A hullajelenségek a holttesten a halál beálltát követően létrejövő változások nyomai. A halált követő első 72 óra változásait korai hullajelenségnek, az ezt követőket késői hullajelenségnek nevezzük.
Korai hullajelenségek Algor Mortis A test kihűlése. Az életfunkciók megszűntével a test hőháztartása összeomlik, a test hőmérséklete lassan (a Henssge-nomogram szerint, komfort körülmények közt óránként 1-1,5 °C fokkal) idomul a környezet hőmérsékletéhez.
Rigor Mortis
A hullamerevség. A halál során az izomtónus elenyészik. Később az izomszövetek fehérjéinek bomlása következtében a holttest izmai keménnyé merevednek, majd a bomlás előrehaladtával ismét elernyednek. A hullamerevség a halált követő ~24 órával alakul ki teljesen, 24 órán át fennáll és ~72 órával a halál után enyészik el. A Nysten-szabály szerint először az arc mimikai izmai (a halál beálltát követő 2-4 óra alatt), később a törzs, a mellső majd a hátsó végtagok izmai merevednek meg; az elernyedés ~24 óra alatt azonos sorrendben történik.
Pallor Mortis Hullai sápadtság. A keringés megszűntével a vér lassan a gravitációnak megfelelően a holttest legalsóbb részeiben gyűlik össze. A többi terület ebből fakadóan sápadttá válik.
Livor Mortis Hullafoltok. A keringés megszűntével a vér a gravitációnak megfelelően a holttest alsóbb részeire folyik, és ott szederjes színű foltokat képez a nyomásnak ki nem tett területeken. A hullafoltok a halál után ~2-4 órával kialakulnak, ekkor még úgymond elnyomhatók, azaz nyomásra visszaszorulnak az adott területről, hullai sápadtságot eredményezve. A halál után ~24 órával az erek bomlásakor a vér kilép az érpályákból és a környező szövetekbe kezd beivódni. Az így kialakult hullafoltok már nem nyomhatók el. (Fontos, hogy a beivódás előtt a hullafoltok vándorolhatnak a holttest mozgatásakor.)
Kései hullajelenségek Rothadás A test általános bomlása, melynek végső fázisa a szkeletizáció, azaz a csontvázzá alakulás. A rothadáshoz megfelelő hőmérséklet, levegő és páratartalom kell. A bomlási gázok egyes testrészek felfúvódását okozzák; a haj és a szőrzet kihullik, a felhám hólyagokat képezve leválik majd beivódik.
Felázás Más néven: macerálódás. A vízben létrejövő kései hullajelenség a test felázása (vízihullák). (A magzatot az anyaméhben az ún. magzatmáz védi a felázástól.)
Hullaviaszos átalakulás Más néven adipocerálódás. A magas alkáli-földfém tartalmú környezet hatására a holttest zsírtartalma viaszra-szappanra emlékeztető anyagúvá válik.
Tőzegcserzés A tőzegmocsarak magas savtartalmú vize, az alacsony hőmérséklet és az oxigénhiány alakítja ki. A bőr megfeketedik, de egyben megmarad, a csontokból viszont a savas közeg kioldja a kalcium-foszfátot, így a csontok gumiszerűen hajlékonnyá válnak. (Észak-Európában számos tőzegcserzett holttest maradt meg évezredeken át, pl. a dániai Haraldskaeri asszony.)
Mumifikálódás Más néven aszalódás. Száraz (vagy rendkívül hideg) környezetben a holttest elveszíti víztartalmát; a lágy részek gyakorlatilag rászáradnak a csontokra.
Részletes bonctani leírások Hullajelenségek Mint fentebb vázlatosan kifejtettük, hullajelenségek időbeni megjelenésük alapján három csoportra oszthatók:
1. a vonaglás alatt keletkező eltérések (supravitalis jelenségek), pl. a fehérvérsejtek falótevékenysége egy ideig még megtartott, a gyomor továbbra is emészt, a bélmozgások sem azonnal szűnnek meg. Friss elhunytakban érintésre kisebb izomrángások jelentkezhetnek.
2. az élet megszűnése és a rothadás kezdete közé eső jelek, pl. a hullamerevség, a hullafoltok vagy a hullai sápadtság
3. a rothadás során fellépő elváltozások
Korai jelek A bőr elsápadása (pallor mortis): Hullasápadtság és a bőr rugalmasságának csökkenése. A vérkeringés csökkenése, illetve leállása, az izomzat tónusának csökkenése együttesen eredményezik azt, hogy a bőr színe halványabbá válik, turgora csökken. A bőrön található tetoválások vagy egyéb pigment felhalmozódások ilyenkor még jobban kivehetők. Okuláris jelek: A vér szegmentációjának csökkenése a retina ereiben. A vérkeringés leállását követően a szemfenék ereiben szegmentáció figyelhető meg. A vörösvérsejtek összecsapzódnak és kisebb gócokat alkotnak, melyek közt vérszegény szakaszok jönnek létre. Az elváltozás igen gyorsan, a vérkeringés leállását követő 15 percen belül jelentkezik. Vizsgálata mindaddig lehetséges, míg a szemlencse el nem homályosodik. A szemnyomás csökkenése. Élő egyedekben a szemnyomás 14-22 Hgmm között változik. A szívműködés leálltával ez az érték kb. 12 Hgmm-re, majd közvetlenül a halál beállta után 3 Hgmm-re csökken. A szaruhártya beszáradása (tache noire de la sclerotique). A halál beállta után általában két nappal alakul ki, szalonnabőrszerű elváltozás a szaruhártyán. Sommer-Larcher féle foltnak is hívják. Az izomzat tónusának elsődleges csökkenése, elernyedése. A beidegzés megszűnését követően az izomzat tónusa csökken, a végtagok tónustalanná válnak, a mimikai izmok elernyedése következtében az arckifejezés múmiaszerűvé válik. A hullamerevség után ez többé nem figyelhető meg, a másodlagos elernyedés már az ún. molekuláris halál bekövetkeztét jelzi, vagyis az auto- és heterolízis kialakulását. A vérkeringés leállása. A radiális pulzus, vagy a carotis pulzus hiányából, a szívműködés megszűntéből lehet következtetni rá, ez a klinikai halál állapota. Innen 5 percig még károsodás nélkül újraéleszthető a páciens, ez idő után már csak maradandó károsodással. Légzés leállása: Szintén a halál egyik klasszikus, ám korántsem biztos jele, mert az esetek egy részében még újraéleszthető a beteg. Az auscultatio (hallgatózás) biztos felvilágosítást adhat.
Klasszikus jelek Hullamerevség: A rigor mortis a legismertebb ilyen jel. A hullamerevség az izmok és ízületek merevségét jelenti. 4-6 óra alatt fejlődik ki, és 2-3 napig tart, azután oldódik a bomlási folyamatok által. Egyes esetekben a szervezet halál előtti kimerültsége miatt szinte azonnal jelentkezik, különben egy és másfél óra kell hozzá. Molekulárisan az izomsejtek energiatermelő folyamatainak leállásáról van szó, amikor is az izomrostok az extrakció-kontrakció egy fázisában ATP hiányában megrekednek. A hideg környezet késlelteti a hullamerevség kialakulását. Beivódásos hullafoltok (Livores ex imbibitione): A megalvadó vér néhány óra múlva elkezd lebomlani, az érfalak áteresztővé válnak és hemoglobin-lebontási termékek jutnak az extravasalis térbe, megfestve azt. A foltra rámetszve azt tapasztaljuk, hogy vérömlennyel ellentétben a terület egésze beivódást mutat, de nem málnazselé-szerű az állaga, valamint látható az eredeti szöveti szerkezet. Ha a hullafoltok kialakulásának idején mozgatják a beteget, a hullafoltok "vándorolhatnak", ennek igazságügyi vonzata van. Az imbibitiós hullafoltok már késői hullajelek, tehát már rothadási folyamatok előjeleként foghatóak fel. Ezek nem vándorolnak a hulla mozgatásával, beléjük metszve azokból vér nem távozik, ellentétben a süllyedéses hullafoltokkal. Süllyedéses hullafoltok (Livores mortuales): A vérkeringés leálltát követően a vér a gravitációnak engedelmeskedve a test legmélyebben fekvő rétegeibe süllyed. Esetenként élő személyeken is megfigyelhető hosszas fekvés után. A holttest lehűlése (Algor mortis): Természetes hullajelenségek egyike. A holttest a halál után nem sokkal felveszi a környezete hőmérsékletét. Kísérletek bizonyítják, hogy a halál után általában még emelkedik a hőmérséklet, majd utána óránként 1,6 Celsius-fokkal csökken. A kövér egyének hullája később hűl ki, míg a sovány, elgyötört hullák hamarabb. A gyermekek teteme is hamarabb hűl ki. Libabőr (Cutis anserina): A szőrszálakat mozgató izmok (musculi arrectores pili) hullamerevsége okozza. Hullai önemésztődés (autodigestio postmortalis): A halál után már mintegy 4 perccel megindul a tetem bomlása. Ez sejtszinten megy végbe, a folyamatot autolysisnek, vagy necrobiosisnak nevezzük. A sejtek elkezdik magukat saját enzimeikkel felbontani. Így a gyomor nyálkahártyája is felbomlik, gyakran látható a mellkasban gyomortartalom is. A folyamatot automalacia acida postmortalisnak nevezzük. A nyelőcső is gyakran szenved postmortalis önemésztődés következtében sérüléseket. A halál után a test pH-ja eltolódik savas irányba. Hullai véralvadék (cruor postmortalis): A halál után a vér alvadásnak indul a nagyobb erekben (a kiserekben a vér sosem alvad meg). Két típusa van a postmortalis véralvadéknak: a vörös és sárga hullai véralvadék. A vörös alvadék általában a szívben, a musculi pectinati környékén szokott előfordulni. A kettő közötti különbség: a sárga véralvadék általában elhalt leukocytát, lymphocytát tartalmaz, míg a vörös alvadékban elpusztult erythrocyták vannak. Jellemző rájuk, hogy az érfalhoz tapadnak.
Késői jelek
A késői hullajelenségek észlelése esetén a halál megállapítása nem kérdéses.
Hullai önemésztődés (autodigestio): Az élő szervezetben a lebontási és felépítési folyamatok egyensúlyt tartanak fent, ennek szabályozása a halál után megszűnik, a folyamatok a bontás irányába tolódnak el. Legelőször azokban a szervekben kezdődik meg az önemésztődés, melyek egyébként is igen agresszív lebontó enzimeket termelnek, így például a gyomorban és a hasnyálmirigyben. Később a sejtek pusztulásával további enzimek szabadulnak ki a szövetek közé, az egész testre kiterjed a folyamat. Ezzel párhuzamosan az immunrendszer működésének leállása miatt a szervezetben élő mikroorganizmusok (főleg baktériumok) is elkezdik a szövetek bontását. bélyegkép|200px|balra|Természetes körülmények között mumifikálódott egyiptomi múmia (Nagada II i. e. 3500–3200 között) British Museum London Hullai kiszáradás (exsiccatio postmortalis): A tetem párolgással folyamatosan vizet veszít, ami annak kiszáradásához vezet. Ez a legszembetűnőbb a tetem szemén, különösen, ha a halál után nyitva maradnak. Hullaviaszos átalakulás (adipocere): A testben található zsírt a különböző lipáz enzimek elkezdik bontani, glicerin és szabad zsírsavak keletkeznek. Amennyiben a tetem magas alkáli-földfémekben gazdag talajba kerül, akkor a talajban található ionok a szabad zsírsavakkal szappant képeznek, a test viaszra emlékeztető lesz és sokáig fennmaradhat. Mumifikáció: Mumifikációhoz a tetem kiszáradása és a tetemet bontó baktériumok csökkent működése együttesen vezet. Utóbbit okozhatja a túl száraz (sivatagi múmiák), a túl hideg, (jégmúmia vagy az erősen oxigénhiányos környezet.
Hullafoltok (Livores mortuales)