A seól (héberül: שְׁאוֹל, átírásban: Šəʾōl) a Héber Biblia halálhoz kapcsolódó egyik fontos fogalma: a holtak világa, a halál birodalma, illetve a sírhoz kapcsolódó, de annál tágabb alvilági állapot megnevezése. A szó a héber bibliai szövegben rendszerint 65 alkalommal szerepel; egyes számítások 66 előfordulást említenek az Iz 7,11 olvasati kérdése miatt, ahol az ókori héber szöveg magánhangzókkal való kiegészítésének, vagyis vokalizációjának eltérő értelmezése is felmerült.Shaul Bar: „Grave Matters: Sheol in the Hebrew Bible”, Jewish Bible Quarterly, 43/3, 2015, 145–152.S. D. F. Salmond: The Christian Doctrine of Immortality. Edinburgh: T. & T. Clark, 1907.
A seól nem azonos a modern értelemben vett pokol képével, amelyhez sok olvasó tűzzel, démonokkal és végleges kárhozattal kapcsolatos elképzeléseket társít. Az ószövetségi seól többnyire a halál sötét, csendes és árnyékszerű világa: olyan állapot vagy tartomány, amelyben az élők világának fénye, hangja, kultusza és közösségi élete már nem érhető el. Ezért kérik a zsoltárok szerzői Istentől a seólból való szabadítást: nem mindig a kárhozattól, hanem a halál hatalmától, az élet megszakadásától és az Istent dicsérő földi közösségből való kieséstől félnek.Zsolt 6,6; 30,4; 88,4–13; 139,8.
A fogalom jelentése nem minden bibliai helyen azonos. Egyes szövegekben közel áll a „sír”, „gödör” vagy „halál” jelentéshez; másutt a holtak föld alatti, kapukkal, mélységgel és hatalommal jellemzett tartományaként jelenik meg. A görög Septuaginta többnyire a hádész (ᾅδης) szóval fordította, amely az Újszövetségben is a halál és a holtak birodalmának neveként szerepel.New Catholic Encyclopedia, 2nd ed., Vol. 6, „Hades”. Gale, 2003.
A későbbi zsidó és keresztény értelmezésben a seól/hádész fogalma összekapcsolódott a feltámadás, az ítélet, az igazak és gonoszok halál utáni sorsa, valamint Krisztus holtakhoz való alászállása kérdésével. A keresztény teológiában különösen fontos a megkülönböztetés a seól/hádész, a gyehenna, a pokol, a konkrét sír, a Paradicsom és a halál utáni köztes állapot között.New Catholic Encyclopedia, 2nd ed., Vol. 6, „Hell (in the Bible)”. Gale, 2003.
A fogalom röviden
A seól megértéséhez hasznos elkülöníteni néhány rokon bibliai és teológiai kifejezést. A különbség azért lényeges, mert a régi magyar „pokol” szó olykor a holtak alvilágát, máskor a kárhozat végső állapotát jelölte, míg a mai köznyelv többnyire csak az utóbbit érti rajta.
+ Főbb bibliai és teológiai kifejezések Kifejezés Nyelv Alapjelentés Megkülönböztetés Seól héber a holtak világa, alvilág, halálbirodalom Tágabb, mint az egyedi sír; az Ószövetségben többnyire nem azonos a végső kárhozattal. Qeber héber konkrét sír, sírhely Meghatározott személy temetkezési helye. Bór héber verem, gödör Költői párhuzamban gyakran kapcsolódik a seólhoz. Abaddon héber pusztulás, romlás helye A halál és pusztulás költői megnevezése. Hádész görög holtak birodalma, alvilág A Septuagintában többnyire a seól fordítása; az Újszövetségben nem azonos egyszerűen a gyehennával. Mnēmeion görög sír, emléksír Konkrét sírhely, nem a holtak birodalma. Gyehenna héber–arámi/görög az ítélet és büntetés képe A keresztény hagyományban a végső kárhozat fogalmához kapcsolódik. Paradicsom / Ábrahám kebele görög / zsidó-keresztény szóhasználat az igazak boldog, Istennel kapcsolatos várakozása A második templom kori és újszövetségi háttérben az igazak sorsának differenciáltabb leírásához kapcsolódik. Limbus patrum latin teológiai terminus az ószövetségi igazak várakozási állapota A keresztény hagyományban Krisztus megváltó alászállásával függ össze.
Fogalom és alapjelentés
A seól a héber Bibliában elsősorban a halál végességét, az élők világától való elválasztottságot és az emberi élet mulandóságát fejezi ki. A hozzá kapcsolódó képek között gyakori a „leszállás”, a mélység, a sötétség, a csend, a kapuk, a verem és a föld alatti tartomány. A seólba „leszállni” annyi, mint meghalni, kilépni az élők közösségéből, és a holtak világába kerülni.
A fogalom szemléletesen úgy írható le, mint a halál sötét és csendes „váróterme”: nem részletes térkép egy túlvilági országról, hanem költői-teológiai kép az emberi élet törékenységéről. A bibliai szerzők többnyire nem azt kérdezik, milyen pontosan a seól belső szerkezete, hanem azt, hogy Isten meg tudja-e menteni az embert a halál hatalmától, és kiterjed-e uralma a legmélyebb sötétségre is.
A seól nem egy kidolgozott, rendszeres ószövetségi túlvilágtan része. A héber Biblia a halál utáni állapotot többnyire töredékesen, költői képekkel, imádságos, bölcsességi vagy prófétai nyelven írja le. A szövegek egy része a seólt az ember közös sorsaként, más részük különösen a gonoszok, az erőszakos halállal meghalók, a kevély uralkodók vagy az idő előtt elragadottak sorsaként jeleníti meg.
A seól semlegesebb és tágabb fogalom, mint a későbbi keresztény értelemben vett pokol. Nem elsősorban a végső büntetés helye, hanem a halál birodalma. Ugyanakkor nem puszta biológiai megsemmisülés vagy egyszerű földbe temetés sem: a szövegben gyakran megszemélyesített, mélyben levő, kapukkal és hatalommal rendelkező tartományként jelenik meg.
Név, alak és etimológia
A héber שְׁאוֹל szó etimológiája vitatott. Egy régi magyarázat a שאל gyökkel hozza kapcsolatba, amelynek jelentése „kérni”, „követelni” vagy „igényelni”. E magyarázat szerint a seól olyan, mint a halál telhetetlen birodalma, amely minden embert „kér” vagy magába kíván. A bibliai költészetben valóban előfordul a seól telhetetlenségének képe: a halál és az alvilág soha nem lakik jól.Péld 27,20; 30,15–16.
Más etimológiai javaslatok akkád, asszír vagy más ókori közel-keleti párhuzamokból indulnak ki. A kutatásban felmerült a babiloni vagy asszír alvilági terminológia hatása is, de a szó eredete nem tekinthető véglegesen eldöntöttnek. Enciklopédikus szempontból ezért több lehetséges eredetet célszerű említeni, nem pedig egyetlen magyarázatot kizárólagosnak tekinteni.
A magyar írásmódban előfordul a seol, seól és ritkábban az angolos Sheol alak is. A magyar bibliafordítások többnyire nem tulajdonnévként hagyják meg, hanem értelmező fordítást használnak: „sír”, „alvilág”, „holtak hazája”, „pokol”, „verem” vagy „mélység”.
Fordításai
A Septuaginta és a hádész
A Septuaginta, az Ószövetség ókori görög fordítása a seólt többnyire a görög hádész szóval adta vissza. A hádész eredetileg a görög mitológiában az alvilág istenének neve, majd magának az alvilágnak a megnevezése lett. A bibliai görög nyelvben azonban a szó a héber seól megfelelőjeként új jelentéskörbe került: a holtak birodalmát, a halál alvilági tartományát jelölte.
A görög szó használata nem jelenti azt, hogy a bibliai szerzők egyszerűen átvették volna a görög mitológiát. Inkább arról van szó, hogy a zsidó és keresztény görög nyelvhasználat a rendelkezésre álló görög kifejezéssel fordította le a héber fogalmat. A hádész így a Septuagintában és az Újszövetségben nem azonos minden részletében a klasszikus görög alvilágképpel.
Latin és magyar fordítások
A Vulgata és a latin keresztény hagyomány a seól/hádész körébe tartozó kifejezéseket gyakran az inferi, inferus vagy infernus szavakkal adta vissza. Ezek alapjelentése „alsó”, „alvilági”, „a lent levők tartománya”. A későbbi nyelvekben ezekből a szavakból részben a „pokol” mai jelentése fejlődött ki.
A régebbi magyar bibliafordításokban és hitvallási szövegekben a „pokol” szó ezért nem mindig a kárhozat végső állapotát jelenti. A „Krisztus alászállt a poklokra” formula például nem azt állítja, hogy Krisztus a kárhozottak végső büntetőhelyére szállt volna le, hanem azt, hogy valóban meghalt, és a holtak birodalmába ment.New Catholic Encyclopedia, 2nd ed., Vol. 4, „Descent of Christ into Hell”. Gale, 2003.
A modern fordítások eltérően járnak el. Egyesek meghagyják a seól tulajdonnévi alakot, mások „sír”, „mélység”, „alvilág” vagy „holtak hazája” fordítást használnak. A „sír” fordítás sok helyen érthető, de nem mindig elég tág; a „pokol” viszont a mai nyelvben könnyen a gyehenna és a kárhozat végső állapotának képét idézi. Ezért a modern teológiai és biblikus irodalom gyakran inkább a seól vagy hádész szavak megtartását, illetve körülírását választja.
A magyar bibliafordításokban a Károli-féle hagyományban a seól több helyen „pokol”, másutt „sír” vagy hasonló szó; a Káldi-fordítás a latin egyházi hagyományhoz közelebb álló terminológiát használ; az újabb protestáns és katolikus fordítások pedig gyakran a szövegkörnyezettől függően döntenek „alvilág”, „holtak hazája”, „sír” vagy más megoldás mellett. A fordítási változatosság nem puszta következetlenség, hanem annak jele, hogy a seól jelentése több rétegben működik.
Seól a héber Bibliában
Jákob gyásza és az emberi halandóság
A seól első jelentős előfordulásai a Teremtés könyvében jelennek meg. Jákob úgy gondolja, hogy gyászában a seólba száll le fiához, Józsefhez (Ter 37,35), majd hasonló kifejezést használ Benjamin elvesztésének lehetőségére is (Ter 42,38; 44,29–31). Ezekben a helyekben a seól a halál, a gyász és az élőktől való elszakadás közös sorsát jelöli.
A Jákob-történet különösen érzékelteti, hogy a seól nem elvont fogalom volt, hanem a gyász nyelve. Az ókori közel-keleti és bibliai világban a halálhoz gyakran kapcsolódtak külső gyászjelek: a ruha megszaggatása, böjt, hamu, siratás vagy földre borulás. A seól említése ilyen szövegösszefüggésben az elveszített kapcsolat, a családi élet megszakadása és a halál visszafordíthatatlansága felett érzett fájdalmat fejezi ki.
Kóré, a próféták és a királyok bukása
A Számok könyvében Kóré lázadásának története a seólt drámai, alvilági képként használja: a lázadók „élve” szállnak le a seólba, amikor megnyílik alattuk a föld (Szám 16,30–33). A kép egyszerre fejezi ki az isteni ítéletet és a halál mélységét.
A prófétai könyvekben a seól a birodalmak és uralkodók bukásának képeként is szerepel. Izajás 14 a babiloni király bukását a seólba való alászállás képeivel írja le; Ezékiel 31–32 pedig Asszíria, Egyiptom és más népek alvilágba süllyedését jeleníti meg. Ezekben a szakaszokban a seól a történelmi hatalom végességét és az isteni ítéletet érzékelteti.
Zsoltárok és bölcsességi irodalom
A költői és bölcsességi irodalomban a seól gyakran a halál árnyékos, csendes tartománya. Jób könyve a sötétség, por, férgek és a visszatérés lehetetlenségének képeivel írja le. A Zsoltárokban a seól olykor olyan hely, ahol már nem hangzik az élők dicsérete; ezért a zsoltáros Isten szabadítását kéri a seól hatalmából.Zsolt 6,6; 16,10; 30,4; 88,4–13.
Különösen fontos a Zsolt 139,8: ha az ember az égbe emelkedik vagy a seólba száll le, Isten ott is jelen van. Ez a vers nem részletes túlvilágtant ad, hanem az isteni mindenhatóságot fejezi ki: a seól mélysége sem Istenen kívüli tér. A bibliai monoteizmusban még a halál árnyéka sem önálló, Istennel versengő birodalom.
Az endori halottidéző története
A seólhoz és a holtak állapotához kapcsolódó egyik legszemléletesebb ószövetségi történet az endori halottidéző esete (1Sám 28). Saul király, miután nem kap választ Istentől, egy halottidéző asszonyhoz fordul, hogy megidézze Sámuel prófétát. A történetben az asszony a földből feljövő alakot lát, Sámuel pedig úgy jelenik meg, mint akit nyugalmából felzavartak.
A szöveg nem rendszeres tanítást ad a seól belső szerkezetéről, de jól mutatja az ókori izraelita képzetek több elemét: a holtak világa „lent” van, a halottak léte árnyékszerű és elválasztott az élőkétől, a halottidézés pedig tiltott és veszélyes gyakorlatnak számít. A történet ezért egyszerre vallási, elbeszélő és halálfelfogást tükröző szöveg.
Képei és jellemzői
A héber Biblia seól-képei nem rendszeres topográfiát adnak, hanem költői és teológiai motívumokat. A leggyakoribb jellemzők:
mélység és leszállás: a seólba lefelé mennek; sötétség és csend: a holtak világa az élők fényes, hangos világával áll szemben; kapuk és hatalom: a seól kapui a halál fogva tartó erejét jelzik; telhetetlenség: a halál birodalma mindenkit magába fogad;