David Leo Fincher (Denver, Colorado, 1962. augusztus 28. –) BAFTA-, Golden Globe- és négyszeres Primetime Emmy-díjas amerikai filmrendező és videóklip-készítő. Gyakran fellelhetők sajátos stílusjegyei, mint például a sötét, misztikus hangulat, leginkább a Hetedik, a Harcosok klubja, a Zodiákus és a Benjamin Button különös élete című filmjeiben.
Pályafutásának kezdete Gyerekkorában nagy hatással volt rá a Paul Newman és Robert Redford-féle Butch Cassidy és a Sundance kölyök című westernfilm. Amikor sikerült megnéznie a filmről készül werket, beleszeretett a rendezésbe. Annak ellenére, hogy a szakma szamárlétráját viszonylag gyorsan bejárva került rendezői székbe, elég döcögősen indult karrierje. Effektgyártóként közreműködött A jedi visszatérben, a A Végtelen Történetben és az Indiana Jones és a végzet templomában is, közben reklámfilmek tucatjait rendezte. Korai szösszenetei sötét tónusúak, expresszívek, és morbid jellegű stílusukról ismerszenek meg. Kisebb botrányt kavart egy 1984-es rákellenes reklámfilmje, amelyben egy cigiző magzat képét mutatja be.
Propaganda Stúdió
Fincher 1987-ben alapította a Proganda stúdiót, ahol videóklipek mellett reklámfilmeket is rendezett. A stúdiónál sok olyan rendező dolgozott, akik később híres nagyfilmesekké váltak, ilyen volt Meiert Avis, David Kellogg, Michael Bay, Antoine Fuqua, Neil LaBute, Spike Jonze, Mark Romanek, Michel Gondry, Paul Rachman, Zack Snyder, Gore Verbinski, és Alex Proyas
Videóklipek
Fincher nagy költségvetésű videókat készített, többek között olyan előadóknak, mint Rick Springfield, Madonna, The Rolling Stones, Iggy Pop, Aerosmith és Sting. Videóinak nagy része belső terekben, általában kopottas falú szobákban játszódik, nem ritka a futurista klausztrofób környezet, amely színvilágában, álomszerűségében sok szempontból előrevetíti későbbi filmjeinek miliőjét. Expresszív játékainak legjobb példája az 1990-ben George Michael Freedom című dalához készített klipje.
Nagyfilmjei A végső megoldás: Halál (1992)
A videóival egy rakás díjat bezsebelő Fincher 29 éves volt, amikor lehetőséget kapott, hogy igazi nagyköltségvetésű egész estés filmet forgasson. Ám ez felemás lehetőség volt, egyrészt azért, mert a 20th Century Fox az Alien-trilógia lezárását bízta rá, másrészt a film forgatása már megkezdődött és ő tulajdonképpen a kirúgott Vincent Wardot helyettesítette, aki végül forgatókönyvíróként lett feltüntetve a stáblistán. A nyomás nagy volt, hiszen a 80-as években komoly rajongótábor alakult ki a két film körül. A forgatás viharos volt, a költségvetés túl nagy lett, végül a trilógia befejező része a bemutató után megbukott.
A rendezőnek kapóra jött, hogy a történet egy börtönbolygón játszódik, hiszen a szűk belsők már klipjeiben is visszatérő, kedvelt helyszínei voltak. Vissza tudta idézni a sorozat Ridley Scott-féle első részének, A nyolcadik utas: a Halálnak (1979) nyomasztó, pszichoanalitikus környezetét. Fincher Ripley-je újjáébred James Cameron A bolygó neve: Halál (1986) című trükkorgiájából, a szerető anyából férfias-anyává változik, aki vírust hordoz magában. Ripley tehát egy polgári értékrendű nőből kitaszított beteggé válik, akit állapota kárhoztat a halálra. Ettől a betegségétől, sárkányától heroikusan válik meg a film befejezésében. A film világa posztapokaliptikus, elhagyott helyszín, ahol az ott lévőknek meg kell küzdeniük az idegennel, hogy a halálba léphessenek. Fincher alkotása a hit által nem kiüresedett, mégis a végítéletre váró közösséget mutat be, amelyet produceri utasításra suspense-elemekkel tűzdelt tele.
A bezártság, a földszagú, reális környezet, a radikális befejezés, valamint néhol a videóklipes megoldások magukon viselik Fincher kézjegyeit, mégis a DVD-kiadás egyes bővített jelenetei inkább a Vincent Ward víziójának maradványai. A játszma és a hajsza itt még csak egy dramaturgiai hibáktól szenvedő sci-fi-horror-noir jellegű fogócska.
Az elemzők és a kritikusok az orálszadisztikus és fallikus kinézetű Idegent az AIDS metaforájaként értelmezték. Volt, aki szerette, sokan utálták, a rajongók azt látták, hogy unalomba és tragédiába fullad kedvenc mítoszuk. A rendező maga sem szerette első filmjét, mégis 10 évvel később lehetőséget kapott rá, hogy kijavítsa művét egy bővített extra kiadásban, amely szimbólumaiban eltér az eredeti moziváltozattól.
A végső megoldás: Halál nem váltotta be a hozzáfűződő reményeket, ennek ellenére azonban Fincher karrierje mégsem bicsaklott ki. Egyelőre visszatért a promóciók és a videóklipek világába. 1994-ben a The Rolling Stones Love Is Strong című klipjéért Grammy-díjat kapott és ismét lehetősége nyílt nagyjátékfilm rendezésére.
Hetedik (1995)
1995-ben Andrew Kevin Walker Hetedik című forgatókönyve alkalmas volt az újabb debütálásra. A film noir 70-es évekbeli feltámadása Roman Polański Kínai negyedéhez (1974) köthető. Fincher a neo noir egyik legmorbidabb példáját forgatta le, és poklát ezúttal eredményesebben tudta vászonra ültetni. A hét főbűnt analizáló sztorit, hétnapos, fordulatos dramaturgia foglalja keretbe, leszámítva a kis felvezetést. Az elejefőcím reklámjellegű, videóklipes stílusa későbbi filmjeinek is a védjegyévé válik.
A végső megoldás: Halál korlátozott közössége után, Fincher egy posztmodern társadalmat vizionál, amely képi világában már nem zárt, hanem maga a pokol. Az idealista, zöldfülű John Mills és a tapasztaltabb, vén veterán William Somerset fehér-fekete nyomozópárosa közül utóbbi a letűnt világ hírnöke. Alakját kalapja és ballonkabátja szinte egy posztmodern noir hőssé változtatja. Hűvös modorával és szenvtelenségével tökéletes párost alkotnak Millsszel, amit még Morgan Freeman jutalomjátéka és Brad Pitt ikonteremtő alakítása is erősít.
A történet főszereplője mégis a sorozatgyilkos John Doe, akit Kevin Spacey kiemelkedő és kritikán felüli játéka tesz bizarrá. Fincher hasfelmetszője más, mint az 1990-es évek elején feltűnő, hideg és erőszakos mozis gyilkosok. Az Elemi ösztön (1992), A rettegés foka (1991), valamint A bárányok hallgatnak (1991) című thrillerekben az erőszak és a deviancia kiemelése, megmutatása játszott szerepet. A film gyilkosának azonban mondanivalója van, megfejthetetlen kulturális összefüggésekbe csomagolja ítéleteit. A haragvó Isten követének állítja be magát. Fincher szörnyének és vallásos sorozatgyilkosának teológiai, felszabadító ereje van.
Finchernek tetszett ez a világ, s a közönségnek is. A hatalmas siker hatására a Hetedik kultuszmozi lett, később nemcsak ügyes idézői, de más műfajba oltott epigonjai is felbukkantak a mozivásznon. A siker hatására önálló rendezővé vált, s lehetősége akadt, hogy újabb filmet forgasson.
Játsz/ma (1997)
A Játsz/ma középpontjában Nickolas von Orton, egy harmadik generációs, magányos, elvált bankár áll. Fincher kárhozott társadalmának tipikus üres és fukar figurája, aki senkiben sem tud hinni, csak a tőzsde indexében. Saját világa is túlméretezett díszlet, egyetlen fogódzója az absztinens öccse, (akit a zseniális Sean Penn alakít), aki születésnapján névjegykártyát ad neki egy cégről, amely különleges izgalmat hoz életébe.
A rendező ad egy esélyt világának a megváltásra. Orton erre vágyó figura, aki kíváncsiságból belemegy a játszmába, vesztére, hiszen előbb-utóbb minden és mindenki ellene fordul. A kényelmes hideg milliárdos hűvös és vegytiszta világa lázad fel ellene. A játékos azonban nem tudja ki ellen játszik. Az ellenfél mintha nem létezne, a játékot irányító cég, a Civil Rekreációs Szolgálat nem megtestesült lény egy felső vezetővel, hanem egy rakás lefizetett színész és trükkmester. Így a harc a mindennapi tárgyak lázadása ellen folyik. Fincher egy bukott várost ábrázol (sok kritikus Borges Bablióniai sorsjátékával állította párhuzamba). A főszereplő Michael Douglas választása telitalálat volt. A Tőzsdecápákban (1987) nyújtott alakításáért Oscar-díjat nyert színész, mintha a régen szabadult, kissé kiégett karakterét gondolná tovább. Nicolas idegeit végletekig feszíti a játék, a mindent tisztázó, végső ámulatban mégis sikerül neki a megtisztulás, amelyben önmagára talál.
Ennek ellenére a Játsz/mának nincs igazi tétje, leginkább azt mutatja meg, mennyire megrendezett a világunk, sőt lelki és testi válságaink, katarzisaink is. San Francisco városképe hűvös, tág és sokszor üres, mintha alig mozogna benne valaki. A Hetedik borús poklától ez sem áll távol, itt azonban semmiféle áthallásnak nem lehetünk tanúi. Marad az irányított, rejtélyes univerzum, a bűnhődés és végezetül a megváltás. A Játsz/ma fogócskája káoszként hatol be a mizantróp milliomos mindennapjaiba, kártékonyan, de végül mégis megtermékenyíti életét. Ezt csak aláhúzzák Howard Shore minimalista zongoraszólamai, amelyek hidegségükkel Ligeti György zenéjét idézik.
Harcosok klubja (1999)
Fincher sokáig keresgélt, hogy megtalálja az alapot pusztulásának szimfóniájához. Chuck Palahniuk Harcosok klubja című regényének ismeretlen főhőse termék-visszahívási ügynök, de mintha a fiatal pályakezdő von Ortont látnánk, aki nem várja meg, amíg rátalál a megváltás, hanem saját maga alkotja meg új, önpusztító szerepjátékát. A globálkapitalista, termékekkel leírható világ adathalmazzá változó embere ő. A rendezőnek sikerül az eredeti mű minimalista, szenvtelen és precíz leírásait és elbeszélését – a befejezés kivételével – vászonra ültetnie. Az irodalmi alap intenzív grammatikáját a CGI-trükkök virtuális kamerája személyesíti meg a narrátor szövegével megerősítve. Zöldes színvilága, fragmentált stílusa sok szempontból különbözik az előző filmek távolságtartó precíz és egyhangú látványvilágától.
Ahhoz, hogy Fincher elpusztíthassa városát, először kiemeli, majd analizálja azt. Katalógusként tárja fel a szobákat, végigpásztázza a kukát, körberepüli a furgont. Leírható, átalakult világot tár fel, ahol az „én” csak eszközökben létezik. Majd amikor megjelenik Tyler Durden (Brad Pitt), a Narrátor alteregója, a társadalom lerombolója, minden megváltozik. Fincher igazi videóklipes filmet forgatott, gyors vágásút, csontig hatolót. Más ez, mint az előző munkái, mégis minden stíluseleme, új csomagolásban ugyan, de visszaköszön. Intenzív felütésében is mikronnyi sejtekből épült fel a Narrátor arca, aki az utolsó percekben flashback-ként emlékszik vissza a sztori nagy részére. Fincher legönreflexívebb mozija ez, nemcsak a sűrű kiszólásait, de filmanyagát érintő gesztusait is tekintve. Ismét jó érzékkel választotta ki színészeit: Edward Norton, Helena Bonham Carter és Brad Pitt a legemlékezetesebb alakításaikat nyújtják.
Fincher ezzel nemcsak a várostrilógiáját zárja le, hanem élete – eddigi – főművét is megalkotja. A 90-es évek David Fincherének tiszta stílusa ebben a mozijában jelent meg utoljára.
Pánikszoba (2002)
A Pánikszoba csak továbbgondolja Fincher thrillereink egyik feszültségfokozó eszközét. A Játsz/ma egyes menekülős és kutakodós, valamint a Harcosok klubjának végső ön-verekedését is az ipari kamera monitorainak voyeurista szemszögéből figyelhettük. Míg az előbbiben a felsőbb vezető figyelő őre, az utóbbiban az abszurditás fokozására szolgált ez a gesztus, addig a Pánikszobában már konkrét dramaturgiai elem. Az elvált anya Jodie Foster és lánya – kevélységből, hiszen úgyis mindent a volt férj fizet, hatalmas hodályt vesznek maguknak a felhőkarcolókkal tűzdelt Manhattanben. A város bűnözői azonban egy éjszaka rátörnek a friss lakókra, akik a rejtett és ilyen lakásokhoz extraként dukáló pánikszobába menekülnek. Csakhogy a rablók is az ebben a szobában lapuló széfre vágynak.
Fincher hűvös logikus stílusát a Harcosok klubja szárnyaló, virtuális kamerájával vegyíti. A dramaturgia letisztult, már-már közhelyes, s a vizuális játszadozások is leginkább csak formai mutatványok. A Pánikszoba Fincher egyik legüresebb filmje, nincsenek szimbólumok, sem mögöttes tartalom, nem pszichologizál, nincs filozófiai reflexió, csak a feszültség. Pedig Jodie Foster, Forest Whitaker, Kristen Stewart alakítása mindent kihoz saját karakteréből.