Magyarország katonai megszállásának terve már 1940-ben felmerült a német hadvezetés részéről. Ennek elodázása részben a külpolitikai körülmények, részben a magyar kormányzat lavírozásának volt köszönhető.A Wehrmacht már 1940-ben megszállta volna Magyarországot. Napitortenelmiforras.blog.hu. 2015. nov. 25.
A tényleges okkupációt a Margarethe hadművelet (németül Unternehmen Margarethe, ténylegesen Margarethe I) jelentette, amely a Magyar Királyság fontosabb területeinek német katonai megszállása volt a második világháború utolsó előtti évében, 1944. március 19-én, vasárnap. A megszállás tervét kezdetben két fázisra bontották, az első a Margarethe I, illetve a Románia megszállásáról szóló pedig a Margarethe II fedőnevet kapta, de mivel a román kormány augusztus 23-án átállt a szövetségesek oldalára, ez utóbbi tervet nem tudták megvalósítani. A magyar vezetés – noha a megszállást megbízható források előre jelezték – a szükséges óvintézkedéseket nem tette meg, a német hadmozdulatokra való reagálásra nem volt kidolgozott és elfogadott hadműveleti koncepciója. A német megszálló csapatokkal szemben – a nem egyértelmű magyar parancskiadások miatt – csak szórványos ellenállás volt.
Előzmények Külpolitikai előzmények A szovjet hadszíntér 1942-es, második éve több változást hozott az előzőhöz képest. A nyári német offenzíva már nem három (ahogy előző évben a Fall Blau), csak egy fronton valósult meg ténylegesen közép-délkeleti irányokban. A június 28-án megindított támadásban már a Magyar 2. hadsereg is szerepet vállalt Weichs hadseregcsoportjában. A német offenzíva némi elakadást követően délkelet felé bontakozott ki, fő műveleti célként Sztálingrád és a kaukázusi olajmezők lettek kijelölve, amit az ősz kezdetén már el is értek. Azonban a szovjet vezetés körültekintő csapat-összpontosításának eredményeként a német vezetésű offenzívák az ősz végére végül kifulladtak.
A déli, észak-afrikai hadszíntéren október 23-án kezdődő második el-alameini csata sem zárult tengely-sikerrel, majd a november 8-án induló Torch hadművelet végképp megpecsételte az Észak-Afrikában küzdő német–olasz csapatok sorsát, akik (a hátvéd) 1943. május 13-án kapituláltak, Tuniszban. A január 14–16-ai casablancai konferencián Roosevelt, Churchill és De Gaulle tábornok írásba foglalta, hogy a tengelyhatalmaktól csak a „feltétel nélküli kapitulációt” (unconditional surrender) hajlandóak elfogadni, amihez május 1-jén Sztálin is csatlakozott.
bélyegkép|jobbra|300px|A keleti front 1943. augusztus 1. – 1944. december 31. közötti térképvázlata
1943 nyarára a hadi helyzet azonban alaposan megváltozott: az atlanti csatában fordulat következett be, amikor februárban a brit–amerikai hajóépítés üteme már felülmúlta az elszenvedett veszteségeket, májusra pedig, miután átlagosan minden 10 000 BRT elsüllyesztett hajóért a Kriegsmarine 1 tengeralattjáróval fizetett, rövid időre leállították a bevetéseiket. A február eleji sztálingrádi kapitulálás után a német Dél Hadseregcsoport (Heeresgruppe Süd) folyamatosan hátrált a Donyecig, majd a Dnyepropetrovszkig hátrált német erők ismételt ellentámadással visszavették Harkovot és Belgorodot. Tuniszban május 13-án kapitulált a Német Afrika-hadtest, a tavaszi olvadások végére pedig Kurszk térségében állapodott meg a keleti front. A július első felében sikeresen megvívott kurszki csatát követően Sztálin politikája is megváltozott: ettől kezdve már nem követelőzött elszántan a „második front” megnyitásáért, úgy vélte a Vörös Hadsereg vezetésével együtt, hogy akár egyedül is győzelmet vívhatnak ki Európában, július 25-én pedig az olasz király felmentette és őrizetbe vette a Ducét. A szintén sikeres, július 9. és augusztus 17. között lezajlott szicíliai invázió, majd az azt követő olaszországi hadjárat kezdete is táplálta a hitet a magyar vezetésben, hogy a balkáni frontot hamarosan megnyitják. Ezt egyre sürgősebbnek látták, ugyanis augusztus elején a Vörös Hadsereg offenzívába kezdett a közép és déli területeken. A Szuvorov hadművelet keretében felszabadították a szmolenszki térséget, majd a megalakított Ukrán Frontok (1–4.) december elejére elérték a Dnyepert és több helyen hídfőállást létesítettek, a Krím-félszigetet a 4. Ukrán Front teljesen elvágta a szárazföldtől, megközelítve a Déli-Bug torkolatát. Az észak-dél irányú Panther–Wotan védelmi vonalat (másik nevén a Keleti Falat) kevés kivételtől eltekintve mindenhol áttörték. A Szovjetunió irányában fennálló magyar bizonytalanságot a november 28. és december 1. közötti teheráni konferencia is növelte, ahol Sztálin egyértelműen elvetette a balkáni partraszállás lehetőségeit. Nehezményezte továbbá, hogy Magyarország nem aktívan harcoló, hanem főként megszálló erőkkel segíti a német koalíciót (az ún. Magyar Megszálló Erőkkel), amit a Vörös Hadsereg vezetése markánsan elutasított (súlyosabb bűnnek tartották, mint az aktív alakulatokat). A további együttműködést ellehetetlenítette a casablancai, majd a teheráni konferenciák „feltétel nélküli kapituláció”-álláspontjai. A magyar kormány azonban nem akart nyíltan konfrontálódni a németekkel.
Az 1944-es év első harmada sem bővelkedett sikerekben: Január 27-én a szovjetek északon felmentették Leningrádot,Keegan 26-át említ, mint hivatalos kihirdetési dátumot a 804. oldalon. „Aznap a város teljes tüzérsége huszonnégy lövésből álló díszsortüzet lőtt.” majd három hónap leforgása alatt a Közép Hadseregcsoportot kiűzték a Pripjatytól délre eső területekről, Tarnopoltól délre egy seregtestet bekerítettek. Február közepére az 1. és 2. Ukrán Front a Korszun–Cserkassz térségben „katlanharcok” során felszámolták a Manstein által vezetett Dél Hadseregcsoport több mint 2/3-át, csaknem teljes jármű- és nehézfegyverállományát elveszítve. Kleist A Hadseregcsoportja (Heeresgruppe A) is hasonlóképp járt, miközben Nikopol–Krivoj Rog térségét védelmezte a 3. és 4. Ukrán Fronttal szemben. Többek között öt szovjet harckocsihadsereget vetettek be a déli harcokban, február végére érkezett meg a hatodik erősítésként. Március elejére vészesen közeledtek a Kárpátok keleti határához és a benne kiépített Árpád-vonalhoz.Március 1-jére kevesebb mint 160 km-re közelítették meg a Kárpátokat. Lásd Keegan 803. oldal. Olaszországban a február közepi monte cassinoi csata és az azt követő nehézkes előrenyomulások, illetve Törökország mindkét irányú semlegességeBővebben a Churchill baklövése c. könyvben. szintén beárnyékolták a balkáni partraszállás lehetőségeit.
Belpolitikai előzmények Magyarország kormányzója, Horthy Miklós 1942. március 9-én a nyíltan angolbarát Kállay Miklóst nevezte ki miniszterelnökké, aki Bárdossy Lászlót követte a poszton. Az új kormányfőnek Bethlen István gróf javaslatára meghagyta, hogy a Német Birodalom felé ne vállaljon be újabb kötelezettségeket („a 2. hadsereg volt az utolsó”)Ez a mondat Horthytól származik. Lásd Háború 3. oldal. A pontos forrás egyelőre nem ismert. és keresse a háborúból való fokozatos kiválás lehetőségeit. A magyar vezetés – a britekkel együtt – komolyan hitt abban 1942–43-ban, hogy a brit balkáni partraszállás sikert érhet el, és a kiugrási kísérlet a lehető legkedvezőbb politikai légkörben fog megtörténni a térség országai számára (megmarad a politikai berendezkedés és a bécsi döntésekkel visszacsatolt területek is).
Ettől függetlenül az első „tapogatózásokra”, az ellenséges erőkkel való kapcsolatfelvételre 1942 nyarán került sor (a 2. magyar hadsereg bevetéseinek idején). Közvetítő országoknak Svédországot (Stockholm), Svájcot (Bern) és Törökországot (Isztambul és Ankara) szemelték ki. Kapcsolatfelvételi célból akkreditálták Stockholmba Gellért Andort, aki Ullein-Reviczky Antal külügyminisztériumi sajtófőnökkel tartotta az összeköttetést, kétirányú kapcsolatot teremtve a londoni külügyminisztériummal. A stockholmi brit nagykövetség sajtófigyelő irodájának magyar referense az a Böhm Vilmos, aki a Magyarországi Tanácsköztársaság idején hadügyi népbiztos volt, 1 hónapig.
A berni vonal, noha sikerült megkörnyékezni a Népszövetség egykori magyar pénzügyi megbízottját, az amerikai Royall Tylert, mégis csak esetlegesen működött.
Isztambulban 1943 elején lényegében szintén sikertelenül kísérletezett Frey András, a Magyar Nemzet tudósítója, Vály Ferenc jogászprofesszor és Veress László külügyminisztériumi segédtitkár is. Sikertelenül, mert nem találkozhattak felelős brit, vagy amerikai követségi alkalmazottakkal. A brit külügyminisztérium 1942 őszén még mindhárom csatornának a casablancai hivatalos brit álláspontot közölte.„Magyarország mindaddig, amíg a szövetségesek ellen harcol és a tengelyt támogatja, nem számíthat sem rokonszenvre, sem kíméletre.” Lásd: Háború és 49 év béke 1994/1., 4. o. Magyarország számára tehát nem maradt más választás, a háborúból való kilépési szándékát kellett valahogy kifejeznie úgy, hogy a nyugati szövetségesek felé nem vállal harcot, az országba érkező brit–amerikai csapatok előtt hajlandó letenni a fegyvert, de mindezt a németek tudtán kívül. A három török követ azonban találkozott Pálóczi Horváth Györggyel is, aki a német érdekeltségű területeken működő SOE-csapatok isztambuli magyar referense volt. A vele való titkolt kapcsolatfelvételre utazott ki február 7-én Szent-Györgyi Albert orvosprofesszor is.Ekkorra már a Magyar 2. hadsereg elveszett. A felbomlott kötelékeket a Don mögötti 100-150 km-re felállt új védvonalaknál szedték össze, még március elején is érkeztek be magyar katonák. Az alakulatot áprilisban Magyarországra szállították és április 30-án a hadsereg-parancsnokság beszüntette működését. Noha nem volt a kiutazó delegátus tagja, mégis küldetéséről Kállay miniszterelnök és a polgári ellenzék is tudott (a szociáldemokrata párt is). Ekkorra változott meg a brit külpolitika is, immár nem zárkóztak el mereven a német érdekeltségű kisebb országok kapcsolatfelvételétől (a nyári eseményekről ld. lejjebb). Szent-Györgyi kapcsolatot tudott teremteni az isztambuli brit megbízottakkal és eljuttatott egy memorandumot is az ankarai amerikai követnek. Beszámolt az ország kül- és belpolitikai helyzetéről, a haderő állapotáról és a tisztikar németekhez való hozzáállásáról, illetve személycserék lehetőségét is szükségesnek látta, végül felajánlotta magát, mint lehetséges miniszterelnök-jelölt a kiugrást követő új kormányban. A kormányalakítást azonban a liberális demokrata ellenzék nevében ajánlotta fel, ami noha segítette is az enyhülést, de meg is zavarta a szövetségeseket: Bethlent és körét nem számították a liberális demokratákhoz.Szent-Györgyi a német megszálláskor illegalitásba vonult. Hitler személyesen adott parancsot az elfogatására. Az utolsó pillanatokban sikerült őt kicsempészni a svéd nagykövetségről, ahonnan a már szovjet hadsereg által ellenőrzött területre került.
1943. február 19-én Kállay a képviselőház külügyi bizottságának kifejti, hogy „[…] a keleten folyó háború súlypontja a Balkánra fog átterelődni, és a britamerikai csapatok partraszállása várható.” Március elején már maga Kállay küldte Stockholmba a külügyminisztérium politikai osztályának helyettes vezetőjét, Szegedy-Maszák Aladárt. A politikus a kormány nevében nyilatkozott, hogy angol–amerikai, vagy lengyel csapatok érkezése esetén Magyarország nem tanúsítana ellenállást, viszont „makacsul fog küzdeni szovjet, román vagy jugoszláv erők ellen”.1939-ben több tízezer lengyel katona jutott ki Magyarországon keresztül nyugatra. Lásd Háború és 49 év béke 1994/1, 4. o. Utólag kissé visszásnak tűnhet a lengyel csapatok megemlítése. Később, másfél év múlva azonban már a jugoszlávok felé enyhült a magyar politikai hozzáállás.
Kísérletek történtek a lisszaboni magyar nagyköveten, Wodianer Andoron keresztül is, aki jó lengyel kapcsolatokkal rendelkezett. 1943. április elején Genfbe érkezett a Bethlen-csoport képviselője Barcza György, volt londoni magyar nagykövet is, illetve Ankarába, később Isztambulba Schrecker Károly.Schrecker memoranduma fennmaradt.