Michael Collins (Róma, Olaszország, 1930. október 31. – Naples, Florida, 2021. április 28.) amerikai űrhajós, az USAF vezérőrnagya, Neil Armstronggal és Buzz Aldrinnal azon űrhajósok egyike, aki a holdra szállást először teljesítő Apollo–11 űrrepülésén részt vettek.
Collins katonai családból származik, apja, bátyja, nagybátyja és unokatestvére is katona volt. Külföldön, Rómában született, mivel édesapja Olaszországban állomásozott és éppen ő volt 1928–1932 között az USA katonai attaséja Mussolini Olaszországában. Ezt követően édesapját számos helyre helyezték át szolgálata közben, családja pedig követte. Pályaválasztásakor a családi hagyományokra támaszkodott és a katonai pályát választotta (az alternatíva a diplomáciai pálya volt). Ennek érdekében a West Point katonai akadémiára jelentkezett.
Az akadémia elvégzése után 1952-től repülőtiszt lett. Ezt a pályát azért választotta, hogy ne lehessen azzal vádolni, hogy a családjából magasra jutott katonatisztek egyengetik az útját (a nagybátyja például az USA haderejének vezérkari főnöke volt). Pilótaként kimagasló eredményei voltak, majd egy olyan alakulat parancsnoka lett, amely a többi pilóta oktatásával foglalatoskodott. Innen a berepülőpilótaság jelentette a szakmai továbbfejlődést. Az Edwards légitámaszpontra került és berepülőpilóta vált belőle, kora csúcstechnikáját jelentő gépeket repülve. Ez idő tájt lehetett tanúja John Glenn 1962. február 20-i Mercury repülésének, amelynek hatására eldöntötte, hogy ő is űrhajós kíván lenni, ám a NASA második űrhajós válogatására beadott jelentkezését elutasították.
Újra próbálkozva 1963. október 17-én, a harmadik űrhajóskiválasztási fordulóban válogatták be az űrhajós testületbe, hogy majd később űrhajóskiképzést kapjon. Az alapkiképzés végén a Gemini-programba osztották be. Elsőként a Gemini–7 tartalék pilótájaként kapott repülési kiképzést, majd megkapta első tényleges űrrepülési feladatát, John Young parancsnok oldalán a Gemini–10 űrhajón pilóta lett. Ennek során végrehajtott két űrsétát is. Ezt követően következhetett számára az Apollo-program. Első jelölését az Apollo–9 legénységébe kapta, a parancsnoki egység pilótája poszton, Frank Borman és Bill Anders oldalán egy hosszútávú repülési teszten próbálták volna ki az Apollo űrhajó légköri visszatérési képességeit. Ám egy gerincbetegség miatt nem vehetett részt az addigra Apollo–8-ra átsorszámozott és előre hozott repülésen, helyette James Lovell repült. Collins azonban hamar felépült és mivel a helycsere folytán az Apollo–8 tartalék legénységébe sorolták, ő lett a Donald Slayton által kidolgozott legénységi rotáció szerint az Apollo–11 repülés parancsnokiegység-pilóta poszt várományosa.
A hivatalos kijelölést 1969. január 9-én jelentették be, amikor hivatalossá vált, hogy az Armstrong-Aldrin-Collins hármas próbálkozhat először az Apollo–11-en a holdraszállással. Collins kiképzése kissé elkülönült társaiétól, mivel odafenn is elkülönülten kellett repülniük az idők jó részében. A repülés 1969. július 16-án startolt a floridai Cape Canaveral-ről, immár hivatalosan is a holdra szállás céljával, amely repülésnek Collins a holdfelszínre le nem szálló parancsnoki modul pilótájaként volt részese. A repülés sikerrel járt, Neil Armstrong és Buzz Aldrin leszállt Eagle nevű holdkompjukon a Mare Tranquillitatis-on, míg Collins Hold körüli pályán körözve várta társai visszatértét. A holdfelszínről felszálló (és készleteit vesztett) holdkomp „begyűjtése” volt a parancsnokiegység-pilóta feladata: a randevú során ő játszotta az aktív felet, ő manőverezte oda az Apollo űrhajót a holdkomphoz. A repülés emlékére a leszállási hely közelében egy 2,4 km-es kráter viseli Collins nevét, valamint egy Holdról visszahozott, addig a Földön ismeretlen ásvány – az armalcolit – kapta mozaikszó formájában hármuk nevét.
Űrhajós pályafutását 1970 januárjában fejezte be. Ekkor az USA külügyminisztériumának sajtófőnöke lett a Nixon-kormányzatban. Azonban ez a feladat nem elégítette ki, így viszonylag hamar, már 1971-ben a Smithsonian Intézet repülési és űrhajózási múzeumának igazgatója lett, amelynek megalapítását és a kezdeti fejlesztéseket vezényelte 1978-ig. 1980-ban az üzleti élet felé fordult, előbb az LTV Aerospace alelnöke lett, majd saját konzultációs céget alapított.
Feleségét, Patricia May Finnigant 1956-ban ismerte meg, és 1957 nyarán vette el. Három gyerekük – Kate, Ann és Michael – született. Pat 2014 áprilisában, 84 évesen hunyt el, ezt követően Collins haláláig egyedül élt.
Ifjúkora balra|bélyegkép|Emléktábla Collins szülőházán
Michael Collins 1930. október 31-én született Rómában James Lawton Collins és Virginia Stewart negyedik gyermekeként és egyben második fiaként. Édesapja az Egyesült Államok katonai attaséja volt 1928 és 1932 között Olaszországban, így láthatott külföldön napvilágot a csecsemő Collins. Két nővére volt, Virginia és Agnes, valamint egy bátyja, ifjabb James Lawton Collins. Az édesapa foglalkozása miatt a hadsereg Collins életének első 17 évében ide-oda vezényelte őt, így a család számos helyen élt ezen idő alatt: így Róma után Oklahomában, a Governors-szigeten, New Yorkban, a Baltimore melletti Fort Hoyle-ban, az ohioi Columbus melletti Fort Hayes-ben, Puerto Ricóban, a texasi San Antonioban, és végül a virginiai Alexandriában. Édesapja maga is kedvelte a repülőgépeket ezért egy alkalommal elvitte Michaelt Puerto Ricóban egy rövid sétarepülésre. A levegőben a pilóta megengedte a fiúnak, hogy kicsit vezesse a gépet. Innen datálódik Collins érdeklődése a repülés iránt. Miközben Puerto Ricóban élt a család, Collins az Academia del Perpetuo Soccor-ba járt és többször próbált újra repülni. Ám a II. Világháború kitörése miatt már nem járt sikerrel.San Juan's Young King Who Climbed to the Moon. 1969 Congressional Record, Vol. 115, Oldalak: H25639-H25640 (September 16, 1969). 2019. április 25.
A család a háború idején Washington D.C.-be költözött, ahol Collins beiratkozott a St. Alban Középiskolába, ahol 1948-ban érettségizett. Amikor a pályaválasztásra került sor két válaszút várta, az édesanyja által preferált diplomáciai pálya, illetve a családi hagyomány, mivel apja, nagybátyja, bátyja és unokabátyja is katonai pályára lépett. Végül ő maga is ezt az utat választotta. A West Pointra jelentkezett (ahol édesapja és bátyja is végzett 1907-ben és 1939-ben). A Katonai Akadémiát 1952. június 3-án végezte el, nem túl kimagasló eredménnyel (az iskola 527 kadétja közül a 185. volt a rangsorban) és BSc diplomát szerzett.
A fegyvernem választásnál a légierőt preferálta, támaszkodva pozitív Puerto Ricó-i emlékeire, valamint hogy elkerülje a nepotizmus vádját, mivel bátyja már ezredesként szolgált a hadseregben, míg apja egészen a vezérőrnagyi rangig vitte, de az egész tetejébe, nagybátyja volt az Egyesült Államok Hadseregének Vezérkari Főnöke. A Légierő Akadémia ebben az időben még csak formálódó stádiumban volt, az első végzősök is csak évek múlva kerültek ki belőle, így ez egy izgalmas új terület volt az ifjú tiszt számára, de ami a legfontosabb a West Point nyújtotta képzettség elegendő volt a Légierő Akadémia felvételijéhez.*
Karrier állomások Vadászpilóta
A West Pointról kikerülve elfogadták jelentkezését a légierőhöz, ahol a repülőkiképzés lépcsőin kellett végig lépdelnie. Először a Columbus Légitámaszpontra került a mississippi-beli Columbusba, ahol T–6 Texan gyakorlógéppel kapta meg az alapkiképzést 1952 augusztusában. Innen a texasi San Marcos Légitámaszpontra került, ahol műszeres és formációrepülési kiképzésben vett részt, végül a texasi Waco-ba került a James Conally Légitámaszpontra, ahol sugárhajtású gépen kapta meg a kiképzést legmagasabb fokát. Collins tehetséges növendéknek bizonyult, oktatói szerint könnyedén, a hibázástól való félelem nélkül repült. A kiképzés befejezésével 1953 szeptemberében avatták pilótává a repülők szárnyas jelvényének kitűzésével, majd innen az útja a magasabb szintű kiképzésre, a nappali vadász oktatása vezetett a nevadai Nellis Légitámaszpontra, ahol F–86 Sabre gépen folytatta a repüléseit. A kiképzés kimondottan veszélyesnek számított, az ott tartózkodásának 22 hete alatt 11 társa halt meg.
A kiképzést egy vezénylés követte egy harci alakulathoz, Collins 1954 januárjában a kaliforniai George Légitámaszpontra került a 21. Vadászbombázó Ezredhez. Itt képesítést kapott F–86 Sabre gépen földi célpontok támadására, beleértve az atombomba célba juttatását is. Az ezred még abban az évben Franciaországba kapott átvezénylést, így ő is a Chaumont-Semouliters Légitámaszpontra került át. Itt egy 1956-os éles lövészeten ő lett a legjobb lövész. Emellett élete első katapultálását is itt élhette át, amikor egy NATO hadgyakorlaton kellett elhagynia a gépét kabintűz miatt.
Hazaköltözvén az Egyesült Államokba ismerhette meg későbbi feleségét, Patricia Mary Finnegant, a massachusetts-i Bostonból. A lány az Emmanuel Főiskolán végzett angol irodalomból és az idő tájt szociális munkás volt, főként egyedülálló anyákkal foglalkozott. Emellett szabadidejében, hogy többet is tapasztaljon a világból, a Légierő Tiszti Klubjába is eljárt. Itt ismerkedtek meg Collinssal, ám az eljegyzésüknek vallási akadályai is felmerültek, Collins az episzkopális egyház (az anglikán, protestáns amerikai megfelelője) tagja volt, míg Patricia római katolikus. A lánykérést követően további akadályt jelentett, hogy az 1956-os magyar forradalom idején Mike-ot Németországba vezényelték át. Mikor végre minden akadály elhárult, 1957. nyarán a pár egybekelt.
Amikor Collins 1957. végén véglegesen hazatelepült újra az USA-ba, egy repülőgép karbantartási tanfolyamra vezényelték Illinois-ba a Chanute Légibázisra. Később unalmasnak és hiábavalónak értékelte ezen karrierállomását, ahol az órákat unatkozva töltötte és repülésre is ritkán adódott alkalom. A kiképzés befejezését követően egy mobil kiképző különítmény parancsnoka lett, amely alakulat járta a légierő egységeit világszerte, és oktatta az ottani állományt. Később egy harctéri kiképző különítmény irányítását bízták rá, amely ugyanaz volt, mint az előző egysége, csak nem ők járták a bázisokat, hanem a pilóták érkeztek hozzájuk.
Berepülőpilótaként
Collins két utolsó megbízatása azzal járt, hogy rengeteg repülési időt gyűjthetett össze, és 1960-ra túl volt az 1500 óra repülési időn, amely feltétel volt, hogy az USAF Kísérleti Repülések Berepülőpilóta Iskolájára jelentkezzen az Edwards légitámaszponton. Be is adta a jelentkezését, amit 1960. augusztus 29-én fogadtak el, így a kiképzés „60C” jelű osztályának tagja lehetett olyanok mellett, mint a későbbi szintén legendás űrhajós Frank Borman, Jim Irwin, vagy Tom Stafford. A berepülőpilóta oktatás különböző lépcsőkön át történt: kezdődött a kissé öregecske T–28 Trojan géppel, majd haladt a nagyobb teljesítményű F–86 Sabre, B–57 Canberra, T–33 Shooting Star és végül az F–104 Starfighter típusig. Collins esemény nélkül élte túl a kiképzést, ám egy esetben élete legrosszabb élményének nevezte a napját. Korábban kemény dohányos volt és 1962-ben egy kemény másnaposság kiváltotta belőle, hogy lemond káros szenvedélyeiről, köztük a dohányzásról. Így ült fel egy B–52 Stratofortressre másodpilótaként, ahol aztán a nikotin elvonás első tünetei rátörtek és megszenvedte a repülést.
bélyegkép|jobbra|250px|A Repülési Kutatások Pilótaiskolájának harmadik osztálya. Guggolnak: Ed Givens, Tommie Benefield, Charles Bassett, Greg Neubeck és Collins. Álló sor: Al Atwell, Neil Garland, Jim Roman, Al Uhalt és Joe Engle