezdetek Ugo Tognazzi édesapja egy biztosítótársaság ügynöke volt, aki sok különböző városban élt a családjával. Első színházi bemutatkozása a bergamói Donizetti színházban, már négyéves korában megtörtént. Tízéves volt, amikor szülei megpróbálták a zenei pálya felé irányítani, és hegedűórákra járatták. Ottavio öt lecke után abbahagyta a zenetanulást. Évtizedekkel később azt nyilatkozta, hogy hiányzott belőle a különleges erőfeszítés képessége, a kitartás és a makacsság. A színészethez viszont szerinte „csupán” tehetség kellett, merészség és „némi őrület”. Tognazzi úgy vélte, rendelkezik ezekkel a tulajdonságokkal. 14 éves volt (1936), amikor a család visszaköltözött Cremonába. Itt egy húsüzemben kezdett dolgozni. Az ottani színjátszókörben is szerepelt. A második világháború kitörése után besorozták a hadseregbe. Csak 1943 szeptemberében, a Badoglio-féle fegyverszünetet követően tért haza. Cremonában levéltárosként dolgozott és rövid ideig tagja volt a Fekete brigádoknak. A színjátszás iránti szenvedélye már katonakorában megmutatkozott, bajtársait gyakran szórakoztatta humoros magánszámaival. 1945-ben Milánóba ment, ahol Wanda Osiris színtársulatához csatlakozott. Egy musicalben lépett először színpadra. 1951-ben társult Raimondo Vianello komikussal. Duójuk 1954 és 1960 között igen népszerű volt az újonnan létrejött Rai TV-nek köszönhetően. Szókimondó, nem egyszer vaskos humorú műsorukat azonban esetenként cenzúrázták. Tognazzi 1950-ben debütált a filmvásznon. Filmszínészi pályafutása első évtizedének alkotásai filmtörténeti szempontból nem jelentősek, bár többségük nem volt sikertelen. A színész viszont megtanulta, hogy a minőséghez előbb a mennyiséget kell teljesítenie, vagyis először népszerűséget kell szereznie, amely aztán megadja számára azt a hatalmat, hogy válogathasson a felkérések között.
Az 1960-as évek Tognazzi pályáján Luciano Salce filmje, A szövetséges (1961) jelentette a meghatározó fordulatot. Egy meggyőződéses fasisztát formált meg, Primo Arcovazzit, akinek a rendszer egyik ellenségét, egy professzort (Georges Wilson) kell Abruzzóból Rómába szállítania. Az ellentétes világnézeteket képviselő két férfi között már-már barátság bontakozik ki, ám hiába közeleg a végső összeomlás, melynek megannyi jelét tapasztalják útjuk során, Arcovazzi fanatikus hite a fasiszta rezsimben nem rendül meg. Tognazzi ezzel az alakításával bebizonyította, hogy a legnagyobbak között a helye. Egy kisebb szerepben az olasz filmművészet állócsillaga, Stefania Sandrelli is ekkor debütált. A szövetséges sikerét természetesen hasonló alkotások tucatjai próbálták meglovagolni, melyeknek alkotói Tognazzi közreműködésére is igényt tartottak. Sergio Corbucci komédiája, A legrövidebb nap (1962) az akkoriban aktuális hollywoodi filmsiker, A leghosszabb nap (1962) paródiája az olasz filmvilág krémjének felvonultatásával. A parádés szereposztás ellenére az olasz produkció fogadtatása nem volt túl kedvező. Sikernek bizonyult viszont Dino Risis vígjátéka, a Római menetelés (1963), amely a fasizmus „hőskorában” játszódik. Tognazzi partnere: Vittorio Gassman. Ugyanebben az esztendőben került a mozikba a Risi–Tognazzi–Gassman-trió másik közös filmje, a Szörnyetegek (1963) is. A 20 mulatságos epizódból álló szkeccsfilm találó körképet adott a korabeli olasz társadalomról. 1963-ban kezdődött Tognazzi együttműködése Marco Ferrerivel, a modern filmművészet szarkasztikus humorú képviselőjével. A méhkirálynő című szatírában Tognazzi egy negyvenes éveiben járó férjet játszik, aki nőül veszi a fiatal, gyönyörű, jó családból származó és erényes Reginát (Marina Vlady), ám egyre kevésbé tud lépést tartani az asszonyka mohó szexuális étvágyával. A következő évben Tognazzi kétszer is forgatott Ferreri irányítása alatt. A Kontraszex (1964) ismét szkeccsfilm volt (a műfaj az 1960-as években virágkorát élte Olaszországban), A majomasszony (1964) pedig allegória a nők kizsákmányolásáról. A címszerepet Annie Girardot játszotta, akire állítólag minden forgatási napon órákon át ragasztották a szerepéhez szükséges szőrt. A vérbosszú ősi szicíliai szokása áll Luigi Zampa Becsületbeli ügy (1966) című tragikomédiájának középpontjában. Nagy siker volt Magyarországon is Gian Luigi Polidoro vígjátéka, az Amerikai feleség (1965), amelyben Tognazzi ismét Marina Vladyval játszott együtt. Az évtized egyik kevéssé méltányolt, ám nagy hatású drámája volt a tragikus balesetben elhunyt Antonio Pietrangeli Én jól ismerem őt (1965) című alkotása, egy fiatal lány tragédiával végződő karriertörténete. Az akkor még tizenéves Stefania Sandrelli megrázó alakítást nyújtott a hősnő, Adriana szerepében, férfi partnerei között pedig Tognazzi mellett felbukkant Nino Manfredi, Jean-Claude Brialy, Mario Adorf, Franco Fabrizi és Franco Nero is.
Pietro Germi Egy erkölcstelen férfi (1967) című szatírájában Ugo Tognazzi egy bigámista zenészt alakított, aki nem csupán élvezte a három házasság nyújtotta örömöket, hanem lelkiismeretesen gondoskodni is akart mindhárom családjáról, ám erejét és egészségét mindez egyre inkább igénybe vette. Dino Risi szellemes vígjátéka az Ölj meg, csak csókolj! (1968), amelyben Tognazzi Nino Manfredi és Pamela Tiffin partnere volt. Gian Luigi Polidoro Federico Fellinivel egy időben készített filmet Petronius Satyricon című töredékesen fennmaradt ókori regényéből. Amíg Fellini alkotásának hangvétele drámai volt, addig Polidoro a humor felől közelített a történethez. Noha az ő verziója került előbb a mozik műsorára, mégis hamar feledésbe merült, mivel az olasz cenzúra obszcenitás vádjával betiltotta. E filmben Tognazzi Trimalchio szerepét játszotta. A magyar mozikban is sikerrel vetítették Luigi Magni A karbonárók (1969) című, a 19. században játszódó történelmi drámáját, amelynek parádés szereposztásában Tognazzi és Manfredi mellett fontos feladat jutott Claudia Cardinale, Britt Ekland, Robert Hossein, Enrico Mario Salerno, Renaud Verley és Alberto Sordi számára is. Pier Paolo Pasolini egyik legvitatottabb – és legkevésbé méltányolt – alkotása a Disznóól (1969), melynek párhuzamosan futó két története a polgári világ felbomlásának szükségszerűségét szimbolizálja. Tognazzi a polgári miliőben játszódó rész egyik szereplője. Ettore Scola Kisvárosi felügyelő (1969) című tragikomédiájának címszerepében Tognazzi megpróbálja feltárni, hogy micsoda erkölcstelen életvitel jellemez bizonyos tisztes polgárokat, ám ügybuzgalmát a felettesei nem nézik túl jó szemmel.
Az 1970-es évek Az 1970-es években Tognazzi sikert sikerre halmozott. Alberto Lattuada Jöjjön el egy kávéra hozzánk! (1970) című komédiája Piero Chiara La spartizione című regénye alapján készült. (Egy kisebb szerepet maga a szerző játszik.) Ebben egy középkorú agglegény, Emerenziano Paronzini (Tognazzi) élvezi annak minden előnyét, hogy három hervadozó vénlány próbálja behálózni. Vígjáték volt Franco Giraldi Nászéjszaka a börtönben (1971) című filmje is, amelyben a Tognazzi játszotta férfi börtönbe kerül egy fiatal nő (Monica Vitti) vallomása miatt, de a kissé bolondos teremtésben feltámad a kétely, hogy talán tévedett, és ez számos mulatságos szituációt teremt. Az 1970-es évek első felében Tognazzi 3-3 filmet forgatott Marco Ferrerivel és Mario Monicellivel. Az audiencia (1971) című Ferreri-mű főszereplője (Enzo Jannacci alakítja) reménytelen próbálkozásokat tesz arra, hogy négyszemközt beszélhessen a pápával. A nagy zabálás (1973) négy főszereplője – Tognazzi, Marcello Mastroianni, Michel Piccoli és Philippe Noiret – az öngyilkosság sajátos formáját választja: halálra eszi magát egyikőjük vidéki villájában egy molett tanítónő ˙(Andréa Ferréol) asszisztálásával. A Ne nyúlj a fehér nőhöz! (1974) – ugyancsak Tognazzi, Mastroianni, Piccoli és Noiret főszereplésével – rendhagyó western, melynek szereplői a legendás Little Big Horn-i csatát játsszák el egy párizsi építési területen. (E csata Custer tábornok és az indiánok között kivételesen az utóbbiak győzelmével ért véget, Custer az ütközetben elesett.) A női főszereplő: Catherine Deneuve. A Monicellivel közös filmek sorát Az ezredeseket akarjuk (1973) című politikai szatíra indította, mely egy fiktív jobboldali puccskísérlet története Olaszországban. Az Olcsó regény (1974) tragikomédia egy középkorú olasz gyári munkásról, aki gyönyörű tizenéves keresztlányát (Ornella Muti) vette feleségül, de egy idő után arra gyanakszik, hogy a fiatalasszony megcsalta őt egy jóképű rendőrrel (Michele Placido). A Férfiak póráz nélkül (1975) négy jó barát mulatságos története, akik felkerekednek, hogy meglátogassák ötödik társukat. Útközben nem csupán felidézik régi kalandjaikat, hanem újakban is részt vesznek. A nagy sikerre való tekintettel a filmhez két folytatás is készült az 1980-as években. Luciano Salce Narancsos kacsasült (1975) című komédiájában a temperamentumos Lisa (Monica Vitti) egy másik férfi kedvéért el akarja hagyni a férjét (Tognazzi), aki viszont meghívja magukhoz a gaz csábítót egy hétvégére. Hogy Lisát féltékennyé tegye, meghívja a titkárnőjét is, akit a szeretőjeként mutat be a feleségének.
Könnyed kikapcsolódást jelent a néző számára Dino Risi Fehér telefonok (1976) című vígjátéka, amely a fasizmus idején játszódik, és egy naiv szobalány (Agostina Belli) tündöklő, ám rövid színésznői karrierjének történetét mondja el. Tognazzi kicsiny, de emlékezetes szerepet játszott a filmben: egy púpos ügyeskedőt, aki bármilyen aljasságra képes, amiből hasznot remélhet. Sergio Citti A kabin (1977) című filmje az olasz átlagemberek különböző típusait mutatja be, akik ugyanazon a napon vesznek igénybe egy ostiai fürdőkabint. A rendező fivére, Franco Citti és barátja, Ninetto Davoli mellett olyan ismert színészeket sikerült megnyerni egy-egy kisebb szerepre, mint Tognazzi, Catherine Deneuve, Michele Placido, Mariangela Melato, Paolo Stoppa és az amerikai Jodie Foster. Dino Risi az Első szerelem (1978) című alkotásában újra összehozta az Olcsó regény párosát, Ugo Tognazzit és Ornella Mutit. A történet ismét egy korosabb férfiról szól, aki belehabarodik egy nálánál jóval fiatalabb lányba. A film egyik szereplője az 1930-as évek egykori sztárja, Caterina Boratto. Az 1970-es évek végének egyik legnagyobb európai filmsikere volt Édouard Molinaro Őrült nők ketrece (1978) című komédiája egy öregedő homoszexuális párról, akik mulatságos szituációkba keverednek, miután egyikőjük fiatalkori ballépésének gyümölcse nősülni készül, ráadásul egy bigott képviselő lányát kívánja oltár elé vezetni. A címbéli frivol mulatóhely tulajdonosát Tognazzi játszotta, élettársát, a mulató transzvesztita sztárját a nagyszerű Michel Serrault formálta meg. Természetesen készültek folytatások is, de sem a második, sem a harmadik rész nem tudta megismételni az előzmény színvonalát és sikerét. Az európai filmvilág nagy sztárjait vonultatja fel Luigi Comencini Forgalmi dugó (1979) című alkotása, amely egy 36 órán át tartó, Róma környéki közlekedési dugóban lejátszódott kisebb-nagyobb emberi drámákat meséli el.
Az 1980-as évek