bélyegkép|jobb|300px|Az Aleppói kódex egy lapja

A klasszikus héber nyelvtan (másként ókori, ó- vagy bibliai héber nyelvtan) a héber nyelv alapját képező bibliai héber szövegek leírását tartalmazza. Egyedüli nyelvi anyaga a héber Biblia, másként תנ״ך Tanakh.Vagy Tanach, pontozva: תַּנַ״ךְ. Másként תְּנַ״ךְ Tenakh (Tənach) vagy Tnach. A rövidítés a zsidó felosztás szerinti három fő rész – a Tóra (Törvény), Neviim (Prófétak) és Ketuvim (Írások) – első betűiből származó mozaikszó.A bibliai héberhez csekély számú egykorú feliratos anyag kapcsolódik – ezek epigrafikus héber feliratok, osztrakonok és pecsétfeliratok, még kisebb számban nagyon közeli rokon nyelvi anyagok (pl. a moábi nyelvű Mésa-sztélé) –, de ezek érdemben semmit nem adnak hozzá a bibliai nyelvhez és nyelvtanhoz, azon kívül, hogy megerősítik a korabeli nyelvállapotot. Ez a forrásszegénység elsődlegesen a területet ért többszöri, lényegében teljes pusztítást okozó támadásokkal függ össze (lévén Izrael egyébként is a nagy birodalmak felvonulási útján helyezkedett el), ezért a forrásokat elsősorban tartalmazó helyek – templomi, királyi és magán könyv- és irattárak – közül egyetlenegy sem maradt fenn. Másrészt ehhez járul, hogy az írásra nem agyagtáblákat használtak, mint északon, az alkalmazott papirusz fennmaradásnak azonban, szemben Egyiptommal, az itteni éghajlat nem kedvezett. Minden más, későbbi héber szöveg (melyek közül legelső a véglegesen az i. sz. 2. században összeállított, de nyelvi anyagot az 1. századból is tartalmazó Misna) már a nyelv egy más, a bibliaitól meglehetősen eltérő nyelvállapotát jeleníti meg.Ez az eltérés ugyan nem olyan nagy fokú, mint más nyelvek esetében, de a Misna és a Tanakh nyelvezete, szókincse és maga a nyelvszerkezet is igen jelentős eltéréseket mutat, jóval nagyobbakat, mint a középkori (rabbinikus) vagy modern héber a Misnához képest.

Szemben más ókori nyelvemlékekkel, a héber Biblia szövege már „elsőre” teljes egészében áll előttünk, a fennmaradt alap-kéziratok (Leningrádi kódex, Aleppói kódex) ugyanis az i. sz. 9-10. századból valók. Korabeli szövegvariációk vagy másolatok nem maradtak fenn, minden szövegmaradvány, kézirattöredék vagy bármilyen héber nyelvű összevethető anyag legkorábban az i. e. 2-1. századból származik (Kumráni tekercsek). Az i. e. 3. században keletkezett görög Szeptuaginta a héber szövegtan tekintetében ugyan különleges helyet foglal el, a nyelv leírására azonban ez sincs befolyással.

Mivel a bibliai héber, mint nyelv – és így a héber Biblia, mint szövegforrás –, annak ellenére, hogy műfaját tekintve könyvgyűjtemény, hiszen 39, különböző korban, különböző szerzők által, különböző helyeken leírt könyvet tartalmaz, rendkívüli módon intakt, ezért a nyelv leírásánál a legszükségesebb mértéken felül (pl. fogság előtti – fogság utáni szövegek szintaxisának megkülönböztetése) nem szükséges belemenni az egyes könyvek egyébként is rendkívül problematikus datálási problémáiba. Ugyanígy nem szükséges állást foglalni az egyes könyvek szerzőségéről, ahogyan keletkezési helyükről sem és szintén szükségtelen a bibliakritika szövegfelosztási technikáit érvényesíteni.Helyesebb „szöveg-szétszedésről” vagy „-szétvágásról” beszélni, amikor az egyes könyveket különféle, létező vagy csupán vélelmezett okoknál fogva több – akár extrémen sok – külön kisebb könyvre bontják, melyeket azután időben másként helyeznek el. A jelen leírás ezeket javarészt mellőzni fogja, amennyiben szükséges, az általánosan elfogadott álláspontot igyekszik megjeleníteni.

Terminológia

A klasszikus héber nyelvtan terminológiája meglehetősen sajátos vonásokat mutat. Egyrészt héber, másrészt latin nyelvtani kifejezésekből áll, melyek lehetnek önállóak, de lehetnek egymás fordításai is. Ez a kevert nyelvhasználat a reformáció alatt, a héber nyelv „újrafelfedezése” során alakult ki és maradandóan rögzült. Ebből a szempontból érdemes különválasztani az írás-olvasás megértéséhez szükséges alapszabályokat és -kifejezéseket, a leíró nyelvtan már viszonylag egyértelmű és rendszeres terminológiájától. Előbbi jellegzetessége, hogy egy-egy nyelvtani jelenségnek többféle elnevezése is lehet (egy-egy nyelvtani szabálynak pedig, a megközelítéstől függően, többféle leírása), ugyanakkor egy elnevezés is vonatkozhat több jelenségre (általában önmagára és az őt befoglaló nagyobb egységre). Mindezek mellett a héber szabályrendszere meglehetősen zárt, gyakran egyik szabály a másik ellentettje. A szigorúan vett alak- és mondattantól (ragok, képzők elhelyezése, szórend, szintaxis) eltekintve a nyelv elsősorban a hangtani szabályok helyes alkalmazásán nyugszik.

Fontos ugyanakkor tisztában lenni azzal, hogy az indoeurópai (görög és latin) nyelvészeti terminusok ráerőltetése a héberre nagyon sok ellentmondást tartalmaz és a múltban rengeteg felesleges nyelvészeti vitára adott alkalmat (pl. különféle fokozatú perfektumok és aoristosok tételezése). Ezekhez képest az önálló (az arab grammatikai hagyományok átvételén alapuló) héber nyelvészeti terminusok sokkal precízebbek és általában nem mondanak többet a jelenségről, mint ami, így a klasszikus héber a saját belső logikája alapján jóval könnyebben megérthető. Ugyanakkor kénytelenségből ezt a kevert rendszert nem lehet mellőzni, mivel a szótárak, nyelvtanok, konkordanciák is ezt használják, így tehát az ivrit tisztán héber terminológiáját a klasszikusra igen ritkán szokás alkalmazni.

Érdekességként kell megjegyezni, hogy a magyar és a héber között rengeteg alaktani hasonlóság figyelhető meg (pl. birtokragozás), ami sokakban fel szokta vetni a két nyelv rokonságának kérdését. Erről azonban nincs szó, ezek a hasonlóságok kivétel nélkül véletlenszerűek.

A bibliai héber szöveg elemei bélyegkép|jobb|300px|Teljes pontozású maszoretikus héber szöveg, Zsoltár 1:1-2 (Biblia Hebraica – BH). Az első szó fölött a maszoretikus köröcske. A több száz éves folyamatos szöveghagyományozás miatt a héber bibliaszöveg kétségtelenül az egyik legprecízebben lejegyzett és gondozott ókori szöveg lett. Ennek megfelelően első látásra általában bonyolultnak tűnik. A nyelv és a nyelvtan megértéséhez azonban mindenképpen tisztában kell lennünk a lejegyzett szöveg valamennyi elemével.

A teljes, úgynevezett maszoretikus héber szöveg egy betűkből és pontoknak nevezett jelekből álló többrétegű rendszer. A szövegnek ez a két része első látásra is jól elkülöníthető. betűk 1. mássalhangzók pontok 2. magánhangzójelek 3. olvasási segédjelek 4. neginák 5. különleges jelek

Az alapot a mássalhangzók jelentik, a következő réteg a magánhangzókat jelölő, egy kivételével alulra írt magánhangzójelek. Szorosan a két előbbihez tartoznak a kiejtést segítő úgynevezett olvasási segéd- vagy mellékjelek. E két utóbbi réteg egymástól elválaszthatatlan. Külön elemei a szövegnek az úgynevezett kantillációs jelek vagy neginák, melyek a szavak körül bárhol előfordulhatnak. Ezeken felül a szövegben szerepel még néhány speciális karakter is (a képen ilyen a szó fölötti kis üres karika, az úgynevezett circellus masoreticus, azaz „maszoretikus köröcske”: ° ).

Betűk

bélyegkép|jobb|300px|Csak mássalhangzós Tóra-szöveg, kalligrafált írással. Középen a יהוה JHVH Istennév, 4Mózes 18:27-30 A héberben csak a mássalhangzókat nevezzük betűk-nek (אוֹת ót, אֹתִיּוֹת ótijjót – jel, betű), az összes többi elemet pontok néven foglaljuk össze. A betűk pontokkal való ellátását pedig ennek megfelelően ki- vagy alápontozásnak hívjuk.

Egyedül a mássalhangzós szövegtest tekinthető minden szempontból autentikusnak, ami itt azt jelenti, hogy jóllehet a kiejtés jelölésére használt magánhangzó- és olvasási jelek is hitelesnek tekinthetőek, de ezek a szöveg lejegyzésekor még nem léteztek. A héber ábécé 22 jelből áll, bővebben lásd az ábécénél.

Pontok bélyegkép|jobb|300px|Csak magánhangzókkal és mellékjelekkel ellátott héber szöveg, neginák nélkül bélyegkép|jobb|300px|Teljes maszoretikus pontozású héber szöveg (Jer 27; Biblia Hebraica, ed. J. Leusden & E. van der Hooght, Leipzig 1886)

Pontok (נִקּוּד niqqud, נִקּוּדִים niqqudim) néven foglaljuk össze az összes, a mássalhangzós szövegtesthez járuló egyéb kiegészítő elemet. A héber eredetileg nem jelölte külön ezeket, s bár vannak nyomai már az i. e. 1. századból is, a jelölés igazi szüksége Izrael államiságának megszűnte (i. sz. 70) után, a szétszóratás kezdetével jelentkezett és a szöveg helyességének megőrzését szolgálta. Mivel azonban a héber írás sajátságai miatt akár egyetlen pont máshová helyezése is módosíthatja egy szó jelentését, a kipontozás nem csak a helyes olvasat rögzítését, hanem egyben a meghamisítása elleni védelmét is jelentette, aminek legjobb példája az úgynevezett néma svá, mely azon betűk alá került, amelyek nem kaptak önálló jelet.

A ma általunk ismert és használt teljes, úgynevezett tibériási maszoretikus pontozás kialakulása több évszázados folyamat volt, melyen két család, a Ben Asher és a Ben Naftali dolgozott. A jelenlegi szövegkiadások túlnyomó többsége a Ben Asher-féle szisztémát követi. (Megjegyzendő, hogy a kettő között csak nüansznyi, az átlagolvasót nem igazán érintő különbségek vannak.)

A pontozás ilyen formában való kialakulása részben technikai, részben tiszteleti okoknak tudható be. Technikailag nehezen megoldható ennyi jel elhelyezése a szövegtestben (vö. ezzel szemben a görögöt, ahol a magánhangzókra is teljes értékű betűket alkalmaztak), másfelől a pontok szemmel látható elkülönülése a betűktől mindig lehetővé teszi az eredeti (értsd: pontozatlan) szöveg olvasását is. Ehhez fontos tudnunk, hogy a szöveg a másolás során érinthetetlen – „szent” –, abba semmiféle változtatás nem írható bele, így még a másolások során fellépő esetleges hibákat vagy vitatott olvasatokat sem javították soha, hanem csak lapszéli jegyzetben jelölték.

Magánhangzójelek A héberben 15, egy kivételével a betűk alatt elhelyezett pont (azaz pont vagy vonal) van, melyek a magánhangzókat jelölik. A héber szöveget ezért infralineárisSzemben a babiloni és a palesztinai pontozású héberrel vagy az arabbal, mely szupralineáris, azaz a magánhangzókat felül jelöli. pontozásúnak is nevezik. Egy jel kivételével (qámec ָ á/o) minden jelnek csak egy olvasata van.

Olvasási segédjelek bélyegkép|bal|150px|Meteg (vagy ga'ja) a בּ alatt. A ת fölötti jel egy negina. Az olvasási segéd- vagy mellékjelek funkciója a betűk, illetve bizonyos magánhangzókombinációk és a svá ( ְ ) helyes kiejtésének (kettőzés, „keményítés” vagy „lágyítás”, ejtés vagy nem ejtés, stb.) biztosítása. Ezek a betűk belsejében lévő dáges- és mappíq-pont (דּ, הּ), valamint a betűk alatt függőlegesen elhelyezkedő meteg- (lásd a képen), a felettük vízszintesen lévő ráfe- (בֿ) és a közöttük vízszintesen elhelyezkedő maqqéf-vonal (אַשְׁרֵי־הָאִישׁ asré-háís boldog az az ember). E jelek pontos használatának megértése és elsajátítása nélkül a klasszikus héber írás-olvasás megtanulása gyakorlatilag lehetetlen.

Néhány pont besorolása nem egyértelmű, ilyen a sin (שׁ s) és szin (שׂ sz) megkülönböztető (diakritikus) pontja, a súreq (וּ ú) pontja és az álef-ben lévő pont (אּ).

Neginák

bélyegkép|jobbra|250px|Feketével a mássalhangzók; pirossal a magánhangzók, valamint a betűk közepében lévő segédjelek; kékkel a neginák. (1 Mózes 1:9a) A neginák-nak (נְגִינָה negina, נְגִינוֹת neginót) vagy taamim-nak (טַעֲמִים) is nevezett mintegy 30 darab jelPontos számuk, mint a héberben még sok minden másé, csak bizonyos keretek között adható meg, számlálásuk ugyanis függ az alkalmazott módszertől. Alakilag ugyan lehet tudni, hány darab van (**), de mivel különféle kombinációkban fordulnak elő, ez eltérő végeredményeket ad. speciális hármas szerepet tölt be: egyszerre hangsúly-, központozási és zenei jel. Alakilag félkörös, ferde, szögletes vagy hullámos vonásokból és négyzetes pontokból állnak (s mivel csak egy negina tartalmaz pontot, azt is egy vonással kombinálva, így a magánhangzójelekkel nem keverhetőek) és a szavak alatt, felett, előtt vagy mögött állhatnak, szigorúan meghatározott szabályok szerint.