A kereszténydemokrácia politikai eszmerendszer, amelynek az európai egységesülési folyamatban betöltött fontos szerepe vitathatatlan. A kereszténydemokrácia Nyugat-Európában valódi sikertörténet a 20. század második felében. Az új világrendben Európa talpra állása, egységesülése és megerősödése nagy részben ezen pártoknak és kiemelkedő történelmi személyiségeiknek köszönhető. Az európai egység megálmodói, alapító atyái mind kereszténydemokraták voltak, a maguk módján internacionalisták, de ez nem azonos a szocializmus tanával, sokkal inkább a kereszténység egyetemességével.
Kereszténydemokrácia és konzervativizmus Sokan hajlamosak a konzervativizmust és a kereszténydemokráciát egybemosni, ami helytelen. Bár hasonló elveket valló eszmékről van szó, és jelenleg az Európai Unióban a kettő különbsége egyre kevésbé jelentős, számos ponton van eltérés köztük, nem csak történetileg. Ha ábrázolni szeretnénk a négy eszmerendszer kapcsolatát, akkor egy kört négy cikkelyre osztva úgy helyezhetnénk el őket, hogy a kereszténydemokrácia melletti mezőben a konzervativizmus és a szocializmus helyezkednek el (mindkettőben fellelhetők a kereszténydemokráciához hasonló értékek; elméleti-ideológiai kérdésekről van most szó, s nem történelmi tapasztalatokról!), vele átellenesen a liberalizmus, amellyel leginkább szemben áll.
A 19. század derekán megjelent egyfajta vallásos konzervativizmus is; s a vallásos pártok, amelyek a konzervatív főáramlatból váltak ki, az 1850-es és 70-es évek között a kontinensen egyre jelentősebbé váltak. Ezek a konzervatív pártoktól balra helyezkedtek el, ezzel nyitottak a népi osztályok felé. Később belőlük fejlődtek ki a kereszténydemokrata pártok, amelyek ideológiáját egyfajta „baloldali konzervativizmusként” jellemezhetünk. A 19. században ugyanis többfelé ágazott a konzervativizmus: ha a konzervativizmust tekintjük a fő áramlatnak, akkor a radikális jobboldali pártok tőlük jobbra helyezkedtek el, míg a vallásos pártok balra.
A kereszténydemokrácia jobbratolódása Az első világháborút követően a radikális jobboldal vált dominánssá, amelyet az orosz bolsevik forradalom is – amelyre egyfajta reakció volt fellépésük – erősített. Ez főleg az anti-liberális és anti-bolsevik fasizmusban testesült meg (ld. olasz fasizmus, Franco Spanyolországban, Salazar Portugáliában, de a német nácizmus is innen származik). A konzervatív pártok a kontinensen háttérbe szorultak, a konzervativizmus meggyengült, miközben a radikális pártok egyre erősebbé váltak. A második világháborút többen a (radikális) jobboldal és a baloldal (a liberálisok és az Egyesült Államok) háborújaként aposztrofálják. A jobboldal tekintélyét rombolta, hogy együttműködött a fasizmussal, ezáltal hitelét vesztette. Az űrt a kereszténydemokrácia töltötte be, főleg a legyőzött országokban. Ettől kezdve a politikai paletta jobboldalán ezek a „baloldali konzervatív” –, alapvetően centrista – mozgalmak lettek dominánsak.
A kereszténydemokrácia története a világháború után A kereszténydemokrácia jellemzően kontinentális fogalom, Nagy-Britanniában (és az Amerikai Egyesült Államokban) sosem honosodott meg, vált jelentőssé. Az 1980-as évekig Európa politikai kultúrájának meghatározó irányzata volt. Megerősödése és befolyása több okra vezethető vissza. Az első, már említett hatás, hogy a mérsékelt jobboldali (konzervatív) pártok együttműködtek a fasizmussal, ezáltal hiteltelenné váltak. A kereszténydemokraták ezt nemhogy nem tették, de több országban (különösen a tengelyhatalmakhoz tartozó országokban és Franciaországban) az antifasiszta ellenállásban vettek részt, így egyfajta legitimitást nyertek a háborút követő nemzetközi rendben. A politikai paletta jobboldalán egyedül maradtak: a fasiszta pártokat legyőzték, a mérsékelt jobboldali pártok pedig hitelüket vesztették, azáltal, hogy a fasizmussal kollaboráltak. Fontos volt még, hogy a háború után megnőtt a vallás szerepe, az emberek támaszt kerestek, és ehhez a kereszténydemokrata értékrend tökéletesen illeszkedett.
Szavazatgyűjtés szempontjából volt fontos, hogy ezen pártok a centrumban helyezkedtek el, így mindkét oldalról gyűjthettek szavazatokat. Emellett nem lehet eleget hangsúlyozni a kereszténydemokrata pártok kommunizmus-ellenességét, amely a kialakuló hidegháborúban Európa nyugati felében nagy jelentőségű volt, befolyásukat ezáltal tovább erősítve. Ráadásul – mint centrumpártok – mindkét oldalról választhattak maguknak koalíciós partnert, s ez igen megnövelte koalícióképességüket
A nyolcvanas évektől viszonylagos visszaesését figyelhetjük meg a kereszténydemokrata pártok támogatottságának. Ezen politikai csoportok az 1940-es évek második felében a szavazatok 35-40%-át is megszerezték számos országban, ma átlagosan 10-15%-os eredményt érnek el a tisztán kereszténydemokrata pártok. Ennek az okai, hogy több országban (Belgium, Hollandia, Olaszország) túl sokáig voltak hatalmon, így a pártok elfásultak, belefáradtak a kormányzásba. Olaszországban a kereszténydemokraták a 40-es évek végétől a 80-as évek végéig minden kormány tagjai voltak, mint a legerősebb koalíciós partner. Másik ok, hogy Nyugat- és Északnyugat-Európában nagy mértékű szekularizáció figyelhető meg, a választók számára kevésbé fontos a vallás. A hidegháború is véget ért, ebből kifolyólag nincs szükség a baloldallal szembeni olyan markáns alternatívára sem már, melyet a kereszténydemokrácia képviselt. Ehhez kötődik, hogy a szocialista pártok a politikai centrum irányába mozdultak el, így ott egyre kevesebb hely maradt a kereszténydemokraták számára, a konzervatívok pedig inkább képesek jobboldali erőként fellépni. Egy új jelenség az individualizmus (mely a kereszténydemokráciától bizony távol áll) erősödése. Olyan új politikusok uralják a jobboldalt, mint a Forza Italia első embere, Silvio Berlusconi, vagy a Spanyol Néppárt elnöke, José Marió Aznar, amely személyek döntően meghatározóak pártjaik életében.
Az egyház és a kereszténydemokrácia kapcsolata Az idő haladtával a vallásos pártok eszmerendszere fokozatosan eltávolodott az egyháztól, de természetesen fennmaradt kapcsolatuk a keresztény hagyományokkal és értékekkel, mely esetünkben főleg – de nem kizárólag – a katolikus társadalmi tanításokon nyugodtak. (E változás sok esetben szélsőséges mértékű. Jelenleg vannak olyan esetek, amikor némely pártok elhagyják nevükből a „keresztény” jelzőt, mondván, hogy az már nem fejezi ki világképüket. Az, hogy a kereszténydemokrata pártok sok helyen elvesztették karakterességüket, oda vezetett, hogy sokan ún. „catch-all” gyűjtőpártokként írják le őket, illetve mint a konzervativizmus puszta irányzataként).
Jellemvonások Vannak bizonyos jellemvonások, melyek a kereszténydemokrata pártokra jelentősen hatottak. Az egyik ilyen fő jellemvonás az „osztályok feletti karakter”. Pontosabban ez arra utal, hogy a választónak –, aki kereszténydemokrata pártokra szavaz – a döntése nem társadalmi csoportjával (pl. középosztály, munkásság stb.), sokkal inkább keresztény társadalmi világképével és részvételével van összhangban. Belgium flamand tartományában a kereszténydemokraták általában több szavazatot gyűjtenek be a munkásoktól, mint a Szocialista Párt (Socialistische Partij Anders), emellett nagy a támogatottságuk a (mező)gazdálkodók körében is. A nagy különbözőség okai a különféle doktrínák, amelyek lehetővé teszik, hogy ezen pártok a jobbközép, illetve a balközép irányába is elmozduljanak, az adott ország társadalmi környezetének megfelelően. Erre azért van lehetőség, mert – mint már szintén említettük – a kereszténydemokrácia a politikai közép jelensége.
A kereszténydemokrácia eszmerendszerében, a liberális individualizmustól eltérően, a „perszonalizmus” (személy-központúság) áll. Ez azt hangsúlyozza, hogy a személyes fejlődést leginkább a társadalmi kontextusban lehet kivívni. A szocializmussal ellentétben, ahol az individuum azért van, hogy a társadalmat szolgálja, a kereszténydemokrácia felfogása szerint a társadalom való arra, hogy az egyén fejlődését lehetővé tegye. E nézet szerint az állam szerepe korlátozott, kiegészítő jellegű kell, hogy legyen, de elég erős ahhoz, hogy a közjót társadalmi politika révén elérje. A kereszténydemokraták hisznek a parlamentáris rendszerben, és a természetes közösségek (család s különböző egyesülések) meghatározó szerepében. Gondolkodásmódjuk előnyben részesíti a decentralizációt a régi hagyományokkal egyetemben, miközben egyidejűleg pártolja a nemzetek feletti autoritás egyes formáit és a nemzetközi együttműködést.
A szubszidiaritás programjaik központi tényezője maradt a mai napig. Ez az elv, mely a hatalomgyakorlást olyan – legmegfelelőbb – szinten képzeli el, amely a leghatékonyabb, s legközelebb áll az emberekhez; azaz a lehetőség szerinti „legkisebb” – helyi – szinten kell megoldani az egyes kérdéseket. A szubszidiaritás európai szintre emelése a francia kereszténydemokratákhoz kötődik. Franciaországban a 40-es évek végén az MRP (Mouvement Républicain Populaire) volt az egyik legjelentősebb centrumpárt, mely kereszténydemokrata jegyeket viselt magán. Az eleinte ezzel a csoportosulással kapcsolatokat ápoló De Gaulle is alapvetően kereszténydemokrata volt, de társainál sokkal nacionalistább, autoriter elveket (is) vallott. A párt az abszolút választási rendszer bevezetésével elvesztette jelentőségét, s tagjai több pártban folytatták politikai karrierjüket. Többen a liberálisokkal kerestek kapcsolatot, voltak, kik Giscard d’Estaing-hez csatlakozva (aki ma az Európai Unió intézményi átalakulását kidolgozni hivatott Konvent elnöke) megalapították a centrista, jobbközép UDF-et. Azonban többen a szocialistákhoz csatlakoztak. (Ne feledjük: egy centrumban politizáló személyhez sok esetben a baloldali értékrend, a szociális érzékenység közelebb áll. Olaszországban a Kereszténydemokrata Párt romjain létrejött új formációk közül többen a politikai paletta baloldalán helyezkednek el). Egyikük a kereszténydemokrata Jacques Delors volt, az Európai Bizottság későbbi elnöke, akinek nagy érdeme van abban, hogy a szubszidiaritás elvét (amely a keresztény örökség része) az Unió magáévá tette; a katolicizmusból fakadó szubszidiaritás mára az Európai Unió alkotmányos alapja lett.
A kereszténydemokrácia alapvető gondolatait összefoglalva leginkább a következő elemeket emelhetjük ki: a vallás társadalmi szükséglet, fontos a hagyomány tisztelete, az ember eredendően tökéletlen és az emberi egyenlőtlenségnek természetes jellege van. A kereszténydemokrácia elképzeléseikre jellemző a szociális progresszivitás (ebben hasonló a szocializmussal, a konzervatívoknál is megjelenik, de kevésbé hangsúlyos), a vallási kérdés fontossága (még fontosabb, mint a konzervatívoknak), az internacionális orientáltság (a katolikus egyház, mint nemzetek feletti egyház befolyásának hatása!), sokkal jelentősebb, mint a – konzervativizmusban inkább fontos – nacionalizmus, mely háttérbe szorul.
Szociális kérdés A szociális kérdés is megjelent már a 19. században, amikor a katolikus egyház az alsóbb néprétegek felé orientálódott. Több államban a kormányok egyre liberálisabbak és antiklerikálisak lettek, melyeket főleg a középosztály támogatott. A pápaság konfrontálódott a nacionalista és liberális kormányzatokkal, de a tömegek támogatták, ahol a katolikus véleményre fogékonyak voltak. Kölcsönhatás eredménye, hogy a katolikus egyház is egyre inkább szociális beállítottságú lett, hisz meg kellett értenie a tömegek érdekeit. A 19. század végén két irányzat létezett: egy liberálisabb katolikus felfogás és egy antiliberális, amely szociálisan sokkal érzékenyebb volt.
Európai kereszténydemokrata pártok