bélyeg|Csenger teljes címere Csenger város Szabolcs-Szatmár-Bereg vármegyében, a Csengeri járás székhelye.
Fekvése Csenger városa Magyarország északkeleti szegletében, a vármegye keleti peremén fekszik, közvetlenül a román határ mellett, a Szatmári-síkságon, a Szamos folyó bal partján. A megyeszékhely Nyíregyházától 85, Mátészalkától 32 kilométerre, a határ túlsó oldalán fekvő Szatmárnémetitől 18 kilométerre található. A település közúton és vasúton egyaránt jól megközelíthető.
Megközelítése Legfontosabb közúti megközelítési útvonala a 49-es főút, ezen érhető el a megye nagyobb városai és az országhatár felől is. Központját azonban a főút elkerüli, azon csak a 4924-es út húzódik végig.
Nyíregyháza felől Rohodig a 41-es, majd onnan a 49-es főúton lehet eljutni a városba.
A hazai vasútvonalak közül a települést a érinti, amelynek egyetlen állomása a belterület déli szélén helyezkedik el. A 4924-es út vasúti keresztezése mellett; közvetlen közúti elérését az abból kiágazó 49 341-es számú mellékút biztosítja. A vonalon a személyszállítás 2009 és 2010 között szünetelt, majd 2010. december 12-én indult újra.
Története Árpád-kor és a középkori fejlődés Csenger Árpád-kori település, nevét elsőként 1219-ben említette a Váradi regestrum. A bejegyzés szerint az idevaló Árva és fivére, Lukács a törvény előtt tüzesvas-próbát állt ki. A település neve puszta személynévből keletkezett, magyar névadással.
A Szamoson lévő, nagy forgalmú révje már ekkoriban stratégiai jelentőségű átkelőhelynek számított. Fejlődését kedvező földrajzi adottságai – a szamosi rév mellett a fontos kereskedelmi útvonalak találkozása, Szatmárnémeti közelsége, valamint a folyó menti termékeny ártér – alapozták meg. A lakosság megélhetését elsősorban a mezőgazdaság és a halászat biztosította. A Szamosból és az akkor még jóval kiterjedtebb Ecsedi-lápból származó halászati termékek fontos árucikként jelentek meg a szatmári piacokon. A település kezdetben a Szent István király által alapított szatmári királyi várhoz és annak uradalmához tartozott, amelynek közelsége elősegítette a környező falvak sorából történő kiemelkedését. 1234-ben Csenger kivált a vár birtokai közül, és a Csaholyi család tulajdonába került.
A Csaholyi család birtokközpontjává válva Csenger jelentős gazdasági és politikai fellendülésnek indult. A 14–15. században a nemesi vármegye központja lett. Luxemburgi Zsigmond királytól 1388-ban vásártartási jogot kapott, 1404-ben pedig rendi országgyűlés helyszíne volt. 1429-ből származó oklevelek már mezővárosként (oppidum) említik; ekkor a Csaholyi család egy újabb királyi adománylevéllel erősítette meg birtokjogát. Az élénkülő átmenő forgalom, a növekvő kereskedelem és a közigazgatási funkciók együttesen teremtették meg a feltételeket a helyi kézművesség fellendüléséhez és az iparos céhek megtelepedéséhez.
A vármegyei igazságszolgáltatás központja Csengert kedvező és központi fekvése (a Szamosközi és Krasznaközi járások határa, a Nyíri és Bányai járásoktól való egyenlő távolság, valamint a Szamos menti fő közlekedési útvonal) tette a vármegyegyűlések és a törvénykezés ideális helyszínévé. Térségi jelentőségét századokon át megőrizte, amiben közrejátszott az is, hogy a környéken élt a legtöbb kisbirtokos, a nagy uradalmaktól pedig egyenlő távolságra feküdt.
A források szerint a 16. század közepéig a tisztviselők szinte mindig innen keltezték ítéleteiket – mindössze egy 1540-es eset ismert, amikor kivételesen az ecsedi várban tartottak törvényszéket. Egy 1498-ban kiadott okirat a települést egyenesen így jelöli meg: „Csengerben, tudniillik az igazságszolgáltatás helyén”.
A reformáció kora 1576-ban a település adott otthont a protestánsok híres zsinatának, amely a Szentháromság-tagadó antitrinitáriusok (blandratisták) ellen irányult. Ezen a zsinaton hagyták jóvá a Méliusz Juhász Péter által megfogalmazott ún. csengeri hitvallást, amelytől a kálvini irányzat térségbeli uralomra jutását számítják.
Ezt követően is gyakran tartottak itt zsinatot és egyházkerületi gyűlést (többek között 1583-ban, 1598-ban, 1604-ben és 1619-ben). A 17. században a község önállósága tovább erősödött: 1633-ban a polgárok királyi engedményt kaptak a dézsma megváltására.
Társadalmi és gazdasági fellendülés az újkorban Az újkor folyamán Csenger kedvező gazdasági adottságaira építve a településen megjelent és megtelepedett a zsidó lakosság, amely a későbbiekben meghatározó szerepet játszott a helyi gazdaság és a kereskedelem fellendítésében. Tevékenységük nyomán manufaktúrák és modern ipari üzemek jöttek létre, amelyek elsősorban a helyi mezőgazdasági termékek feldolgozására épültek, de általuk új mesterségek is megtelepedtek a városban. A kereskedelmi élet központjává a mai Béke út vált, ahol az üzletek és műhelyek sűrű, zártsorú beépítéssel, cégérekkel és fémfeliratokkal hirdették szolgáltatásaikat.
A kiegyezést követően, az Osztrák–Magyar Monarchia idején a gazdaság újabb fejlődési szakasza vette kezdetét, amelyhez a betelepülő német iparosok is hozzájárultak. A megerősödő átmenő forgalom és a pezsgő kereskedelmi élet kiszolgálására a városközpontban szállodák és fogadók nyíltak, a századfordulóra pedig Csengert élénk, városias és nyüzsgő településkép jellemezte. A helyi emlékezet megőrzött egy anekdotát, mely szerint a 20. század elején egy átutazó New Yorkhoz hasonlította a települést, mondván, máshol még nem látott annyi fényt, nyüzsgést és acélbetűs cégért, mint Csengerben.
A közlekedési és infrastrukturális fejlődés jelentős mérföldköve volt az 1908-ban átadott Mátészalka–Csenger–Szatmárnémeti vasútvonal megépítése, amely a város déli peremterületeinek dinamikus fejlődését is magával hozta. Ennek hatására indult meg a beépülés az Óvári felé vezető Szatmári utcában és a Csengerbagos (illetve Nagykároly) felé vezető egykori Bagosi úton. A közúti közlekedésben komoly előrelépést jelentett, hogy a korábbi szamosi rév helyén állandó híd épült, amely folyamatos és biztonságos összeköttetést teremtett Komlódtótfaluval, valamint a Szamoshát és az Erdőhát településeivel.
Birtokosok a 16–20. században A település tulajdonosi szerkezete a középkor végétől rendkívül töredezetté vált. 1545 körül, Csaholyi Imre halálával a Csaholyi család férfiága kihalt, így a birtokot leányai, Anna és Katalin örökölték. A 16. század második felétől a tulajdonosok sűrűn váltották egymást: megjelent a birtokosok között Patóházi Horváth (1547), Báthory András (1549) és a veszprémi Szabó Bálint (1565) is. 1568 és 1579 között Csaholyi Anna és férje, Melith György fiai (István, Pál és Péter) szereztek új királyi adományt az itteni részbirtokokra, de mellettük egyidejűleg mások (Csenke Kelemen, Bognár Pál, Zudrói Beszperémi Bálint) is rendelkeztek részbirtokkal.
A 17. században Kapy Klára (1659), majd Divényi Ferenc (1672) volt a birtokosa, 1696-ban pedig ismét a szatmári vár tulajdonaként rögzítették. A későbbi századokban a település határa nagyszámú nemesi család között oszlott meg. A 18–19. század folyamán többek között a gróf Teleki, a gróf Károlyi, a báró Barkóczy, a Kállay, a Kende, az Eötvös, a Klobusiczky, a Rápolthi Nagy, a Szuhányi, a Fogarassy, a Jékey, a báró Jósika és a Szőgyényi családok (illetve számos kisebb birtokos család) rendelkeztek itt földekkel. Itt feküdt Jósika Miklós író első feleségének, Kállay Erzsébetnek a birtoka is; az író többször megfordult a településen, és számos levelét innen keltezte. A 20. század elején a település legnagyobb földbirtokosa Szuhányi Ferenc volt.
A 20. század eseményei és változásai Csenger az első világháború harctéri eseményeitől megkímélve, kisebb károkkal vészelte át az időszakot. A trianoni békeszerződés (1920) azonban súlyos gazdasági és infrastrukturális következményekkel járt a település számára. Az új államhatár kettévágta a korábbi közúti és vasúti hálózatot, ezáltal Csenger elszakadt a régió természetes gazdasági és kulturális központjától, Szatmárnémetitől. A gazdaság és a kereskedelem jelentősen visszaesett, bár a Szamoson átívelő hídnak köszönhetően a település átmenő forgalma megmaradt. A vasúti közlekedés belföldi viszonylatban (Mátészalka, Nyíregyháza és Debrecen felé) mind a személy-, mind a helyi gazdaság alapját jelentő teherszállítás tekintetében fennmaradt.
A második bécsi döntést (1940) követően az észak-erdélyi és partiumi területek visszacsatolásával átmenetileg helyreállt a közvetlen vasúti összeköttetés Szatmárnémetivel. A második világháború súlyos emberi és anyagi veszteségeket okozott, a települést bombatámadások is érték. 1944-ben Csenger zsidó lakosságának túlnyomó többségét deportálták, ami a helyi kiskereskedelmet és ipart működtető üzletek, műhelyek bezárásához vezetett. A holokausztot túlélő, majd visszatérő zsidó lakosság a háború után nagyrészt elvándorolt, napjainkra a közösség a településen megszűnt. Egykori zsinagógájukat elbontották, a helyi zsidóság emlékét ma már csak az izraelita temető őrzi.
A második világháborút követő évtizedekben, az államosítások lezajlása után jelentős gazdasági és infrastrukturális átalakulás vette kezdetét a településen. Létrejöttek a nagyüzemi mezőgazdaság és a helyi feldolgozóipar alapjai. Az állami gazdaság központja kezdetben a Lehel utcában működött, majd a Szatmári utca végére költözött (ezt a napjainkban is mezőgazdasági funkciót betöltő területet mindmáig Óvári-telepnek nevezik). A település északi részén megalakult a termelőszövetkezet, valamint egy sertéskombinát. A térség mezőgazdaságának fő profilját a gyümölcstermesztés (kiemelten a szatmári alma és szilva), a szántóföldi növénytermesztés (búza, kukorica), valamint a sertés- és szarvasmarha-tenyésztés jelentette. A megtermelt javakat nagy mennyiségben, vasúton szállították az ország belső régióiba. A mezőgazdaságra épülve bővült a helyi élelmiszeripar: a Kispiac néven ismert városrészen húsfeldolgozó kombinát üzemelt, de épült sütőipari vállalat (kenyérgyár), valamint konzervgyár (paradicsomsűrítmény) és egy almalé-, illetve almachipsgyártó üzem is. Utóbbihoz fűződik a 100%-os almalé és az almachips hazai sorozatgyártásának úttörő szerepe. A könnyűipart egy labdagyártó üzem, majd az ebben az időszakban épülni kezdő cipőgyár képviselte.
Az extenzív fejlődés lendülete az 1970-es évekre megtört. A település életében meghatározó esemény volt az 1970-es nagy szamosi árvíz, amelynek során a helyi folyóhíd súlyosan megrongálódott. Bár a szerkezet elvileg javítható lett volna, a hatóságok életveszélyes állapotára hivatkozva végül felrobbantották. Az új hidat nem a korábbi helyén, hanem Csenger külterületén, Szamosbecs magasságában építették fel. A híd áthelyezése, valamint az 1970-es évek központosító településfejlesztési politikája együttesen azt eredményezték, hogy Csenger és a szomszédos Komlódtótfalu közlekedési szempontból zsáktelepüléssé vált, a korábbi jelentős átmenő forgalom pedig szinte teljesen megszűnt.
Az 1971-es országos településhálózat-fejlesztési koncepció hátrányosan érintette Csengert. A központi tervezés a térségben Mátészalkát és Fehérgyarmatot jelölte ki fejlesztendő központoknak, így Csenger háttérbe szorult és jelentős állami beruházásoktól esett el. Ebben az időszakban az urbanisztikai koncepció is megváltozott: a városközpontban feloldották a korábbi építési szabályokat, ami megbontotta a hagyományos, zártsorú beépítésű utcaképet. A településközpontot érintő kedvezőtlen közigazgatási és fejlesztési döntések ellenére a lakosságszám nem esett vissza drasztikusan. A népesség megtartásában jelentős szerepet játszott a város új lakóövezete, az Újtelep felépítése, amelyet az 1970-es szamosi árvíz károsultjainak elhelyezésére hoztak létre.
Várossá válás és a legújabb kor