Az Itáliai Királyság (olaszul Regno Italico vagy Regno d'Italia) 1805–1814 között fennállt történelmi állam Észak-Itáliában, a Francia Császárság csatlós állama, amelyet I. Napóleon francia császár hozott létre a megszüntetett Itáliai Köztársaság helyén 1805. március 17-én. Államformája alkotmányos monarchia volt, fővárosa Milánó. Uralkodójává Napóleont koronázták, aki alkirállyá saját nevelt fiát, Eugène de Beauharnais marsallt nevezte ki. 1805–1813 között az Itáliai Királyság hadereje Napóleon oldalán vett részt a koalíciós háborúkban. Az állam Napóleon lemondásáig, 1814. április 11-éig állt fenn.
Története Előzményei Bonaparte Napóleon tábornok az első koalíciós háború után, az itáliai hadjárat során elfoglalt feudális fejedelemségekből francia „testvérköztársaságokat” hozott létre. Amikor 1799-ben Bonaparte tábornok a Francia Köztársaság Első Konzulja lett, a csatlós köztársaságokra is autoriter alkotmányokat erőltetett. Az Észak- és Közép-Itália nagy részét magában foglaló Ciszalpin Köztársaságból 1802-ben – francia mintájú konzuli kormányzati rendszerrel – létrehozta az Itáliai Köztársaságot, amelynek köztársasági elnökévé önmagát kiáltatta ki. 1804-ben Bonaparte tábornok I. Napóleon néven a franciák császára lett, és hozzákezdett, hogy a csatlós köztársaságokat is monarchiákká szervezze át.
1804-ben a napóleoni Itáliai Köztársaság magában foglalta az első koalíciós háborúban (1797-ben) elfoglalt Milánói Hercegséget (Lombardiát), a Modenai Hercegséget, a Graubündentől elszakított Veltlin (Valtellina) tartományt Bormióval és Chiavennával együtt. 1805-ben a pozsonyi békeszerződés értelmében az Itáliai Királyság Ausztriától megkapta a Velence területét, Dalmáciát és Isztriát. 1807-ben a Francia Császárság annektálta a szekularizált pápai államot és Toszkánát. A pápai államról leválasztott Marche tartomány egy részét (Urbinót, Anconát és Maceratát) az Itáliai Királysághoz csatolták. 1809-ben a schönbrunni békeszerződés értelmében az Itáliai Királyság megkapta Tirol déli részét is, az Etsch (Adige) folyóig).
Kikiáltása Az Itáliai Királyság 1805. március 17-én jött létre, amikor I. Napóleon francia császár, az Itáliai Köztársaság elnöke császári proklamációban bejelentette az Itáliai Köztársaság átalakulását Itáliai Királysággá. Önmagát Itália királyává, nevelt fiát, Eugène de Beauharnais marsallt – a császárné első házasságából való fiát – Itália alkirályává nyilvánította. Napóleon vakon megbízott Eugène-ben, akiről nem tételezett fel ellene irányuló politikai ambíciókat. 1805. május 26-án Napóleont a milánói székesegyházban Lombardia ősi vaskoronájával ünnepélyesen Itália királyává koronázták.
1805-ben, a harmadik koalíció elleni háborúban Napóleon hadai az ulmi csatában (október 16–19-én) és az austerlitzi csatában (december 2-án) vereséget mértek az osztrák császári haderőre. Ennek nyomán december 26-án aláírták a pozsonyi békeszerződést, az Osztrák Császárság lemondott Görz és Velence tartományokról. Ezeket Napóleon betagolta az Itáliai Királyságba. Délen, Massa, Carrara és Garfagnana hercegségeit átcsatolták a Lucca és Piombino Hercegségekhez.
Területi változások 1805–1809 között Napóleon tovább növelte az Itáliai Királyság területét. 1807 novemberében annektálta Friuli egyrészét, Görz grófságot és az Isonzó völgyét. 1808 januárjában megszerezte a Raguzai Köztársaságot, ezzel az Itáliai Királysághoz került Isztria és Dalmácia, le egészen Cattaróig. 1808 májusában annektálta a Pápai Állam maradványait, a teljes Marche tartományt, Toszkánát, Parmát és Piacenzát, júniusban a bajoroktól elvett Dél-Tirolt és Trient tartományt. (1809 októberében Napóleon megalakította a Francia Császárság részét képező Illír tartományokat Laibach (Ljubljana) székhellyel, ekkor ezeket az adriai tartományokat ide átcsatolta). Az Itáliai Királyságot francia mintára megyékre (dipartimenti) osztották fel.Az Itáliai Királyság megyéinek listáját lásd: :fr:Liste des anciens départements d'Italie. Legnagyobb kiterjedésekor, 1812-ben 24 megyéből állt.
Hadereje Az Itáliai Királyság ténylegesen csatlós állam volt, erőforrásait a Francia Császárság aknázta ki saját javára.Lásd: Napóleon utasításai Eugène de Beuaharnais-hoz: „Napoléon Bonaparte, The Economy of the Empire in Italy: Instructions from Napoleon to Eugène, Viceroy of Italy,” Exploring the European Past: Texts & Images,, 2nd Edition, ed. Timothy E. Gregory (Mason: Thomson, 2007), pp. 65-66. Az itáliai köztársaságok és a Királyság fennállásának 17 éve alatt több, mint lakost soroztak be az állam hadseregébe, amit viszont betagoltak a francia Nagy Hadseregbe (Grande Armée). Az itáliai csapattestek részt vettek Napóleon háborúiban, így az 1809-es győri csatában, vagy az 1812-es orosz hadjáratban is. Mintegy Itáliában sorozott katona esett el ezekben a háborúkban, zömében az orosz fronton.
Az itáliai haderőt gyalogságból és lovasságból állt. A sorgyalogságot az Itáliai Köztársaságtól örökölt 5 sorezred alkotta, ezekhez 1805–1808 között még két királyi ezredet állítottak ki. A könnyű gyalogság 3 köztársasági ezredét 1811-ben egy negyedikkel egészítették ki. A Királyi Gárda (Guardia Reale) 2 (köztársaságból eredő) zászlóaljból, a gránátosokból (Granatieri) és a vadászokból (Cacciatori) állt, 1806–11 között ehhez megszerveztek még 6 velita (Velites) zászlóaljat. A lovasság az Itáliai Köztársaság idején megszervezett 2 dragonyos ezredből (Dragoni), és egy könnyű lovasezredből (Cacciatori a Cavallo), amelyhez 1808–1811 között további 3 ezredet szerveztek. A Királyi Gárda lovasságát (Guardia Reale) 2 dragonyos század és 5 lovas gárdaszázad alkotta.
A hatodik koalíció háborúja Itáliában
1812-ben Napóleon súlyosan megtépázott és kimerült haderővel tért vissza az oroszországi hadjáratból. Ellenfelei elérkezettnek látták az időt a leszámolásra, az Orosz Birodalom, Nagy-Britanniával, az Osztrák Császárság és a Porosz Királyság szövetségre léptek. Kitört a hatodik koalíciós háború. Az Osztrák Császárság új hadsereget szervezett Itália visszahódítására, Hiller tábornagy parancsnoksága alatt.
Eugène de Beauharnais alkirály – aki az itáliai királyi csapatokat vezette az oroszországi hadjáratban – Napóleon utasítására 1813. május 18-án visszatért Milánóba, hogy megszervezze az ellenállást. Az oroszországi hadjáratban elszenvedett súlyos vereségek dacára Eugène-nek sikerült kiállítania egy fős itáliai hadsereget, amelynek élén 1813. augusztus 8-án Milánóból Isztria felé indult. Két héttel később Ausztria hadat üzent. Egy osztrák hadtest bevonult Dalmáciába, ostrommal bevette Raguza erődjét. Eugène de Beauharnais visszahúzódott az Isonzó folyó mögé.
A lipcsei csata és a Bajor Királyság átállása után Dél-Tirol felől is megindult egy osztrák hadtest, Fenneberg tábornagy parancsnoksága alatt. Novemberben az Etsch (Adige) folyóig jutottak, Eugène de Beauharnais visszavonult az Etsch mögé. Időt akart nyerni, hogy a várva várt erősítés – elsősorban Murat marsall lovassága, vele a Nápolyi Királyság hadserege megérkezhessen. Napóleon már a lipcsei csata másnapján elküldte Murat-t, hogy Nápolyban szervezzen haderőt, és azzal csatlakozzék Eugène de Beauharnais hadseregéhez.
A Napóleon kegyéből önállósult német államok sorra átálltak a koalíció oldalára, követve a bajorok példáját. A császár a francia Grande Armée veteránjain kívül gyakorlatilag csak itáliai csapataiban bízhatott, akiket lelkesített a Napóleon által megteremtett nagy olasz nemzetállam, és lelkesen harcoltak a gyűlölt Habsburgok és Bourbonok visszatérése ellen. Cesare Balbo író (1789–1853) így jellemezte az akkori helyzetet: „Ez nem volt valódi függetlenség, de még sohasem álltunk ilyen közel hozzá.”Cesare Balbo később, 1848-ban a Szárd–Piemonti Királyság miniszterelnöke lett.
Napóleon haditervet dolgozott ki Észak-Itália megtartására. Eugène de Beauharnais főnyi hadseregének egyesülnie kellett Murat marsall hadseregével peschierai és mantovai erődökre támaszkodva szilárd védelmi állásokba vonul, Velence–Mestre, Legnago, Palmanova és Osoppo erődjeiben erős, főnyi helyőrségeket hátrahagyva. A később Erődnégyszögnek (Quadrilatero) keresztelt erődlánc szinte bevehetetlen volt (bár Veronát 1801-ben a lunéville-i békeszerződés alapján éppen Bonaparte tábornok utasítására rombolták le). A velencei erődítményeket egy francia–olasz flotilla is erősítette, ilyennel az osztrákok nem rendelkeztek. A haditerv sikeresnek tűnt. A császár feltétlenül megbízott fogadott fiában és vejében, akik mindketten kiváló hadvezéri képességekkel rendelkeztek. 1813. november 1-jén Napóleon a Németországban állomásozó összes olasz hadosztályt is Itáliába küldte, és Eugène de Beauharnais keze alá rendelte.
Az osztrák csapatok megálltak az Etsch folyónál, nem bocsátkoztak harcba a francia–olasz haderővel. 1813 decemberében Bécs az Itáliai Hadsereg parancsnokává – Hiller tábornagy helyére – Bellegarde tábornagyot nevezte ki, aki augusztus óta a bécsi Haditanács (Hofkriegsrath) elnöke volt. Az itáliai lakosság rokonszenvének megnyerésére 1813. december 10-én Laval Nugent császári tábornok Ravennában proklamációt adott ki, amelyben egységes és független olasz nemzeti állam létrehozását ígérte. Kényes politikai helyzet alakult ki. A nyugati fronton megindult a koalíciós haderők offenzívája, Blücher tábornagy és Schwarzenberg herceg porosz–osztrák haderői 1814. január 1-jén átkeltek a Rajnán, és megindultak Párizs felé. Délen az osztrák hadvezetés nem kockáztathatta meg az offenzívát az Itáliai Királyság ellen még azelőtt, hogy a főerők Napóleont Franciaországban lemondatták volna. Egy esetleges kudarc módot adott volna Eugène de Beauharnais-nak, hogy a szövetségesek között politikai ellentéteket kihasználva eredményesen megakadályozza Lombardia és Velence visszacsatolását Ausztriához. Az osztrákok ígéretei hatástalanok maradtak, Eugène de Beauharnais továbbra is élvezte az itáliai lakosság rokonszenvét, a királyi haderőbe özönlöttek az önkéntesek. Murat csapataival egyesülve Eugène hadserege válságos helyzetbe hozhatta volna az itáliai osztrák hadsereget.
Joachim Murat elpártolása A katonai patthelyzetben az osztrák diplomácia más eszközökkel próbálkozott: politikai előnyöket ajánlott Napóleon két itáliai hadvezérének, hogy azok elárulják a császárt, és Ausztria oldalára álljanak. A bécsi udvar küldöttei Murat-nak a Nápolyi Királyságot ígérték, Eugène de Beauharnais számára pedig az Itália Királyságot Lombardiával, Emilia-Romagna és Marche tartományokkal (Veneto és Dél-Tirol tartományokra Bécs tartott igényt).
Eugène – a bajor királyi családba való benősülése ellenére – visszautasította Itália osztrák uralom alá jutását (1813. november 22). Egyfelől személyében hű maradt nevelőapjához, másfelől tudta: az itáliai királyi hadsereg jórészt francia tisztikara nem fog osztrák szolgálatban a hazája ellen harcolni. Ezzel szemben Murat Nápolyi Királyságára az osztrákok nem támasztottak területi igényt. Metternich neki ígérte egész Közép- és Dél-Itáliát, fel egészen a Pó folyóig. Murat elfogadta az osztrák ajánlatot, és 1814. január 11-én titkos szövetségi szerződést írt alá Ausztriával, kikötve, hogy csapatai Eugène de Beauharnais ellen nem harcolnak. Nyilvánosan Napóleont biztosította támogatásáról. 1814 január végén Murat újonnan toborzott csapataival megérkezett Bolognába. Egyik tábornoka, Giuseppe Lechi ellenőrzése alá vonta Toszkánát. Bolognában Murat bejelentette dezertálását, és csatlakozott Laval Nugent osztrák–szárd hadosztályához. Lechi tábornok átadta Livornót a brit flottának.
Murat elpártolását sokan látták előre. Francesco Melzi d’Eril január 21-én levélben értesítette Napóleont a titkos szerződésről, aki a maga részéről már január 17-én arra utasította Eugène de Beauharnais-t, hogy csapataival vonuljon Franciaországba, és hagyjon hátra erős helyőrségeket, ahogy Napóleon tette Németországban. Életében először Eugène megtagadta a császár parancsát, és nem mozdult.
thumb|right|200px|Heinrich von Bellegarde gróf, osztrák császári tábornagy (1757–1845)
Az osztrák offenzíva kudarca