A kinnór (héber כִּנּוֹר) a lírák családjába tartozó, az ókori közel-keleten elterjedt húros hangszer. Neve a héber Bibliában gyakran előfordul, a magyar biblia-fordításokban legtöbbször „hárfa”, „lant”, „citera”, néhol „hegedű”. Az ószövetségi Dávid király „hárfája” valójában kinnór. A Bibliában gyakran szerepel együtt a nével nevű pengetős hangszerrel.
Neve A kinnór szó hangszernévként már a Kr. e. 3. évezred közepétől, bibliai előfordulását jóval megelőzve megtalálható az ókori közel-keleten héber, hurri, ugariti, óarámi (כִּנָּרָא kinnárá), föníciai, valamint – sémi jövevényszóként – egyiptomi (kn-3n-3ur) írott forrásokban. A későbbi sémi nyelvekben – az etióp kivételével – szintén szerepel, származékai pedig indoeurópai nyelvekben, a hettitában, szanszkritban, ógörögben is jelen vannak. Úgy tűnik, egy ismeretlen eredetű, földrajzi és nyelvi határokon átívelő kulturális fogalomról van szó.
A kinnór az Ószövetségben a hangszerek között hangsúlyos szerepet tölt be, neve 42-szer szerepel a Szentírásban.A Tanakh-beli sorrend alapján Ter 4:21; 31:27; 1Sám 10:5; 16:16; 16:23; 2Sám 6:5; 1Kir 10:12; Iz 5:12; 16:11; 23:16; 24:8; 30:32; Ez 26:13; Zsolt 33:2; 43:4; 49:5; 57:9; 71:22; 81:3; 92:4; 98:5 (kétszer); 108:3; 137:2; 147:7; 149:3; 150:3; Jób 21:12; 30:31; Neh 12:27; 1Krón 13:8; 15:16; 15:21; 15:28; 16:5; 25:1; 25:3; 25:6; 2Krón 5:12; 9:11; 20:28; 29:25 Mibenlétére, felépítésére ugyanakkor alig van utalás, így hangszertani besorolása, a korabeli hangszer-ikonográfiával való egybevetése nem könnyű.
Már a héber Biblia Kr. e. 300 körül készült görög fordítása, a Septuaginta is bizonytalan a kinnór hangszernév tolmácsolásában, leggyakrabban a kithara, kinüra, ritkábban a pszaltérion, organon szavaknak felelteti meg, míg az 5. század elején készült latin nyelvű Vulgata a cithara, lyra, psalterium, organum kifejezéseket használja. A kithara, lyra szavak az ókorban járomlantokat jelöltek, olyan hangszereket, melyeknek nagyjából azonos hosszúságú húrjai egy hangszertestből kiindulva a testből kinyúló két kart összekötő keresztrúdhoz futnak, és amelyeket legtöbbször pengetővel, pléktronnal szólaltatnak meg. A pszaltérion ezzel szemben a mai hárfára hasonlító, jellemzően kézzel, ujjakkal pengetett hangszerek gyűjtőfogalma, melyek húrjai a hangolásuknak megfelelően fokozatosan változó hosszúságúak, így az egész hangszer háromszöghöz közeli formájú.
Leírása A mai hangszertudomány a kinnórt – régészeti bizonyítékok alapján – egyértelműen a járomlantokhoz, a lírafélékhez sorolja, egyszerűen azért, mert a Kánaánt, az ókori Izraelt, Palesztinát felölelő területeken talált régészeti leleteken alig-alig fordul elő a líraféléken kívül más húros hangszer ábrázolása. Napjainkban több, mint 30 ilyen líraábrázolás ismert a Kr. e. 2. évezred elejétől a Kr. u. 3. századig terjedő időszakból, ezeket a tudósok négy fő típusba sorolják:
nagy, aszimmetrikus lírák széttartó karokkal, tégla alakú hangszertesttel; kisebb, szimmetrikus lírák lekerekített vagy tégla alakú testtel; aszimmetrikus lírák párhuzamos karokkal, tégla alakú testtel; szimmetrikus lírák a test oldalából kiinduló, szarvszerű karokkal, lekerekített testtel.
left|thumb|200px|Líraábrázolás a Beni Hasszáni falfestményen, Kr. e. 1900. Sémi, nomád néphez kapcsolódó líraábrázolás található még a Beni Haszáni sírok egyikének falfestményén kb. Kr. e. 1900-ból, az Ókori egyiptomi középbirodalom idejéből; egy Kr. e. 700 körül készült ninivei asszír domborművön pedig, amely Szín-ahhé-eríba lákisi hódítását ábrázolja (Lákis ostroma), három júdeai fogoly kezében látható aszimmetrikus formájú líra.
A kinnór mindezek alapján nagyjából a görög kitharához hasonlítható dobozlíra lehetett. Építési anyagáról annyi tudható meg a Bibliából, hogy Salamon idejében egy bizonyos értékes almug faanyagot importáltak Libanonból, amit többek között kinnór készítésére is felhasználtak. szerint 2Krón 2:7; 1Kir 10:11, 12; 2Krón 9:11; talán szantálfa lehetett Iosephus Flavius egy elektrum nevű anyagot jelöl meg a kinnór (és a nével) anyagaként, ez ebben az esetben egy arany–ezüst ötvözetet jelent, és inkább e hangszerek burkoló, díszítő vagy szerkezeti részeit alkothatta. szerint Antiquitates Judaicae 8.3.8.
Az ábrázolások alapján nem lehet biztonsággal megállapítani a kinnór húrjainak számát, erre vonatkozó írott források pedig csak Biblia utáni időkből maradtak fenn. Iosephus Flavius (1. század) szerint ez tíz, szerint Antiquitates Judaicae 7.12.3. Jeromos egyházatya (4–5. század) szerint hat, szerint PL xxvi.969 a Babilóniai Talmud szerint hét. szerint 'Arakin 13.b A Jeruzsálemi Talmud mindössze annyit árul el, hogy a kinnór kevesebb húrral van felszerelve, mint a nével, szerint Szukká 5:6 és ezzel más források is egyetértenek. A húrok juhbélből készültek, a Misna szerint a kinnórnál a vékonybelekből, nem a vastagokból, mint a nével esetében. szerint Qinním 3.6.
Használata right|thumb|200px|Megiddó, lírajátékos Kr.e. 1350-1150 között. A tudósok ezt a műszert valószínűleg rokonként azonosították Kinnór. A vaskorszakban Megiddó királyi város volt a Királyságban) Izraelé. Az ábrázolásokon a kinnórt a testhez szorítva legtöbbször ferdén vagy vízszintes helyzetben tartják, az aszimmetrikus formájú hangszerek esetén a hosszabbik kar, tehát valószínűleg a mélyebb hangok vannak felül, a zenészhez közelebb. Általában plektrummal szólaltatták meg, szerint Josephs Flavius: Antiquitates Judaicae vii.12.3. de esetenként ujjakkal is pengethették, például mikor Dávid Sault nyugtatta lírajátékával. szerint 1Sám 16:23. Ének kíséretére használták egymagában vagy más hangszerekkel, elsősorban a névellel együtt. Az Ótestamentum szerint templomi hangszerként való alkalmazását Dávid király vezette be (1Krón 15:16).
Az Ószövetségi írások alapján elmondható, hogy a kinnórt meglepően sokféle alkalomkor használták. Időrendben első előfordulásakor a zenészek mesterségének szimbólumaként jelenik meg (Ter 4:21). Szerepet kap a világi ünnepségeken, lakomákon (Ter 31:27; Iz 24:8; 5:12) szomorúság és gyász idején (Jób 30:31), Isten dicséretekor és a frigyláda szállításakor, Jeruzsálem kőfalának felszentelésekor (2Sal 6:5; 1Krón 15:16; Zsolt 43:4; 98:5; 149:3; 150:3; Neh 12:27). Ugyanakkor az „elfeledett parázna nő”, sőt a gonoszok is pengetik (Iz 23:16; Jób 21:12), de hangja megkönnyebbülést hoz a betegnek (1Sám 16:16; 16:23), próféták extázisát festi alá (1Sám 10:5). Ézsaiás próféta apokalipszisében a „kinnór vidámságának” megszűnése a végítéletet jelzi (Iz 24:8), „Babilon folyóvizeinél” az elnémult, fára akasztott kinnór a számkivetettség, a honvágy szimbóluma (Zsolt 137:2).
Jegyzetek
Források Joachim Braun, Douglas W Stott: Music in ancient Israel/Palestine, B. Eerdmans Publishing, 2002. – (korlátozott online hozzáférés) G. Johannes Botterweck, Helmer Ringgren, Heinz-Josef Fabry: Theological Dictionary of the Old Testament, Wm. B. Eerdmans Publishing, 1995. – (korlátozott online hozzáférés) Geoffrey W. Bromiley: The International Standard Bible Encyclopedia, Wm. B. Eerdmans Publishing, 1988. – (korlátozott online hozzáférés) Marinus Jan Hendrikus van Schaik: The harp in the Middle Ages: the symbolism of a musical instrument, Rodopi, 1992. – (korlátozott online hozzáférés)
További információk (zsidó zene címszó) online elérés Naftali Kraus írása a Biblia zenéjéről Pávich Zsuzsanna: Az ének és zene szerepe az Ószövetség népének életében és az istentiszteletben
Kategória:Pengetős hangszerek Kategória:Ókori zene Kategória:Bibliai hangszerek