A Bellinzona várai összefoglaló név (olaszul I tre castelli) a svájci Ticino kanton székhelyén, Bellinzonában található három várat, a városvédő falat és bástyát jelenti. A három vár a középkori katonai építészet egyetlen megmaradt példája az Alpok térségében. Az épületek az erődépítészet mesterművei és legjelentősebb alkotásai Svájcban. Az UNESCO Világörökség Bizottsága, a 2000. november 27. – december 2. között, Cairnsben (Ausztrália) tartott 24. ülésén Bellinzona várait felvette a világörökségi listára.Criterion iv The fortified ensemble of Bellinzone is an outstanding example of a late medieval defensive structure guarding a key strategic Alpine pass. Three Castles, Defensive Wall and Ramparts of the Market-Town of Bellinzone
Bellinzona völgyszűkületében számos útvonal fut össze: a forgalom számára kiépített átjárók mellett – mint a Nufenen-, Szent Gotthárd-, Lukmanier- és Nagy Szent Bernát-hágó – korábban a Greinán, valamint Domodossola–Centovalli–San Jorio–Veltlin nyugat-keleti útvonalon is sűrű lovas, gyalogos és málhás forgalom volt. Ezek az útvonalak egyetlen, néhány kilométer hosszúságú úttá fonódtak össze Bellinzonánál, majd elhagyva a várost ismét elágaztak, hogy különböző módon – szárazföldön vagy vízen – érjék el a lombardiai Pó-síkságot. A terület stratégiai jelentősége egyértelmű volt, a topográfiai adottságok pedig kedvezőek voltak egy erődítményrendszer létrehozásához. Aki ellenőrzése alatt tartotta a völgyet, az uralni tudta az áthaladó áruforgalmat, illetve a kereskedelmet és ezzel nagy befolyással bírt a történelem alakulására.
Történelem
right|thumb|200px|A várak elhelyezkedése Bellinzonában thumb|right|200px|A három vár a Merian-krónikában, 1654
Bellinzona térsége egészen az i. e. 4. évezredtől lakott terület: a mai Castelgrande sziklás dombján talált kőkorszaki, bronzkori és vaskori települések leletei is ezt bizonyítják.
A római korban, Augustus császár uralkodása idején, az Alpok térsége a hadjáratok során a Római Birodalomhoz került, Raetiát i. e. 1615-ben hódították meg. A mai Castelgrande területén egy római várat építettek a támadások bázisául. A 4. századtól folyamatosan bővítették és az évek során a Castelgrande dombjain erős védelmi rendszer alakult ki, amely szükség esetén két egész cohors (kb. 1000 fős sereg) befogadására is alkalmas volt. Longobárdok, frankok és a kora középkori német urak is használták, saját igényeik szerint, valamint katonai szempontok alapján ki- és átépítették a várat. 1002–1004 között a comói püspök rezidenciája volt.
A 13. század elején megnyílt a Gotthárd-út, és ezzel jelentősen nőtt Bellinzona stratégiai jelentősége. Sokáig bevehetetlen erődként tartották számon, és az évszázadok során fontos szerepet játszott az észak felé irányuló támadásokban, illetve a milánói uralkodók ellentámadásaiban. 1340-ben – hosszú harcok után – Bellinzona Milánó másfél évszázados uralma alá került.
1400 körül kezdetét vette a Milánó és az északi szövetséges kantonok közötti harc. A 15. század folyamán számos sikertelen kísérlet történt Bellinzona visszaszerzésére: 1403-ban Albert von Sax foglalta el a várost, 1419-ben a várak rövid időre Uri és Obwalden kezébe kerültek, de később a svájci szövetségesek Arbedónál súlyos vereséget szenvedtek 1422. június 30-án. Jóllehet a giornicói csatában győzelmet arattak, a város továbbra sem lett az övék. Az uriak és szövetségeseik terjeszkedési vágyával és támadásaival szemben Milánó katonai és védelmi intézkedéseit Bellinzonára összpontosította: a 15. század folyamán a régi erődöket szinte bevehetetlen völgyzárrá építették ki. 1400 körül a keleti hegyoldal egyik magaslatán tornyot építettek, ami a későbbi Castello di Sasso Corbaro magja lett. Egy természetes sziklahát kihasználásával megpróbáltak védőfalat építeni egészen a Ticino folyón túlig, a nyugati hegyoldalon. Megerősítették a Castelgrande és a Castello di Montebellót is. A Castelgrandétól nyugatra lévő falat (Murata) teljesen újjáépítették, a Sasso Corbarón erős vár épült; megerősítettek és megmagasítottak minden városfalat.
1503-ban az aronai szerződésben Franciaország és Milánó elismerte a szövetséges kantonok tulajdonjogát Bellinzona felett. A város Uri, Schwyz és Nidwalden kanton uralma alá került, és egészen 1798-ig, a régi szövetség grófsága volt. A békeszerződés aláírásával az erődrendszer elveszítette jelentőségét, és a várakat az enyészet kerítette hatalmába. Az 1803-ban létrejött Ticino kanton tulajdonába kerültek a várak. A Castelgrandét 1813-tól fegyvertárként, kb. 1820-tól börtönként használták. Montebello és Sasso Corbaro az 1900-as évek elejére teljesen lepusztult. 1920 és 1955 között került sor az első jelentős felújítási munkákra, ami 1992-ben Castelgrande teljes restaurálásával ért véget.
Castelgrande thumb|right|200px|Castelgrande térképe thumb|right|200px|Castelgrande fehér tornya
A Castelgrande hatalmas sziklatömege alkotja Bellinzona völgyzárójának természetes központját. Egészen a 13. századig csak ezen a minden oldalról nehezen megközelíthető dombon volt erődítmény (a középkori írásokban említett bellinzonai vár Castelgrandét jelentette). A történelem során más nevekkel is illették: a 14–15. században Castello vecchio (régi vár), 1506-tól Schloss Uri (Uri vára), 1818-tól pedig Castello San Michele (Szent Mihály-vár) volt a neve.
A település prehisztorikus és római kori történetéről csupán a talajban megmaradt régészeti leletek árulkodnak. Az érett középkorból is keveset őrzött meg a még ma is álló falazat. Az épületek egy része a 19-20. században, többsége 1250 és 1500 között épült: számtalanszor megrongálódott különböző harcok alatt, elhanyagolták, sőt le akarták bontani, majd az évek során mégis többször átépítették, bővítették és megerősítették.
A nagy kiterjedésű dombtetőt – egy teraszos tagolású, 150-200 méter átmérőjű fennsíkot – észak felől egy csaknem függőleges sziklafal védi, és déli irányból is csak nehezen közelíthető meg, néhány meredek természetes lépcsőn. A történelem során a terepadottságokat kihasználva mindig a sziklaperem vonalát követő védelmi rendszert építettek; a késő középkorban épült, még ma is álló várfal nagy része a római várfalak alapzatán áll (1967-ben a déli épületrészen végzett ásatások során bukkantak a bányakőből épült alapzatra).
A várterület belseje szinte üres: sok épületet lebontottak a 15. században, és számos 19. századi fegyverraktárat leromboltak a 20. századi restaurálási munkálatok során. 11-15. századi írásos emlékek és régészeti ásatásokban talált alapzatmaradványok azt bizonyítják, hogy a Castelgrande az érett középkorban külön parcellákra osztott, sűrűn lakott terület volt. Az akkori épületek nagy részét a 15. században a milánói hercegek uralma alatt lebontották és a várfalakon belüli részt három felé osztották, hogy szükség esetén biztosítani tudják nagyobb csapatok ideiglenes elszállásolását is. A milánói hercegek idején a várban végzett munkálatok elsősorban az erődítményrendszer külső részének megerősítésére összpontosultak: a 14-15. században felújították és megmagasították a várfalakat, új, előrehelyezett kettős falrendszert, gyilokjárókat, valamint védőtornyokat építettek és a nyugati szakaszt a muratához csatolták.
A késő középkorban Castelgrande területére a déli oldalról lehetett belépni: először a domb félmagasságában a várfalba épített kapun kellett áthaladni; innen kb. 100 méterre található a várfal elé helyezett, pártázott várfal (merlon), illetve a falazat délkeleti szakaszán lévő, boltíves főkapu, fölötte egy kis masikuli-erkéllyel.Masikuli: (franciául mâchecoulis, mâchicoulis, moncharabis), eredetileg az erődök erkélye padmalyába vágott nyílások, melyeken égő szurkot, forró vizet stb. öntöttek az ostromlókra és aztán maga a kiszögellő galéria vagy erkély is. A Pallas nagy lexikona Napjainkban a Castelgrande lifttel érhető el legegyszerűbben: a felvonó a várszikla lábánál található piazzetta Mario Della Valle térről közvetlenül a várterület belsejébe vezet.
A Castelgrande belső terét a középen található 28 méter magas szögletes Fekete toronytól (Torre nera) sugarasan szétfutó falazatok osztják három nagy udvarra. Famaradványok kormeghatározása alapján a torony építése a 14. század elejére tehető; a 15. században pedig újabb emeletekkel bővítették. A toronytól keletre a ridotto (vigadó) épületegyüttese emelkedik, amelynek központjában a 27 méter magas Fehér torony (Torre bianca) található. A vékony, szögletes torony a 13. századból származik, az azt határoló ridotto építménye pedig valószínűleg megegyezik a comói püspök palotájával, amiről egy 12. századi okirat tanúskodik.
A vár déli szélét egy hosszúkás, belülről a várfalakhoz simuló épületegyüttes határolja. Az épületeket a 13-15. század folyamán, több részletben, régebbi építmények alapjára emelték. Ezen a szakaszon a várfal is több építési szakaszról árulkodik: szintén a 13-15. században készült a fecskefarok oromfogakkal ellátott két sor; az észak felé derékszögbe hajló épületrész a 19. század végén arzenálként szolgált (1990 óta vendéglátóhely). A déli udvar régészeti áttekintése során prehisztorikus települések nyomai, római kori rétegek és egy középkori kút mellett a késő középkorból származó kőtáblás sírok is felszínre kerültek, amik valószínűleg az egykori San Pietro-templom temetőjéhez tartoztak. A Torre nera és a Torre bianca közötti, a Mihály arkangyalnak szentelt kis kápolna alapjának is megmaradtak részei. Egy további templom romjai ma is láthatók az udvar nyugati szélén.
A megmaradt várfalak azt bizonyítják, hogy az északi udvarban is voltak épületek. Mivel itt a szinte függőlegesen lehajló szikla természetes védelmet nyújtott, csak 14-15. században merült fel egy mellvédként szolgáló fal megépítésének szükségessége.
1982 és 1992 között a Castelgrandét teljes felújították a Mario della Valle Alapítvány nagylelkű adományából. A munkálatokat Aurelio Galfetti svájci olasz építész vezette.
A Castelgrande déli részében múzeumi termek találhatók, ahol megtekinthető a vár - régészeti leletek alapján összeállított – története, valamint a Casa Ghiringhelli mennyezetfestményei, egy külön teremben pedig Bellinzona 16. századból származó pénzverdéje láthatók.
Castello di Montebello thumb|right|250px|A Castello di Montebello déli oldala az ötszögű védőtoronnyal thumb|right|250px|A Castello di Montebello nyugati csücske a befelé nyitott, kerek védőtornnyal Bellinzona városközpontjától keletre, egy sziklás magaslaton áll a Castello di Montebello épületegyüttese. A 14-15. században Castello piccolo (kis vár) és Castello nuovo (új vár), vagy Castello di Mezzo (közepes vár), 1506-tól Schloss Schwyz (Schwyz vára), 1818 után Castello San Martino (Szent Martin-vár) néven ismerték. Az épületegyüttes egésze a déli alpesi völgyekben gyakran alkalmazott tervek szerint épült várakra hasonlít, amelyekre általában jellemzőek a magas védőfalak, amikhez belülről lakó- és gazdasági épületek simulnak, valamint a nyugati oldalon megvalósított – ma egy nyitott lépcsősoron elérhető – magas bejárat, ami a vár belsejébe vezet. Azt, hogy itt régen laktak, alátámasztják az árnyékszékek és tűzhelyek maradványai, valamint az 1600-ban épült, Mihály arkangyal-kápolna.