A nagy pörölycápa más néven kalapácsfejű cápa (Sphyrna mokarran) a porcos halak (Chondrichthyes) osztályának kékcápaalakúak (Carcharhiniformes) rendjébe, ezen belül a pörölycápafélék (Sphyrnidae) családjába tartozó faj.
Ahogy a neve is mutatja, a nagy pörölycápa 5,5-6,1 méteres hosszával a legnagyobb pörölycápafaj. Ez a porcos hal világszerte megtalálható a trópusi vizekben és a mérsékelt öv melegebb részein is. Főleg a part menti vizekben és a kontinentális selfen fordul elő. A nagy pörölycápát a többi fajtól a „kalapács” alakja, amely széles és elöl majdnem teljesen egyenes, valamint a magas sarló alakú elülső hátúszója különbözteti meg. Magányos csúcsragadozó, erőteljes úszására hagyatkozva, sokféle zsákmányt képes elejteni; többek között: rákokat, fejlábúakat, csontos halakat és akár más, kisebb cápákat is. Az eddigi megfigyelések szerint a hal „kalapácsa” a tüskésráják elfogására is alkalmas. A nagy pörölycápa elevenszülő, kétévente lehet számolni egy alommal, melyből legfeljebb 55 életképes utód kerül ki.
Habár veszélyes lehet, ez a pörölycápafaj csak ritkán támad az emberekre. Gyakran kíváncsian közeledik a búvárokhoz, úgyhogy elővigyázatosnak kell lenni a közelében. A hatalmas uszonyai kedvelt csemege az ázsiai konyhákban az úgynevezett cápauszonyleves egyik fő összetevője. A nagymértékű ipari halászata miatt a nagy pörölycápa állományai világszerte jelentős mértékben megcsappantak. Emiatt a Természetvédelmi Világszövetség (IUCN) veszélyeztetett fajként tartja számon.
Rendszertani besorolása
1837-ben Eduard Rüppell írta le először a nagy pörölycápát. A német természettudós a Zygaena mokarran tudományos nevet adta az állatnak. Később a porcos hal megkapta a mai nevét, a Sphyrna mokarrant. 1822-ben Achille Valenciennes francia halbiológus megalkotta a Sphyrna tudes tudományos nevet, amellyel a nagy pörölycápát illette. 1950-ben Enrico Tortonese rájött, hogy Valenciennes valójában nem a nagy pörölycápát írta le, hanem egy egészen más fajt, a most is nevét viselő vaksi pörölycápát (Sphyrna tudes). A nagy pörölycápa helyébe megkapta az elsődleges szinonimáját, azaz a mai nevét a Sphyrna mokarrant. E pörölycápa típuspéldánya egy 2,5 méteres hím, amelyet a Vörös-tengerből fogtak ki.
Azok a vizsgálatok, amelyek az alaktanra alapoznak, a nagy pörölycápát tartják e halcsalád legfejlettebb képviselőjének; mivel sokáig az a közismert tévhit létezett, mely szerint a kezdetleges fajoknak kis „kalapácsuk” és a fejlődés során az újabb fajok egyre nagyobb és nagyobb „kalapácsfejet” növesztettek. Azonban az új törzsfejlődéses kutatások, melyek a sejtmagban található (nukleáris) DNS (nDNS) vizsgálatot, valamint a mitokondriális genetikát alkalmazták, arra az eredményre jutottak, hogy a nagy pörölycápa és a közönséges pörölycápa (Sphyrna zygaena) a Sphyrna halnemen belül bazális kládot alkotnak. Tehát az első pörölycápák nem kis, hanem nagy „kalapácsfejűek” voltak.
Előfordulása A nagy pörölycápa az északi 40. és a déli 37. szélességi körök között lelhető fel. Az Atlanti-, a Csendes- és az Indiai-óceán trópusi és mérsékelt övi vizeiben honos ragadozó hal. Elterjedési területe az Atlanti-óceán nyugati részén, az amerikai Észak-Karolinától a Mexikói-öblön és a Karib-tengeren keresztül egészen Uruguayig terjed, míg ugyanez óceán keleti részén Marokkótól Szenegálig fordul elő; a Földközi-tengerben is van állománya. A másik két óceánban ez a hal Afrika keleti partjától és a Vörös-tengertől Rjúkjú-szigetekig, Új-Kaledóniáig és Francia Polinéziáig fordul elő. A Csendes-óceán keleti partjainál a mexikói Alsó-Kalifornia déli részétől Peruig található meg.Bester, Cathleen. Biological Profiles: Great Hammerhead . Florida Museum of Natural History Ichthyology Department. Hozzáférés ideje: October 18, 2008. Meglehet, hogy Gambia, Guinea, Mauritánia, Sierra Leone és Nyugat-Szahara tengeri vizeiben is előfordul, azonban az itteni állományok létezése még nincs megerősítve.
A táplálkozási és szaporodási helyek között nagy vándorutat tesz meg. A floridai és a Dél-kínai-tengerben élő nagy pörölycápák nyáron közelebb vándorolnak a pólusokhoz.
Megjelenése bélyegkép|jobbra|200px|A hasi része fehér bélyegkép|balra|200px|A nagy pörölycápa jellegzetes kalapácsfeje, a rokonaitól eltérően fejének az elülső része majdnem teljesen egyenes
Az áramvonalas teste és a kalapács alakú koponyája, aminek a két végén a szemei helyezkednek el, talán a legfelismerhetőbb cápává teszik a nagy pörölycápát. A felnőtt állatot a rokon Sphyrna coronától és a közönséges pörölycápától a széles fej majdnem teljesen egyenes elülső része, valamint a középvonalon levő kiemelkedés hiánya, valamint az egyéb dudorok hiánya különbözteti meg. A „kalapács” szélessége akkora, mint a hal hosszának a 23-27%-a. Hawaii kutatók szerint ennek segítségével az elektromos erőterek változását érzékeli. Orrnyílása a patkó alakú szája előtt található. Szemét harmadik szemhéj, átlátszó pislogóhártya is védi a sérülésektől, és mivel távol van egymástól és hólyagszerű, 360 fokos látást biztosít. A fogai háromszög alakúak és erősen fűrészes szélűek, azonban a száj széleihez közeledve egyre tompábbak. A felső állcsont (maxilla) mindkét felén 17 fogsor ül, további 2-3 foggal a közepén; az állkapocscsonton (mandibula) pedig 16-17 fogsor van, itt további 1-3 foggal az állkapocs közepén.
E porcos hal elülső hátúszója nagyon feltűnő, mivel igen magas és nagymértékben sarló alakú; tövének elülső része a mellúszók fölött kezdődik. A második hátúszó és a farok alatti úszó is eléggé nagy, mindkét testrész hátsó felén mély bevágás látható. A hasúszóinak a hátsó széle, amint az elülső hátúszója is, nagyon görbült; ez is megkülönbözteti a Sphyrna coronától, amelyen a hasúszók hátsó szélei egyenesek. Bőre sok ezer apró, éles fogaspikkellyel fedett, melyet ha előre simítanának, a dörzspapírhoz lehetne hasonlítani, viszont ha fordítva, elölről hátulra simítjuk, akkor bársonyos tapintású. Mindegyik pikkelyke gyémánt alakú; a fiatalok esetében 3-5, a felnőttek esetében pedig 5-6 vízszintes kiemelkedéssel, melyek az éles pikkelykeoldalhoz vezetnek. A nagy pörölycápa testszíne felül a sötétbarnától és a világosszürkétől egészen az olívazöldig változik, alulra haladva egyre világosodik, míg a hasi rész csaknem fehér. A felnőtt példány úszóin nincsen mintázat, azonban a fiatal nagy pörölycápa második hátúszó csúcsán egy sötét folt látható.
Az átlag nagy pörölycápa 350 centiméter hosszú és több mint 230 kilogramm testtömegű. A világállomány egy kis része, főleg a nőstények jóval nagyobbak fajtársaiknál nem ritkák az 5,5 méter körüliek. Az eddigi leghosszabb kifogott példány 610 centiméteres volt, míg a legnagyobb testtömegű 440 centiméteres és 580 kilogrammos volt; ez egy nőstény példány volt, melyet 2006-ban a floridai Boca Grande vizeiből fogtak ki. Feldarabolása után lett világos, hogy azért volt olyan nehéz ez a nőstény, mert 55 darab, majdnem ellésre kész kis cápa volt a testében.
Életmódja bélyegkép|jobbra|200px|Széles fejének köszönhetően a nagy pörölycápa megérzi a homokban rejtőzködő zsákmányt
A nagy pörölycápa egyaránt kedveli a tengerpart menti részeket, de a nyílt tengert is. Gyakran brakkvízben is látható. Főleg a korallzátonyokat kedveli, de a kontinentális selfeken, szigetek lábainál, lagúnákban és mélyebb vizekben is fellelhető. Általában 1-80 méteres mélységekben tartózkodik, azonban akár 300 méter mélyre is leúszhat. Ez a porcos hal magányos és nomád életmódú ragadozó, melyet más, kisebb cápafajok széles körben elkerülnek. Ha veszélyben érzi magát, akkor megfélemlítő testtartást vesz fel, mely leeresztett mellúszókból, merev úszásból és gyors ide-oda fordulásból tevődik össze. A juvenil példányok a nagy bikacápáknak (Carcharhinus leucas) eshetnek áldozatul, míg a kifejlett pörölycápára az embert kivéve más ragadozó nem jelent veszélyt. A Carangoides bartholomaei nevű tüskésmakrélák (Carangidae) gyakran e cápafaj oldalaihoz dörzsölődnek, talán azért, hogy megszabaduljanak a saját élősködőiktől. A nagy pörölycápát gyakran kalauzhal (Naucrates ductor) rajok kísérik. Számos élősködője van, főleg az evezőlábú rákok (Copepoda) köréből; a leggyakoribbak közül néhány: Alebion carchariae, Alebion elegans, Nesippus orientalis, Nesippus crypturus, Eudactylina pollex, Kroyeria gemursa és Nemesis atlantica.
Táplálkozása bélyegkép|balra|200px|Az áramvonalas testalkatának köszönhetően a „gyors táplálék” sem menekülhet el
Aktív ragadozóként igen változatos az étlapja, egyaránt táplálkozik gerinctelenekkel és gerincesekkel. A gerinctelenek között szerepelnek a rövidfarkú rákok (Brachyura), a homárok, a kalmárok és a nyolckarú polipok, míg a gerincesek közül a tarponfélékre, szardíniákra, tengeri harcsafélékre, békahalalakúakra, tengeri durbincsfélékre (Sparidae), Haemulidae-fajokra, tüskésmakréla-félékre, árnyékhalfélékre, Epinephelinae-fajokra, lepényhalalakúakra, bőröndhalfélékre és sünhalfélékre vadászik. Az előbbiek mellett kisebb cápafajokat is elejt, főleg a nyestcápafélék közül. A Rangiroa vizeiben a nagy pörölycápa rátámad a párosodásban elfáradt szürke szirtcápákra (Carcharhinus amblyrhynchos) is. Ez a pörölycápa a kannibalizmusra is hajlamos.
A nagy pörölycápa kedvenc táplálékát a rájaszerűek és a valódi rájafélék, főleg a tüskésrájafélék képezik. A tüskésrájafélék mérgező tüskéi gyakran a cápa szájába fúródnak, de ez sem zavarja a ragadozó halat abban, hogy fogyasszon ezekből a rájákból. Például egy kifogott floridai példány szájába és annak környékére 96 tüske volt beszúródva. A cápa egyébként főleg hajnalkor és szürkületkor táplálkozik; vadászat közben széles szögekben ide-oda mozgatja a kalapács alakú széles fejét, hogy pontosan meghatározza a ráják és egyéb homokba elbújt zsákmányállatok szívverését, illetve azok elektromos hullámait. A leendő áldozata hollétét a koponyáján található érzékszervek segítségével, az úgynevezett Lorenzini-ampullákkal tudja meghatározni. A széles kalapácsfej a gyors forgásban is segíti, ily módon gyorsan ráfordulhat az esetleg menekülő zsákmányra. Florida közelében, amikor az emberek véres csalikat tesznek ki a cápák odacsalogatásához, gyakran elsőként a nagy pörölycápák érkeznek meg, ami azt jelenti, hogy e cápafaj szaglása is igen fejlett.
A széles fejének egy másik használatát a Bahama-szigetek vizeiben, rájavadászatkor figyelték meg a biológusok. A nagy pörölycápa egy Hypanus americanusra vadászott. A cápa először felülről ráütött a rájára és a tengerfenékhez nyomta, közben amíg ott tartotta, a rája két szárnyszerű mellúszójából falatozott. Miután a rája úszói jelentős mértékben megsérültek, már nem tudott elmenekülni; a halálosan megsebzett áldozatot aztán a cápa gyors fejmozdulatokkal darabokra tépve felfalta. Más megfigyeléskor egy nagy pörölycápa a nyílt vízben foltos sasrájára (Aetobatus narinari) támadt úgy, hogy hatalmasat harapott annak egyik mellúszójából, aztán pedig a sebzett zsákmányt lenyomta a tengerfenékre és úgy próbált helyezkedni, hogy a ráját fejjel előre tudja lenyelni. A felsorolt vadásztechnikákból kiindulva arra lehet következtetni, hogy a nagy pörölycápa a fehér cápához (Carcharodon carcharias) hasonlóan első harapásra próbálja harcképtelenné tenni az áldozatát, és a „kalapácsfejet” egyéni tulajdonságok mellett a zsákmány lefogására is alkalmazza.
Szaporodása bélyegkép|jobbra|200px|E cápafaj embriói; akár az emlősök esetében, méhlepényszerű burokban fejlődnek ki