Az 1918 márciusában indított tavaszi offenzíva vagy Kaiserschlacht („a császár csatája”, ismert még Ludendorff-offenzíva néven is a német vezérkari főnök után) német támadássorozat volt a nyugati fronton az I. világháború alatt. Az eredeti tervek szerint a támadássorozat négy hadműveletből állt, ezeknek a németek fedőneveket adtak: Michael, Georgette, Blücher-Yorck és Gneisenau. Az ötödik támadás második marne-i csata néven híresült el. A támadássorozat révén, amely meglepetésként érte a szövetségeseket, a németek mélyen benyomultak a szövetséges vonalak mögé és 1914 óta a legnagyobb területi nyereségeket vívták ki. A német hadvezetés ugyanis ráébredt, hogy a háborút azelőtt kell megnyernie, mielőtt az Egyesült Államok tevőlegesen részt tud venni a nyugati front hadműveleteiben. A támadás megindításának másik oka az volt, hogy a breszt-litovszki béke eredményeként 33 német hadosztályt tudtak kivonni a keleti frontról és azokat átcsoportosították a nyugati frontra.
A négy támadás révén a németek el akarták vonni a szövetségesek erőit az utánpótlást biztosító francia és belga kikötőktől, majd ezeket a kikötőket elfoglalva elvágták volna a maradék brit-francia erőket a létfontosságú utánpótlástól. A támadás megindítása után azonban a vártnál hevesebb ellenállás miatt módosítani kellett a terveket és végül a támadás súlypontja áttevődött a front másik szakaszára. A támadás kezdeti szakaszában szinte pánik uralkodott el a szövetséges katonák és tisztek között, akik korábban azt hitték, hogy Németország közel áll az összeomláshoz. A szövetséges hadvezetésnek közel 3 hónapjába telt, amíg a támadást meg tudták állítani és a frontvonalakat meg tudták szilárdítani.
Előzmények
Az első világháború első három éve után Németország nehéz helyzetbe került. Az oroszok hadbalépése után két fronton kellett hadat viselnie, és bár 1918 elején a keleti frontot semlegesítették, a nyugati fronton továbbra is súlyos volt a helyzet. A német hadvezetés nem tudta érvényesíteni a klasszikus hadvezetés (még Carl von Clausewitz által kidolgozott) elveit, amely az áttörésre alapult és amelyet a lövészárok-hadviselés körülményei lehetetlenné tettek. Ehelyett Erich von Falkenhayn kidolgozta az anyagháború elméletét, mely szerint ki kell véreztetni az ellenséget és utána kivívni a győzelmet. A német stratégia egyik példája volt a verduni csata, ahol a várost védő francia erők tényleg hatalmas veszteségeket szenvedtek. Azonban a támadó német csapatok is rengeteg katonát és fegyverzetet vesztettek. A támadási terv kidolgozásakor a német hadvezetés figyelmen kívül hagyta azt a szempontot, hogy az antant mind gazdaságilag, mind a hadieszközök és az emberállomány terén egyaránt jelentős túlerőben van. Noha a német hadiipart 1918-ban már csúcsra járatták, például tüzérségi fegyverekből annyit tudtak csak előállítani, mint az angolok – és akkor ehhez még hozzá kell számolni a megviselt, de teljesítőképes francia és olasz hadiipar teljesítményét, valamint az Egyesült Államok Európába szállított hadieszközeit.
Falkenhaynt 1916-ban leváltották, de a német stratégia változatlan maradt, és a következő évben lényegében csak védekező hadműveleteket vívtak a francia-brit csapatok ellen. A németek a tengeralattjárók segítségével akarták blokád alá vonni ellenfeleiket és ezzel ellehetetleníteni hadiiparukat, valamint elvágni a nyugati fronton harcoló csapatok utánpótlását az Egyesült Államok által szállított segélyektől.
A nyugati fronton állomásozó német tábornokok nézetei jelentősen eltértek Németország esélyeit illetően: Rupprecht bajor koronaherceg és Vilmos német trónörökös úgy vélte, hogy a háborút Németország nem nyerheti meg és a béke érdekében akár Belgiumról is lemondtak volna. Ludendorff azonban erről hallani sem akart, elsősorban a Csatorna partján található belga kikötők birtoklása miatt, amit viszont Nagy-Britannia nem fogadott volna el.World War I: encyclopedia edited by Spencer Tucker, Priscilla Mary Roberts. 717. o.
Előkészületek 1918 elején a német hadsereg létszáma még kismértékben felülmúlta a szövetségesek katonai erejét a nyugati fronton. 1918. március 3-án Németország megkötötte a Breszt-litovszki békeszerződést Szovjet-Oroszországgal, ezzel a keleti fronton megszűntek a hadműveletek és a német hadvezetés 35 hadosztályt, azok tüzérségi eszközeit, illetve közel 1000 nagy űrméretű ágyút csoportosított át nyugatra.
1917. április 6-án azonban az Egyesült Államok belépett a háborúba szövetségesei, Nagy-Britannia és Franciaország oldalán. Ezt követően megkezdődött az amerikai szárazföldi haderő megszervezése és Európába szállítása. Mivel ez időt vett igénybe, a német hadvezetés felismerte, hogy a háborút eldöntő támadást azelőtt kell megindítani, mielőtt az amerikai csapatokat bevetik a nyugati fronton. A német vezérkar ekkor már csak egy mindent eldöntő támadásban látta a háború megnyerésének esélyét. Érdekes módon a német politikai vezetésnek semmilyen beleszólása nem volt a kérdésbe.World War I: encyclopedia, 717. o.
A tavaszi offenzíva terveinek kidolgozása 1917. októberében kezdődött Ludendorff tábornok irányítása alatt. A támadás végső célja a francia főváros, Párizs elfoglalása, illetve a La Manche-csatorna partján található kikötők elfoglalása volt. A sikeres támadás révén a német vezérkar előnyös tárgyalási pozíciót akart kivívni és ebből a helyzetből béketárgyalásokat kezdeményezni. A támadáshoz kezdetben 30, majd 67 német hadosztály terveztek bevetni. Ludendorff 1917. november 11-én látogatást tett Rupprecht herceg főhadiszállásán, de nem sikerült egyhangúlag eldönteni a tervezett támadás színhelyét és Ludendorff utasítást adott több támadási terv kidolgozására.
1917 decemberére két fő támadás körvonalai bontakoztak ki: északon a brit főerők ellen (Operation Georg) és délebbre a britek déli szárnya ellen, amely elválasztotta volna a brit és francia frontot (Operation Michael). Ludendorff azonban 1918. januárjában lefújta az északi támadást, mivel az nagyon függött a száraz időjárástól: Flandriában a csapadékos tavasz és a járhatatlan utak miatt akár májusig is el kellett volna halasztani a komolyabb hadműveleteket. Ehelyett minden erejüket az Operation Michael-re összpontosították, amely Ludendorff elképzelése szerint a döntő csapás lett volna a szövetségesek ellen (Vernichtungsslacht).
Új támadási harceljárások right|thumb|Brit tüzérség visszavonulása a Michael-hadművelet alatt 1918-ra a német hadvezetés kifejlesztett egy új támadási harceljárást, amely az úgynevezett rohamcsapatok (németül: Stoßtruppen) alkalmazásán alapult. Az Oskar von Hutier tábornok által kidolgozott eljárás szerint könnyű fegyverzettel ellátott, gyorsan átcsoportosítható egységek hatolnak be az ellenséges vonalak mögé, elkerülve a megerősített állásokat, amelyeket a második hullámban érkező reguláris csapatok számolják fel. Eközben a rohamcsapatok közvetlenül az ellenséges parancsnoki állásokat, tüzérségi csapatokat és a mélységben található utánpótlási bázisokat támadták. A német hadsereg alakulatai a legjobb katonákat választották a rohamcsapatokba, amelyek időleges előnyt adtak a német csapatoknak. Az első rohamok veszteségei azonban különösen súlyosan érintették a rohamcsapatokat, a többi egység harcértéke pedig rohamosan csökkent, ahogy a legjobb katonáit folyamatosan a rohamcsapatokhoz vezényelték át.
A támadás során egy másik újítást is alkalmaztak, a Georg Bruchmüller alezredesBruchmüller biography. által kifejlesztett Feuerwalze-t, vagyis a mozgó tüzérségi zárótüzet.D T Zabecki, The German 1918 Offensives: A Case Study of The Operational Level of War, Taylor & Francis, 2005, p 56 Az eljárás során rövid ideig tartó, de igen hatásos tüzérségi támadásokat intéztek három hullámban, először az ellenség parancsnoki pontjai és kommunikációs eszközei ellen, majd az ellenséges tüzérség ellen és végül az ellenséges lövészárok ellen. Ezek a támadások olyan rövid ideig tartottak, hogy a szövetségesek nem tudtak megfelelő óvintézkedéseket bevezetni, másrészt 1918-ra a németek olyan nagyszámú tüzérségi eszközt és lőszert halmoztak fel a nyugati fronton, hogy annak bármelyik részén hatásos tűzcsapást tudtak mérni az ellenségre a tüzérségi eszközök mozgatása nélkül.
Új védelmi harceljárások right|thumb|Német 21 cm-es Mörser 16 tarack és személyzete tüzelőállást vált a franciaországi Ham közelében, 1918. március Időközben a szövetségesek is új védelmi harceljárásokat fejlesztettek ki. Többek között mélységben tagolt védelmi vonalakat telepítettek és csökkentették a legelső vonalban harcoló katonák arányát. A sebezhető logisztikai központokat, raktárakat a fronttól távolabb telepítették, jóval a német tüzérség és a rohamcsapatok hatótávolságán kívül. A sors iróniája, hogy ezeket az újításokat elsősorban az 1917-es harcok során tapasztalt igen erőteljes német védelem példáján okulva vezették be.
Ennek megfelelően a szövetséges front első vonalában ("outpost zone" vagy "forward zone") lényegében csak járőrök, mesterlövészek és géppuskások tartózkodtak. Emögött húzódott az úgynevezett "battle zone", vagyis a második vonal, amelyet az adott frontszakasz fő erői foglaltak el és azt mindenáron védelmezniük kellett. Ezt követte a harmadik vonal ("rear zone"), ahol a tartalékok állomásoztak. Feladatuk az ellentámadás és a beszivárgó alakulatok megsemmisítése volt. Ennek megfelelően egy átlagos brit lövészhadosztály 9 ezrede közül 3 volt az első vonalban, négy a második vonalban és kettő a harmadik vonalban.Blaxland, 28. o.
A gyakorlatban azonban nem mindenhol sikerült ez bevezetni, különösen a brit 5. hadsereg frontszakaszán nem, amelyet csak röviddel a támadás előtt helyeztek át a francia alakulatoktól. Itt a harmadik vonalat csak kijelölték, de még nem ásták ki, és a második vonal fedezékei között olyan rések voltak, ahol a német rohamcsapatok mélységben át tudtak szivárogni.
A haditerv
A támadás kivitelezésének módjáról több elképzelés is született, végül azonban a főparancsnok, Erich Ludendorff terve érvényesült. Mivel az angol haderő kisebb volt, mint a francia, így a németek erőiket először az angol csapatok ellen kívánták összpontosítani és ezeket az egységeket megsemmisíteni. Ezt követően mértek volna csapást az Angliától és az utánpótlástól nagyrészt elszigetelt francia haderőre és ezáltal Franciaországot megadásra kényszerítették volna. Az angolokra mérendő csapást Ludendorff a következőképpen tervezte el: az angol haderő jobbszárnyára mértek volna csapást, az Arras városától kb. 15 km-re levő Croisilles és La Fére városok közötti szakaszon, Saint-Quentintől északra és délre. Itt ugyanis gyengébb volt az angol védelem, mint a tengerparton, ráadásul itt volt az angol és a francia hadsereg találkozási pontja. Ludendorff arra számított, hogy az angolok egy támadás esetén inkább a tengerpartot védenék, a franciák viszont Párizst, vagyis az angol hadseregnek a franciák nem nyújtanának segítséget. A német elképzelés szerint a kiszemelt 70 km-es szakaszon a támadó erők gyorsan áttörték volna az ellenség vonalait, majd a balszárny (18. hadsereg) a Somme folyóig és a Crozat-csatornáig nyomult volna előre, és ezt a vonalat tartva megakadályozta volna a francia hadsereg részéről esetlegesen érkező segítségnyújtást. A jobbszárny és a centrum pedig (17. és 2.hadsereg) az áttörés után északnyugat felé fordult volna és az egész angol haderőt hátba támadva azt megsemmisítette volna. A balszárny feladata tehát a Somme folyó és a Crozat-csatorna elérése és Amiens elfoglalása, a jobbszárnyé és a centrumé pedig az angol haderő megsemmisítése lett volna.
Michael
thumb |Német A7V tipusú harckocsi Roye térségében, 1918. március 21-én
1918. március 21-én négy német hadsereg támadást indított a brit 5. hadsereg állásai és a brit 3. hadsereg jobb szárnya ellen Arras, Saint-Quentin és La Fère között.