Poreč (olaszul Parenzo, latinul Parentium) város és község (járás) Horvátországban, Isztria megyében.
A község (járás) települései Poreč községhez (járáshoz) a város mellett közigazgatásilag még Antonci (Antonzi), Baderna (Mon Paderno), Banki (Banchi), Bašarinka (Bassarinca), Blagdanići (Blagdanici), Bonaci (Bonazzi), Bratovići (Bratovici), Brčići (Barcici), Buići (Buici), Cancini (Zanzini), Červar-Porat (Porto Cervara), Črvar (Cervara), Čuši (Ciussi), Dekovići (De Vescovi), Dračevac (Dracevazzo), Filipini, Fuškulin (Foscolino), Garbina (Garbina), Gulići (Gulli), Jakići Gorinji (Jacchi II), Jasenovica (Giasenovizza), Jehnići (Gecni), Jurići, Kadumi (Cadumi), Katun (Cattuno), Kirmenjak (Chirmegnacco), Kosinožići (Cosini), Kukci (Cucazzi), Ladrovići (Ladri), Mali Maj (Villaggio di Maggio), Materada Maj (Matterada), Matulini (Mottolini), Mičetići (Micetti), Mihatovići (Micatti), Mihelići (Micheli), Montižana (Montisano), Mugeba (Monghebbo), Mušalež (Musalezzo), Nova Vas (Villa Nova), Radmani (Radmani), Radoši kod Žbandaja (Radossi di Sbandati), Rakovci (Racovazzi), Rupeni, Ružići (Rusi), Starići (Stari), Stranići kod Nove Vasi (Stancio), Šeraje (Serraio), Špadići (Spada), Štifanići (Stefani), Šušnjići (Susgnano), Valkarin (Val Carina), Veleniki (Velenicco), Veli Maj (Maggio), Vranići kod Poreča (Vranni), Vrvari (Varvaro), Vržnaveri (Vesnaveri) és Žbandaj (Sbandati) falvak tartoznak. (Zárójelben az olasz név szerepel.)
Fekvése A város a Poreština nevű tájegység központja az Isztriai-félsziget nyugati részén, az adriai tengerparton fekszik. Maga a városmag egy a tengerbe keleti-nyugati irányban benyúló kis félszigeten található, de a város története során a városmagtól északra és délre a tengerpart mentén, valamint keletre a szárazföld belseje felé is terjeszkedett. Mivel Poreč a Mirna folyó és Lim-csatorna közötti vidék központja, ide futnak össze a Tar, Kaštelir, Višnjan, Žbandaj, Dračevac és Vrsar felől jövő utak. Megközelíthető közúton az A9-es autópályáról letérve a 302-es főúton, vagy alsóbbrendű utakon. Vasúti kapcsolata 1935-ben megszűnt Piranon át Trieszt felé. A vasútvonal helyén hegyi kerékpáros túraútvonal található.
Története A város területe már a történelem előtti időkben is lakott volt, ezt bizonyítják a Pical nevű helyen előkerült újkőkorszaki cserépmaradványok. A bronzkorban kezdődött el az öböl körüli dombok betelepülése és a rajtuk levő korai várak építése. Görög történetírók feljegyzései szerint az i. e. 6. századra tehető a város helyén állt első állandó halászfalu létrejötte. Ezt egy itt talált illír szentély is megerősíti. A rómaiak az i. e. 178 és 129 közötti véres háborúkban foglalták el az Isztria területét és a mai belváros helyén már az i. e. 2. században castrumot építettek. Az 1. században Tiberius római császár idejében a település már városi rangot kapott és a Colonia Iulia Parentium nevet viselte. A várost a nyugati oldal kivételével már a római korban is fal vette körbe és a városmagot képező félsziget csúcsánál egy Neptunus- vagy Jupiter-templom állt. A város társadalmi és gazdasági jelentőségét a területén talált számos feliratos kőemlék is megerősíti. A 3. században keresztény közösség alakult itt, akik keresztény szentélyeket építettek. 313-ban Parentium püspökség székhelye lett. A Diocletianus császár alatti keresztényüldözés idején ez a közösség szinte teljesen elfogyott. Ekkor szenvedett vértanúságot a parentiumi Szent Mauro és Szent Eleuterius. A hagyomány szerint Szent Eleuteriust egy kőtömbhöz kötözték és úgy dobták a Peškera-öbölnél a tengerbe. Ma ezen a helyen egy a 15. században Szent Eleuterius tiszteletére szentelt kápolna áll. Az 5. században a városban keresztény bazilika épült, melynek elődjében a hagyomány szerint még Mauro püspök a város későbbi védőszentje is misézett.
A Nyugatrómai Birodalom bukása után a keleti gótok fennhatósága alá tartozott 539-ig, amikor a Bizánci Birodalomnak két és fél évszázadra sikerült visszahódítania. Ebben az időszakban a város egyházilag a ravennai exarchátushoz tartozott. A bizánci uralom idején élt Eufrazius püspök aki a bazilikát újjáépíttette. Az új bazilikát a ravennai bazilika mintájára építették. Aranyozott mozaikképének középpontjában a kis Jézust karjában tartó Istenanya áll. Tőle balra Eufrasius, Szent Mauro és Szent Eleuterius látható. A 6. században szlávok, mai a horvátok ősei érkeztek erre a vidékre és 620 körül megalapították saját településeiket. Az Isztria városaiba betörő és fosztogató szlávokat VI. János pápa (701-705) levelében említenek először. 751-ben a longobárdok foglalták el a ravennai exarchátus területét. 788-ban a terület frank uralom alá került, melyet 812-ben a frank és a bizánci császár közötti aacheni békében megerősítettek. A frank uralom bukása után a függetlenség időszaka következett. 1209-től az aquileai pátriárka uralma alá került, majd 1267-től a Velencei Köztársaság része lett. A velencei uralom több mint ötszáz évig tartott. Ez a város gazdasági és kulturális fejlődésének időszak volt. A viszonylagos függetlenség elveszítése különösen 1354 a harmadik velencei-genovai háború után, mely során Paganino Doria genovai admirális kifosztotta (többek között a poreči keresztény vértanúk ereklyéit is elvitte, melyek csak 1938-ban kerültek vissza) a város hanyatlásához vezetett.
1410-ben Luxemburgi Zsigmond magyar király ostromolta a várost, de elfoglalni nem tudta. A 14. és 15. században Poreč kereskedők és kézművesek városa. Ebben az időszakban számos szép palota (a Zuccato, Parisi-Gonan paloták és mások) épült itt. A 16. században a sorozatos háborúk és a különböző pusztító járványok következtében lakossága annyira lecsökkent, hogy 1630-ban már csak mintegy harmincan éltek a városban. Az újabb fellendülés 1667-ben kezdődött, amikor a velencei hatóságok a török hódítás útjába eső területekről dalmáciai, montenegrói, albániai és krétai menekülteket telepítettek ide.
A Velencei Köztársaság bukása (1797) után francia uralom következett, majd a Habsburg Birodalom része lett. 1861-ben Poreč Isztria székhelye lett, itt az egykori ferences templomban ülésezett a tartományi parlament (Dietà Istriana) és itt voltak a közigazgatás intézményei is. A 19. században Poreč az olasz és a horvát nemzeti eszmék küzdőterévé vált. Ebben az időszakban az egész Isztriához hasonlóan jelentős társadalmi és gazdasági fejlődésen ment át. A várost 1902. április 1-jén érte el a „Parenzana”, a 760 mm-es keskeny nyomtávolságú Trieszt-Piran-Poreč helyi érdekű vasútvonal, amelyet 1935-ben bezártak. (Egykori nyomvonala és műtárgyai ma kerékpáros túrákkal látogatható.) Erre az időszakra esik a turizmus megjelenése, az első szállodák felépítése. Porečnek 1857-ben 2641, 1910-ben 4854 lakosa volt.
1920-tól 1943-ig az Isztriával együtt olasz uralom alá tartozott. Az olasz kapitulációt követően német megszállás alá került, mely 1945-ig tartott. A város környékén már 1942-től partizánharcok folytak, mely a német megszállást követően a megszállók elleni háborúvá szélesedett. 1943 második felében az olasz adminisztráció megszűnése után a partizán alakulatok átmenetileg bevonultak a városba. Az egész Isztriát érintő német offenzíva során azonban október 9-én a német csapatok Poreč városát is elfoglalták. A város német parancsnoka erős helyőrséget hozott létre lefoglalva a kikötőt is a bauxit szállítmányok számára. 1944-ben és 1945-ben a várost több szövetséges bombatámadás is érte, mely során a középkori városmag is súlyos károkat szenvedett. Az épületek hetven százaléka semmisült meg vagy sérült meg súlyosan. Ekkor semmisült meg több ódon épület mellett a ferences kolostor is. 1945 áprilisában indították meg a partizán egységek a város felszabadítására irányuló hadműveletet, de maga a város csak április 29-én szabadult fel a német megszállás alól. Az 1947-es párizsi békekonferencia a várost Jugoszláviának ítélte, melynek következtében az olasz anyanyelvű lakosság (a teljes lakosság mintegy 80-90 százaléka) Olaszországba menekült. A jugoszláv uralom idején jelentős iparosítás ment végbe ("Školjka" halfeldolgozó üzem) és fejlődött a turizmus is. 1991 óta a független Horvátországhoz tartozik. Poreč az ország turistaforgalmának egyik központja, számos szállodával és szórakozóhellyel. A városnak 2011-ben , a hozzá tartozó településekkel együtt volt.
Lakosság Lakosság változása- Republika Hrvatska - Državni zavod za statistiku: Naselja i stanovništvo Republike Hrvatske 1857-2001 1857 1869 1880 1890 1900 1910 1921 1931 1948 1953 1961 1971 1981 1991 2001 2011 2461 2712 3094 3461 3968 4854 4501 4773 3166 2833 3305 4713 7376 9250 10448 9684
Nevezetességei A városmag máig megőrizte az ősi római városszerkezetet. A főbb utcák is az eredeti, a római mérnökök által kimért négyzethálós formában futnak, közülük a Cardo és a Decumanus utca neve máig fennmaradt. A városmagot képező egész félszigetet kelet-nyugati irányban a Decumanus (Decumanus Maximus) utca osztja két részre, melyet egykor nyugatról a Fórum, keletről a városkapu zárt le. Erre merőlegesen futnak a keresztutcák, közülük a legjelentősebb a középen futó Cardo (Cardo Maximus) utca. Ezen utcák által közrefogott, hozzávetőlegesen négyszög alakú térségben helyezkedtek el az óváros házai. A városmagot nyugatról lezáró egykori Fórum helyén található a Marafor tér, melyen két római templom állt Marsnak és Neptunnak szentelve. Az egyik az 1. században épített Neptun templom volt, melynek maradványai a parkban találhatók. Fennmaradt a templom nagyméretű kőtömbökből épített falainak alsó része az egykori díszítés töredékeivel. A keresztények gyülekező helye a városmag északi szélén volt. A keresztény vallás állami elismerése után itt épült fel az első bazilika. Benne helyezték el a város vértanú védőszentjének Szent Mauro püspöknek az ereklyéit, melyről a mai székesegyházban elhelyezett kőbe vésett felirat emlékezik meg. Ebből az első bazilikából a díszes, a keresztények korai szimbólumát, a halat ábrázoló padlómozaik nagy darabjai maradtak fenn, melyek a mai székesegyháztól északra láthatók. Az 5. században épített két templomból álló újabb székesegyház díszes padlómozaikja szintén fennmaradt és részben a mai székesegyház padozata alatt látható. Ebből a korból származik a nyolcszögletű keresztelőkápolna is. A 6. század közepén Euphrasius püspök bizánci stílusban teljesen átépíttette és bővíttette a székesegyházat, melyhez átriumot és emlékkápolnát építtetett. Később róla nevezték el a ma is álló székesegyházat. Az építés hozzávetőlegesen 535-től 550-ig tartott. A templom építészetileg és berendezését tekintve is nagy művészeti értéket képvisel. A belső teret két árkádos oszlopsor osztja három részre, melyeken fennmaradt az eredeti stukatúra és az impozáns márvány oszlopokat díszítő Euphrasius monogram. Mindhárom hajó falait mozaikok díszítik, melyek a középső apszisban maradtak fenn a legjobb állapotban. Ennek középpontjában a gyermekét karján tartó Istenanya alakja látható oldalán a vértanúság koronáját tartó szentekkel. A szentek között ott látható Euphrasius püspök is kezében a templom kicsinyített másával. Az apszis falának alsó részét „opus sectile” technikával készített mozaik berakásos díszítés borítja. Az apszisban fennmaradt a márvány püspöki trónus a papok számára készített eredeti márványpadokkal. 1277 körül Ottó püspök idejében készült a mozaikkal gazdagon díszített baldachin Szent Mauro és Eleuterius, valamint Szent Demeter, Julianus, Ekolitus és Projektus ábrázolásával. Az épületegyüttest az UNESCO 1997-ben a világörökség részévé nyilvánította.Örökségvédelmi jegyzékszáma: Z-2432.