A személyiségtípusok az emberek pszichológiai szempontú csoportosítására szolgáló modellek, amelyek segítenek a viselkedésbeli különbségek rendszerezésében. Ha megértjük és felismerjük a személyiségtípusok közötti különbségeket, az hozzájárulhat ahhoz, hogy jobban megértsük az emberek közötti kommunikációt, valamint a környezetünkben élők viselkedése mögött meghúzódó lehetséges indítékokat. Minden egyes személyiségtípusra jellemzőek bizonyos viselkedésformák, és mindegyikhez sajátos jellemvonások társíthatók.
Carl Gustav Jung elméletében a személyiségek alapvető megkülönböztetését az introvertált (befelé forduló) és az extrovertált (kifelé forduló) pszichológiai beállítottság szembeállítása adja. Az extrovertált (kifelé forduló) személyiségtípus, melyet népszerű értelmezésekben gyakran a szangvinikus vagy kolerikus vérmérséklettel azonosítanak, pszichikus energiáit és figyelmét elsősorban a külvilág felé irányítja. Jellemzően aktívan keresi a külső ingereket, és hajlamos a környezetére való hatás gyakorlására, esetenként annak megváltoztatására törekedni. A másik alapvető típus az introvertált (befelé forduló), akinek pszichikus energiája (Jung terminológiájában a libidó) inkább a belső világ, a gondolatok és érzések felé irányul. Ezt a típust kapcsolják gyakran a melankolikus vagy flegmatikus vérmérséklethez. Jellemzően megfontoltabban cselekszik, energiáit inkább a belső élmények feldolgozására fordítja, és visszafogottabb lehet társas helyzetekben. Számára a külső környezethez való alkalmazkodás gyakran tudatosabb erőfeszítést igényelhet. Az extrovertált személyiséget gyakran vonzzák az új, ismeretlen helyzetek, és jellemzően gyorsabban reagál a külső eseményekre, néha a helyzet mélyebb elemzése előtt. Cselekedeteit általában kisebb mértékű előzetes habozás vagy mérlegelés előzi meg, mint az introvertált típusnál. [Pléh-Horváth]
Leírása
A személyiségtípusok mellett a pszichológia a személyiségvonások fogalmát is használja, amelyek az egyén viselkedésének tartósabb, helyzeteken átívelő mintázatait írják le. A pszichoanalitikus modellek és az interperszonális elméletek mellett léteznek olyan megközelítések is, amelyek az egyedi tapasztalatok értelmezésére (hermeneutika), vagy specifikusabb vonásokból próbálnak általánosabb következtetéseket levonni a személyiségre vonatkozóan [Carver és Scheier 1998.]. A személyiség-lélektan olyan fogalmakkal is dolgozik, mint a tekintélyelvű (autoritariánus) személyiség vagy a különböző motivációs rendszerek (pl. teljesítménymotiváció), amelyek szintén az egyének közötti különbségek megértését és rendszerezését célozzák. Ilyen például David McClelland és munkatársainak (1953) teljesítménymotivációra vonatkozó kutatása. Robert W. White a kompetencia fogalmát vizsgálta, mint alapvető emberi motivációt [White, G.]. A modern személyiségpszichológia gyakran elmozdul a merev, esszencialista kategóriáktól (mint amilyen a vérmérséklet ókori, arisztotelészi ihletésű felosztása volt), és inkább a hétköznapi viselkedés megfigyelhető mintázataira, valamint az ezekből következtetett prototípusokra vagy vonásokra összpontosít.
A korábbi tipológiák némelyike hajlamos volt az embereket merev kategóriákba sorolni a temperamentum, a jellegzetes viselkedés, a testalkat, sőt néha feltételezett betegséghajlamok alapján is. A vérmérsékletet általában a személyiség veleszületett, biológiai alapú aspektusának tekintik, amely olyan élettani jellemzőkkel függ össze, mint az idegrendszeri folyamatok erőssége, egyensúlya, a teherbírás és a reakciókészség. Bizonyos élettani reakciók, mint például a bőr elektromos vezetőképességének változása (bőr-galvánreflex), mérhetőek és összefüggésbe hozhatók az érzelmi arousal szintjével, de ezek önmagukban nem határozzák meg a teljes temperamentumot. Ahogy B. M. Tyeplov is hangsúlyozta, az ilyen élettani jellemzők fontos vonatkoztatási pontok lehetnek, de önmagukban nem alkalmasak az emberek átfogó osztályozására. [Tyeplov] Raymond Cattell és más vonáselméleti kutatók rámutattak, hogy az emberi tulajdonságok többsége nem merev kategóriákba sorolható, hanem inkább folytonos dimenziókon (kontinuumokon) helyezkedik el, ahol az egyének különböző mértékben rendelkeznek az adott vonással.[Cattel] – Ezzel szemben Ernst Kretschmer tipológiája (kretsmerizmus), amely a piknikus testalkatot a cikloid (mániás-depresszív hajlamú), a leptoszom (sovány) alkatot pedig a szkizoid (skizofréniára hajlamos) vérmérséklettel kapcsolta össze, merevebb kategóriákat használt, és kevésbé vette figyelembe az átmeneti formákat. Az íráselemzés (grafológia) szintén kísérletet tett a személyiségjegyek feltárására, de tudományos megalapozottsága vitatott. A klasszikus vérmérsékleti típusok (szangvinikus, kolerikus, melankolikus, flegmatikus) [Lásd ott!] fogalmai mélyen beépültek a köznyelvbe is, bár jelentésük ott gyakran leegyszerűsödött. Fontos hangsúlyozni, hogy a modern pszichológiában célszerű különbséget tenni a temperamentum (mint biológiai alapú hajlam) és a tágabb értelemben vett személyiségtípusok (amelyek tanult és környezeti hatásokat is magukban foglalnak) között.
Személyiségtesztek
A pszichológia területén számos személyiségtesztet fejlesztettek ki az egyéni különbségek mérésére és leírására. Noha a modern tesztek ritkán alapulnak kizárólag a klasszikus négy vérmérsékleten, egyes modellek (mint például Eysenck elmélete) beépítik ezeknek a dimenzióknak a modernizált változatait. Kretschmer alkattana, mint említettük, a külső testi jegyek és a belső pszichés hajlamok közötti feltételezett összefüggéseket kutatta. A későbbi, modernebb megközelítések az élettani alapokat már nem elsősorban a külső testalkatban, hanem inkább az idegrendszer és más belső biológiai rendszerek működésében keresik. Ezek az újabb modellek gyakran hangsúlyozzák, hogy a temperamentum és a személyiség alapvető dimenziói folytonosak (kontinuumok), nem pedig elkülönülő kategóriák. [kontinuum] Az idegélettani alapú típustanok (például Pavlov munkássága nyomán) az idegrendszeri működés különbségeivel magyarázzák az eltérő viselkedési és alkalmazkodási stratégiákat. Ezek az elméletek általában nem zárnak ki mereven egyetlen típust sem, hanem az egyének elhelyezkedését vizsgálják a különböző dimenziók mentén. A vonások feltárására és a személyiség szerkezetének modellezésére széles körben alkalmazott statisztikai módszerré vált a faktoranalízis, amely lehetővé teszi az egymással együttjáró tulajdonságok mögött meghúzódó alapvető dimenziók azonosítását. [Pléh]
Hans Eysenck modellje egy kétdimenziós rendszert ír le, amelynek tengelyei: az Extraverzió–Introverzió (szociabilitás, impulzivitás vs. visszahúzódás, megfontoltság) és a Neuroticizmus (érzelmi Labilitás–Stabilitás). Eysenck e két dimenzió kombinációival hozta kapcsolatba a klasszikus négy vérmérsékleti típust:
Melankolikus (Introvertált-Labilis) Kolerikus (Extravertált-Labilis) Flegmatikus (Introvertált-Stabil), Szangvinikus (Extravertált-Stabil). A melankolikus (introvertált-labilis) típus jellemzői Eysenck szerint: szorongó, merev, pesszimista, zárkózott, csendes, érzékeny. A kolerikus (extravertált-labilis) típus jellemzői: sértődékeny, nyugtalan, agresszív hajlamú, izgulékony, impulzív, optimista, aktív. A flegmatikus (introvertált-stabil) típus jellemzői: megfontolt, gondos, békés, fegyelmezett, megbízható, kiegyensúlyozott, nyugodt. A szangvinikus (extravertált-stabil) típus jellemzői: társaságkedvelő, közvetlen, beszédes, fogékony az újra, élénk, gondtalan, kezdeményező. [Pléh-Horváth]
Az egyik legismertebb és legszélesebb körben használt objektív személyiségmérő eljárás az MMPI (Minnesota Többskálájú Személyiség Inventár) kérdőív, amelyet eredetileg a pszichopatológiai tünetek azonosítására fejlesztettek ki. Az MMPI tételeit (állításait) empirikus alapon úgy válogatták össze, hogy képesek legyenek megkülönböztetni a különböző klinikai csoportokba tartozó (pl. depressziós, szkizofrén) személyeket az átlagpopulációtól. A teszt kiértékelése során az egyén válaszait hasonlítják össze a különböző klinikai és normatív csoportok átlagos válaszmintázatával. Az eredmények alapján egy személyiségprofil rajzolódik ki, amely képet ad az egyén pszichológiai működéséről, erősségeiről és esetleges nehézségeiről. A viselkedéslélektani (behaviorista) hagyományból kiinduló kutatók gyakran specifikusabb jellemzőkre fókuszálnak, mint például a szorongás szintje. Janet Taylor például egy széles körben használt szorongásmérő skálát (Taylor Manifest Anxiety Scale) fejlesztett ki. Az evolúciós pszichológia nézőpontjából David Buss (1995) és mások a személyiségvonásokat olyan adaptív stratégiákként értelmezik, amelyek az emberi túlélés és szaporodás szempontjából releváns társas problémák (pl. partner választás, együttműködés vs. versengés) megoldását segítették elő. [Buss 1995.] A személy-helyzet interakció fontosságát hangsúlyozó kutatók (mint Walter Mischel vagy David Magnusson) rámutattak, hogy a viselkedést nemcsak a személyiségvonások, hanem az adott helyzet jellemzői és a kettő kölcsönhatása is befolyásolja. Oláh Attila magyar kutató munkássága is jelentős ezen a területen, például a megküzdési stratégiák vizsgálatában. Az ilyen kutatásokban gyakran alkalmaznak kérdőíves adatfelvételt és faktoranalízist a komplex összefüggések feltárására. [Walter Mischel, amerikai; David Magnusson, svéd; Oláh Attila] Pléh Csaba munkáiban is megjelenik a személyiség és a képességek komplex, rétegzett felépítésének gondolata, amely integrálja a különböző pszichológiai szinteket. [Pléh]
Szondi Lipót sorsanalízis elméletének központi fogalma a genotropizmus, amely egyfajta örökletesen meghatározott választási kényszert jelent. A tropizmus biológiai analógiára utal (ahogy a fény vonzza a lepkét), de itt specifikusan emberek közötti, vagy ember és bizonyos tevékenységek/betegségek közötti tudattalan vonzódást jelent. Szondi szerint az egyén génjei (öröklött ösztöntényezői) tudattalanul "felismerik" a hasonló génstruktúrával rendelkező más emberek génjeit, és vonzódnak hozzájuk, de hasonló vonzódás irányulhat bizonyos hivatások, betegségek vagy akár halálnemek felé is. Ez a feltételezett vonzódás az alkati hajlamokon keresztül érvényesül. Szondi elmélete 4 fő ösztönkörre (drive vector) épül, amelyeken belül összesen 8 ösztöntényezőt (drive factor) különített el. Munkássága során azt tapasztalta, hogy az egészséges és a kóros lelki működés között nincs éles határvonal, inkább egy folytonos átmenet létezik. Ez a szemlélet hasonlít Kretschmer megfigyeléseihez, aki szintén kapcsolatot keresett a testalkat (pl. sovány/leptoszom vs. gömbölyded/piknikus) és a pszichés zavarokra való hajlam (pl. szkizofrénia vs. mániás-depresszió) között. Kretschmer szerint a leptoszom (vagy aszténiás) alkat hajlamosít a szkizofréniára, míg a piknikus alkat a cikloid (mániás-depresszív) zavarokra. Enyhébb esetekben ezek a hajlamok nem betegségként, hanem szkizoid, illetve cikloid személyiségtípusként vagy vérmérsékletként jelenhetnek meg. Ideális esetben pedig ezek a tendenciák csupán az egyén sajátos lelki alkatát színezik, patológia nélkül.Benedek István: Az ösztönök világa, 1987./ 7.A sorsanalitikus ösztönfogalom 1. Ösztön és gének
A Szondi-féle 4 ösztönvektor és 8 faktor a következő: S – Szexuális ösztönvektor: h (gyengédség, homoszexualitás); s (szadizmus, aktivitás). P – Paroxizmális (rohamszerű) ösztönvektor: e (etikai/morális kontroll, epilepszia); hy (hisztéria, exhibicionizmus). Sch – Schizoform (Én-) ösztönvektor: k (katatónia, én-szűkítés); p (paranoia, én-tágítás). C – Cirkuláris (Kontakt-) ösztönvektor: d (depresszió, tárgyhoz tapadás); m (mánia, tárgykeresés/vesztés). Ez a felosztás Szondi szerint kórtani megfigyeléseken és családfa-kutatásokon alapul, és a Szondi-teszt (egy projektív eljárás, ahol arcképek közül kell választani) értelmezésének alapjául szolgál.