Antiochiai Szent Teofil vagy Theophilosz (, latinul Theophilus Antiochenus; működött a 2. század második felében, meghalt 183 körül vagy 185 előtt) görög nyelvű ókeresztény író, apologéta és Antiokheia püspöke volt. A későbbi antiochiai patriarchátus püspöki sorába tartozott, de saját korára nézve pontosabb püspöknek nevezni, mivel a „pátriárka” cím ebben az intézményes értelemben későbbi egyháztörténeti terminus.Euszebiosz: Egyháztörténet, IV, 24. A szöveg Teofilt Antiochia püspökeként, Maximinust pedig utódjaként említi.

Életéről kevés biztos adat maradt fenn. Saját műve alapján pogányságból tért meg, és a prófétai írások tanulmányozása vezette a keresztény hithez.Theophilosz: Autolükoszhoz, I, 14. Egyetlen teljes egészében fennmaradt írása az Autolükoszhoz (görögül Πρὸς Αὐτόλυκον, latinul Ad Autolycum) című, három könyvből álló apológia, amelyben egy művelt pogány címzett előtt védi a keresztény monoteizmust, a bibliai teremtéstant és a keresztény erkölcsi tanítást. Jelentősége különösen a semmiből való teremtés, a Logosz-tan, a korai keresztény Szentírás-használat és a Szentháromság-tan terminológiájának történetében áll: a fennmaradt keresztény irodalomban ő az első szerző, aki a görög triasz (τριάς, „hármasság”) szót Istenre, Igéjére és Bölcsességére alkalmazza.Theophilosz: Autolükoszhoz, II, 15.

Neve és történeti helyzete

A Theophilosz név jelentése görögül: „Isten barátja” vagy „Istent szerető”. A név a hellenisztikus világban ismert volt, és nem azonosítandó automatikusan azzal a Teofillal, akinek Lukács evangéliuma és Az apostolok cselekedetei ajánlása szól.Lk 1,3; ApCsel 1,1. Antiochiai Teofil a 2. századi római Szíria kereszténységének egyik jelentős képviselője volt.

Antiokheia a Római Birodalom egyik nagy hellenisztikus városa, fontos kereskedelmi, kulturális és vallási központ volt. A keresztény hagyomány szerint a város már az apostoli korban kiemelt helyet foglalt el: az Apostolok cselekedetei szerint a tanítványokat először Antiokheiában nevezték keresztényeknek.ApCsel 11,26. Teofil működése idején a keresztény közösségek még kisebbségi helyzetben éltek, és a pogány környezetben gyakran védekezniük kellett az ateizmus, erkölcstelenség, társadalmi felforgatás vagy babonaság vádja ellen. A 2. századi apologéták — köztük Szent Jusztinosz, Athénagorasz, Tatianosz és Teofil — ebben a közegben igyekeztek a keresztény hitet értelmes, erkölcsileg védhető és a görög-római műveltség számára is tárgyalható tanításként bemutatni.Vanyó László: Az ókeresztény egyház irodalma I. Az első három század. 5., javított kiadás. Jel Kiadó, Budapest, 2007, 253–262.

Élete

Teofil életéről csak töredékes adatok ismertek. Euszebiosz az Egyháztörténetben Antiochia püspökei között említi, és arról tudósít, hogy Teofil után Maximinus lett az antiochiai egyház vezetője. A hagyomány szerint Teofil az apostolok utáni hatodik antiochiai püspök volt, de a püspöki névsor és a pontos évszámok rekonstrukciója bizonytalan.

Euszebiosz Krónikája Teofil nevét Szótér római püspök, utódját, Maximinust pedig Eleutherosz római püspök idejéhez kapcsolja. Ez nem feltétlenül jelent pontos antiochiai kronológiát: a korai kutatás és a modern patrisztika is rámutatott, hogy Euszebiosz az antiochiai püspököknél kevésbé rendelkezett olyan pontos adatokkal, mint Róma vagy Alexandria püspöki sorai esetében, ezért gyakran a kortárs római püspökökhöz viszonyítva adta meg a neveket.Francis J. Bacchus: „Theophilus”, in The Catholic Encyclopedia, vol. 14. Robert Appleton Company, New York, 1912. Teofil harmadik könyvében Marcus Aurelius halálára utal, ezért az Autolükoszhoz legalább részben 180 után keletkezett.M. Whittaker: „Theophilus of Antioch”, in New Catholic Encyclopedia, 2. kiadás. Gale / The Catholic University of America, 2003.

Az Autolükoszhoz egyik helye alapján Teofil az Eufrátesz és a Tigris vidékéhez kötődő tájról származhatott.Theophilosz: Autolükoszhoz, II, 24. A hagyomány szerint hellén műveltséget, retorikai és filozófiai képzést kapott, mielőtt kereszténnyé lett. Megtérését saját beszámolója a próféták olvasásához kapcsolja: a keresztény hit számára nem pusztán filozófiai vélekedés volt, hanem a prófétai írásokban felismert isteni igazság elfogadása.

Halálának pontos éve és napja nem ismert. A régebbi összefoglalók gyakran 183 körülre teszik halálát; más rekonstrukciók 185 előtti időponttal számolnak. Ünnepnapjaként a nyugati és keleti hagyományban többnyire október 13. szerepel.Martyrologium Romanum; lásd még: Vatican News, „Theophilus, Bishop of Antiochia”, október 13.

Az Autolükoszhoz című mű

Teofil egyetlen teljes egészében fennmaradt műve az Autolükoszhoz című görög nyelvű apológia. A mű három könyvből áll, amelyeket a kutatás gyakran lazán összekapcsolt, de részben önállóan is értelmezhető írásoknak tart. Euszebiosz „három elemi műként” utal rájuk. A címzett, Autolükosz személye nem azonosítható biztosan; a műben művelt pogány beszélgetőpartnerként jelenik meg, aki gúnyolja vagy kétségbe vonja a keresztény hitet.

A mű keletkezése általában 180 körülre vagy kevéssel 180 utánra tehető. A harmadik könyvben szereplő kronológiai utalás Marcus Aurelius halála utánra mutat, és egyes kutatók szerint a keresztényüldözésre tett megjegyzés a 180-ban kivégzett scilliumi vértanúk korabeli légkörével is összefügghet.

Az első könyv

Az első könyv párbeszédszerű, élénk hangvételű apológia. Teofil a keresztény Isten megismerhetőségét és láthatatlanságát tárgyalja: Isten nem testi szemmel látható tárgy, hanem művei, gondviselése és erkölcsi hatása alapján ismerhető fel. A bálványimádást és a görög-római istenmítoszokat erkölcsi és értelmi szempontból bírálja. A keresztény név jelentését is megvédi, és hétköznapi példákkal igyekszik hihetővé tenni a feltámadás lehetőségét.Theophilosz: Autolükoszhoz, I, 1–14.

Teofil egyik jellemző gondolata, hogy Isten megismerése nem puszta elméleti következtetés, hanem erkölcsi megtisztulással is összefügg. A pogány címzettnek nem egyszerűen új fogalmakat kínál, hanem arra szólítja fel, hogy az emberi élet erkölcsi állapota tegye képessé az isteni igazság felismerésére.

A második könyv

A második könyv a teológiailag legjelentősebb rész. Itt Teofil a Teremtés könyve első fejezeteit értelmezi, és a bibliai teremtéstörténetet állítja szembe a pogány mítoszokkal és filozófiai kozmológiákkal. Érvelése szerint Isten nem előzetesen létező anyagból formálta a világot, hanem minden létező teremtője. Ha az anyag Isten mellett öröktől fogva létezne, Isten nem volna valóban mindenek alkotója.Theophilosz: Autolükoszhoz, II, 4.

A könyvben jelenik meg a Logosz és a Bölcsesség teológiája is. Teofil a sztoikus nyelvből ismert megkülönböztetést használja az Istenben bensőleg létező Ige és a teremtésben kimondott, működő Ige között. Ez a fogalmazás még nem a későbbi niceai-konstantinápolyi dogmatikai nyelv, de fontos előzménye a keresztény Logosz-tannak.

Ugyancsak ebben a könyvben található a híres triasz-hely: Teofil a teremtés első három napját Isten, az ő Igéje és Bölcsessége előképeként magyarázza. A későbbi Szentháromság-tan teljes fogalmi rendszere még nem áll nála készen; jelentősége abban áll, hogy a keresztény Istenről való beszédben korán megjelenik a triadikus szóhasználat.

A harmadik könyv

A harmadik könyv kevésbé egységes felépítésű. Teofil ismét bírálja a görög költők és filozófusok ellentmondásait és erkölcsi problémáit, majd a keresztényeket érő vádakra válaszol. A keresztény erkölcsi tanítás tisztaságát bibliai előírásokkal, prófétai és apostoli szövegekkel igazolja. A könyv végén hosszabb kronológiai fejtegetést ad, amelynek célja annak bizonyítása, hogy Mózes és a próféták régebbiek a görög bölcseknél, ezért a bibliai kinyilatkoztatás ősibb és megbízhatóbb, mint a pogány mítoszok.Theophilosz: Autolükoszhoz, III, 1–30.

Ez az érvelési mód több 2. századi apologétánál megfigyelhető. A keresztény hit védelmében nemcsak filozófiai érveket használtak, hanem az „ősiség” érvét is: a zsidó-keresztény Szentírás régiségét szembeállították a görög vallási és filozófiai hagyományok későbbi voltával.Robert M. Grant: „Theophilus of Antioch to Autolycus”, Harvard Theological Review, 40. évf. 1947, 227–256.

Kézirati hagyomány és kiadástörténet

Az Autolükoszhoz szövege viszonylag szűk kézirati hagyományban maradt fenn. A kutatás szerint a fennmaradt görög szöveg legfontosabb tanúja a 11. századi Codex Marcianus Graecus 496, amelyből további kéziratok származnak. A mű első nyomtatott latin fordítása és kiadása a 16. században jelent meg: Conradus Clauserus 1545-ben Zürichben kezdte meg a fordítást, amelyet 1546-ban adtak ki.Robert M. Grant: „Theophilus Antiochenus”, in The Greek Christian Writers, Fortuna-sorozat, 235–237. A tanulmány ismerteti az Ad Autolycum korai latin fordítását és a kézirati hagyományt.

A modern kritikai kiadások közül kiemelkedik J. C. T. Otto 19. századi kiadása, a Sources Chrétiennes sorozatban megjelent francia fordítás és kommentár, valamint Robert M. Grant angol fordítása és tanulmányai.G. Bardy szerk.: Théophile d'Antioche: Trois livres à Autolycus. Sources Chrétiennes 20, Paris, 1948; Robert M. Grant: Theophilus of Antioch: Ad Autolycum. Oxford, 1970.

Teológiája

Isten megismerése

Teofil apológiájának egyik kiindulópontja, hogy Isten láthatatlan, megfoghatatlan és érzéki módon nem birtokolható. Ugyanakkor nem teljesen ismeretlen: a teremtett világ rendje, az ember erkölcsi tapasztalata és a prófétai kinyilatkoztatás tanúságot tesz róla. Ezzel Teofil egyszerre kapcsolódik a bibliai monoteizmushoz és a görög filozófiai istenkereséshez, de elutasítja a bálványimádást és a mitológiai istenképeket.

A mű egyik ismert gondolata szerint az embernek nemcsak értelmével, hanem erkölcsi életével is alkalmassá kell válnia Isten megismerésére. Teofil nem pusztán elméleti vitát folytat Autolükosszal, hanem a megtérés és a tiszta élet szükségességét is hangsúlyozza.Theophilosz: Autolükoszhoz, I, 2.

Teremtés a semmiből

Teofil a keresztény creatio ex nihilo, vagyis a semmiből való teremtés egyik legkorábbi világos tanúja. A platonikus vagy dualista elképzelésekkel szemben nem fogadja el, hogy az anyag Istennel együtt öröktől fogva létezne. Ha Isten csak előzetesen adott anyagból formálná a világot, akkor nem volna abszolút teremtő, hanem csupán rendező vagy kézműves mester. Teofil szerint Isten hatalma éppen abban nyilvánul meg, hogy nem-létezőből hozza létre azt, amit akar.

Ez a tétel különösen fontos volt a gnosztikus, markionita és dualista elképzelésekkel szemben, amelyek gyakran éles különbséget tettek a legfőbb Isten és a világ teremtője között, vagy az anyagot önálló, rossz eredetű valóságként kezelték. Teofil ezzel szemben a világot a jó és egyetlen Isten teremtményének tekinti.

Logosz és Bölcsesség

Teofil Logosz-tana átmenetet képez a korai apologéták filozófiai nyelve és a későbbi trinitárius dogmatika között. A Logosz nála Isten Igéje, aki a teremtésben működik és Isten kinyilatkoztatását közvetíti. A mű szövegében feltűnő, hogy Jézus és Krisztus neve nem áll a középpontban; Teofil inkább Istenről, az Igéről, a Bölcsességről, a teremtésről és a prófétai kinyilatkoztatásról beszél.

A Logoszra vonatkozó megkülönböztetése — az Istenben belsőleg létező Ige és a teremtésben kimondott Ige — a sztoikus terminológiához is kapcsolódik, de Teofil ezt bibliai teremtésteológiai célra használja. Ez mutatja módszerének kettősségét: használja a hellenisztikus műveltség fogalmait, de a bibliai monoteizmus keretében értelmezi őket.

A triasz kifejezés

Teofil legismertebb teológiatörténeti jelentősége, hogy ő az első fennmaradt keresztény szerző, aki a görög triasz szót Istenre, az ő Igéjére és Bölcsességére alkalmazza. Ez a kifejezés a későbbi „Szentháromság” terminológiai előzménye, de nem azonos a 4. századi niceai és konstantinápolyi hitvallások teljesen kidolgozott fogalmi rendszerével.