thumb|260px|right|Az egyházatyák oltára Bordesholmban: Hippói Szent Ágoston, Szent Ambrus, Nagy Szent Gergely és Szent Jeromos Az egyházatya (; , patḗr tēs Ekklēsías) a keresztény ókor és a kora középkor olyan egyházi íróinak és tanítóinak hagyományos megnevezése, akiknek tanítása, szentírás-magyarázata, lelkipásztori tevékenysége és egyházi tekintélye meghatározó szerepet játszott a kereszténység tanításának, liturgikus életének és intézményes önértelmezésének kialakulásában a késő antik és kora középkori kereszténységben.Magyar Katolikus Lexikon: „egyházatya”. A fogalom nem egyszerűen irodalomtörténeti kategória: az egyházatyák írásait a katolikus egyház, az ortodox egyházak és több más keresztény hagyomány a Szent Hagyomány kiemelt tanúinak tekinti.„Fathers of the Church”. In: New Catholic Encyclopedia, 2nd ed., Detroit: Gale, 2003.
A klasszikus nyugati teológiai szóhasználat négy ismérvvel írja le az egyházatya fogalmát: az ókori eredettel vagy kellő régiséggel (antiquitas), az Egyház hitével alapvetően megegyező tanítással (doctrina orthodoxa), az életszentséggel (sanctitas vitae) és az egyházi elismeréssel (approbatio Ecclesiae).Johannes Quasten: Patrology. Vol. 1. Westminster, Maryland: Christian Classics, 1983, 9–11. Ezek az ismérvek nem jelentik azt, hogy az atyák minden egyes véleményét tévedhetetlennek vagy dogmaként kötelezőnek tartanák. Egy-egy szerzőnél előfordulhatnak vitatott vagy később elvetett nézetek; az atyák tekintélye különösen akkor kap dogmatikai súlyt, amikor tanításuk lényeges hitkérdésekben egymással összhangban, az egyházi közösségben elismerten jelenik meg.II. Vatikáni Zsinat: Dei Verbum, 8.
Az egyházatyák korának időhatárai nem minden hagyományban azonosak. A nyugati hagyományban gyakran Nagy Szent Gergely (†604) jelzi a klasszikus latin atyák korának lezárulását, míg Sevillai Szent Izidort (†636) sok kézikönyv az utolsó nyugati egyházatyaként említi. Keleten többnyire Damaszkuszi Szent Jánosig (†749 körül) vagy a második nikaiai zsinat (787) számítják a patrisztikus korszakot.„Patristic Studies”. In: New Catholic Encyclopedia, 2nd ed., vol. 10. Detroit: Gale, 2003. A korszakhatárok történeti konvenciók: nem azt jelentik, hogy a keresztény teológiai hagyomány a 7–8. század után megszakadt, hanem azt, hogy az ókeresztény, zsinati és késő antik irodalmi-teológiai korszak új középkori, bizánci és skolasztikus formákba ment át. Az ortodox szóhasználatban a „szent atyák” kifejezés tágabb értelemben későbbi teológusokra és aszketikus szerzőkre is alkalmazható, de a történeti-patrisztikai szakirodalom általában az első nyolc évszázad szerzőit tárgyalja az egyházatyák klasszikus körében.Georges Florovsky: Bible, Church, Tradition: An Eastern Orthodox View. Belmont: Nordland, 1972.
Az egyházatyák életével, műveivel és tanításával a patrisztika és a patrológia foglalkozik. A patrológia inkább az atyák életét, műveit, szöveghagyományát és irodalomtörténeti adatait vizsgálja; a patrisztika az atyák teológiai tanításának rendszerező feldolgozására irányul. A két kifejezést a szakirodalom gyakran rokon értelemben használja, de a megkülönböztetés hasznos a történeti és dogmatikai szempontok elválasztásához.John Chapman: „Patrology”. In: The Catholic Encyclopedia. New York: Robert Appleton Company, 1911.
Elnevezése és fogalma
A „pater”, „atya” elnevezés bibliai és ókeresztény hátterű. Az apostoli korban a tanító és lelki vezető atyai szerepét a tanítványok és a közösség hitbeli születésével, nevelésével és megőrzésével kapcsolták össze. Pál apostol például a korinthusiaknak írva úgy beszél magáról, mint aki az evangélium által „atyjukká” lett Krisztusban.1Kor 4,15. A 2–4. században az „atya” megnevezés elsősorban a püspökökre és a hit tanítóira vonatkozott, majd a dogmatikai viták idején mindinkább azokra az egyházi írókra is, akik az apostoli hagyomány hiteles tanúiként szerepeltek.
Az egyházatyaság nem azonos az egyháztanító () címével. Az egyháztanító olyan szent, akinek tanítása kiemelt egyházi elismerést kapott; ez a cím későbbi korok szerzőinek is adományozható. Az egyházatya ezzel szemben a patrisztikus korszakhoz kötött történeti-teológiai kategória. Ezért például Sienai Szent Katalin és Avilai Szent Teréz egyháztanítók, de nem tartoznak a klasszikus értelemben vett egyházatyák közé.
A keleti és nyugati kereszténységben az egyházatyák köre nagy részben közös, és a patrisztikus örökség az 1054-es szakadás utáni különbségek ellenére is a történeti kereszténység közös alaprétegéhez tartozik. Az egyes szerzők hangsúlya, liturgikus tisztelete és teológiai értékelése ugyanakkor eltérhet. A keleti hagyomány különösen a görög, szír és bizánci atyákra, a Szentháromság-tanra, a krisztológiára, az ikonok teológiájára és a theósziszra helyezi a hangsúlyt. A nyugati hagyományban a latin atyák, különösen Szent Ambrus, Szent Jeromos, Hippói Szent Ágoston és Nagy Szent Gergely tanítása játszott meghatározó szerepet az egyháztan, a kegyelemtan, a szentségtan és a lelkipásztori teológia fejlődésében.Hubertus R. Drobner: The Fathers of the Church: A Comprehensive Introduction. Peabody: Hendrickson, 2007.
Az egyházatya ismérvei
A nyugati teológiai kézikönyvekben az egyházatyaság négy klasszikus ismérvét szokás megadni.
Igazhitű tanítás
Az orthodoxia doctrinae vagy doctrina orthodoxa azt jelenti, hogy az illető szerző tanítása lényegi pontjaiban összhangban áll az Egyház hitével. Ez nem azonos a személyes tévedhetetlenséggel. Több korai szerző olyan korban írt, amikor a későbbi dogmatikai terminológia még nem alakult ki, ezért egyes megfogalmazásaik későbbi mércével pontatlannak vagy vitathatónak tűnhetnek. A patrisztikus források értékelésében ezért különbséget kell tenni az adott szerző történeti jelentősége, hatástörténete és egy-egy konkrét nézete között.J. N. D. Kelly: Early Christian Doctrines. 5th ed. London: Continuum, 1977.
Órigenész például a 3. századi alexandriai teológia egyik legnagyobb alakja volt, és szentírás-magyarázati módszere évszázadokra hatott; ugyanakkor több később „órigenizmus” néven vitatott tanítást az 5–6. században elutasítottak.Ferdinand Prat: „Origen and Origenism”. In: The Catholic Encyclopedia. New York: Robert Appleton Company, 1911. Tertullianus a latin keresztény teológiai nyelv egyik alapítója volt, de életének későbbi szakaszában a montanizmushoz közeledett. Ilyen szerzőket a szakirodalom gyakran „egyházi íróknak” vagy „patrisztikus szerzőknek” nevezi, miközben hatásukat az egyházatyák történetének részeként tárgyalja.
Életszentség
A sanctitas vitae az ókeresztény értelemben vett szent életet jelenti. Az atyák között sokan vértanúk, püspökök, szerzetesek, hitvallók vagy aszkéták voltak. A szentség kritériuma nem azt jelenti, hogy minden életrajzi adat biztosan ismert vagy hagiografikus formájában történetileg ellenőrizhető, hanem azt, hogy az egyházi hagyomány az illető személy életét és tanúságtételét a hiteles keresztény élet példájaként ismerte el.Vanyó László: Ókeresztény írók lexikona. Budapest: Szent István Társulat, 2004.
Egyházi elismerés
Az approbatio Ecclesiae az Egyház részéről történő elismerést jelenti. Ez megnyilvánulhat liturgikus tiszteletben, zsinati hivatkozásokban, pápai és püspöki idézetekben, teológiai hagyományban vagy abban, hogy az illető szerző műveit a későbbi egyházi tanítás hiteles tanúként használta. Az egyházi elismerés nem feltétlenül jelent formális, egyetlen aktussal történő „címadományozást”, hanem gyakran hosszú hagyományfolyamat eredménye.
Régiség
Az antiquitas vagy antiquitas competens azt jelenti, hogy az illető szerző az ókeresztény korszakhoz tartozik. A nyugati hagyományban a patrisztikus korszak végét gyakran Nagy Szent Gergelyhez vagy Sevillai Szent Izidorhoz, keleten Damaszkuszi Szent Jánoshoz kapcsolják. A határ nem merev kronológiai választóvonal, hanem történeti konvenció: az atyák kora a késő antik kereszténység, a nagy zsinatok, a keresztény irodalmi nyelvek kialakulása és az alapvető dogmatikai viták korszaka volt.
Lerinumi Szent Vince és a consensus Patrum
Az egyházatyák tekintélyének értelmezésében fontos szerepet játszik Lerini Szent Vince 5. századi műve, a Commonitorium. Vince az egyházi hagyomány hitelességét azzal a szabállyal jellemezte, hogy azt kell tartani, „amit mindenütt, mindig és mindenki hitt” ().Lerinumi Szent Vince: Commonitorium, 2. Ezt a tételt a későbbi teológia gyakran a consensus Patrum, az atyák egybehangzó tanításának elvével kapcsolta össze.
A consensus Patrum nem azt jelenti, hogy minden egyházatya minden kérdésben azonos módon fogalmazott. A patrisztikus irodalom változatos műfajokból, nyelvekből és helyi hagyományokból áll. A kifejezés arra utal, hogy az atyák tanítása akkor kap különösen nagy tekintélyt, amikor lényeges hitkérdésben több régióból, több nemzedékből és több egyházi hagyományból származó tanúk egymással összhangban állnak.
Lerini Szent Vince ugyanakkor nem puszta változatlan ismétlésként írta le a hagyományt. A Commonitorium ismert képe szerint a hit megértése az idők során növekedhet, de úgy, hogy önazonos maradjon: fejlődésről (profectus), nem pedig lényegi megváltozásról (permutatio) van szó.Lerinumi Szent Vince: Commonitorium, 23. Ez a megkülönböztetés később a dogmafejlődésről szóló katolikus és ökumenikus vitákban is visszatérő hivatkozási pont lett.
Történelmi háttér
Az egyházatyák működése az apostoli kor utáni kereszténység, a Római Birodalom, a késő antik kultúra és a korai középkor átalakuló világában bontakozott ki. Az első századokban a keresztény közösségek időszakos üldöztetések, társadalmi gyanakvás, zsidó és pogány vitapartnerek, valamint belső tanításbeli kihívások között éltek. Az apologéták művei ennek a helyzetnek a tanúi: a kereszténységet nemcsak vallási tanításként, hanem erkölcsi, társadalmi és filozófiai szempontból is védelmezték.Vanyó László szerk.: Apostoli atyák. Budapest: Szent István Társulat, 1980.
A milánói ediktum (313) és a 4. századi birodalmi változások után a kereszténység nyilvános és intézményes helyzete megváltozott. A teológiai viták ekkor már nemcsak helyi iskolák vagy csoportok vitái voltak, hanem az egyetemes egyház hitvallási és liturgikus egységét is érintették. Az első nikaiai zsinat (325), az első konstantinápolyi zsinat (381), az epheszoszi zsinat (431) és a khalkédóni zsinat (451) meghatározó szerepet játszott a Szentháromság és Krisztus személyének dogmatikai megfogalmazásában.
Az atyák nem modern értelemben vett akadémiai teológusok voltak. Többségük püspök, pap, szerzetes, hitvédő vagy lelkipásztor volt, aki konkrét közösségeknek írt, prédikált, vitázott, liturgikus szövegeket alkotott, szerzetesi szabályokat adott vagy egyházi fegyelmi kérdésekben döntött. A dogmatikai megfogalmazások gyakran homíliákból, zsinati vitákból, levelekből, katekézisekből és liturgikus gyakorlatból nőttek ki.
A késő patrisztikus korban a Nyugatrómai Birodalom felbomlása, a germán királyságok kialakulása, a keleti birodalom teológiai vitái, az arab hódítások és az képrombolás határozták meg a keresztény közösségek környezetét. A korszak végén keleten Damaszkuszi Szent János, nyugaton Nagy Szent Gergely és Sevillai Szent Izidor művei már részben rendszerező, összegző jellegűek voltak.
Felosztásuk
Az egyházatyákat a szakirodalom több szempont szerint osztályozza.
Kronológiai felosztás
A leggyakoribb időrendi felosztás a következő:
Apostoli atyák (1–2. század): azok az ókeresztény írók, akik időben közel álltak az apostolok nemzedékéhez, például Római Szent Kelemen, Antiochiai Szent Ignác, Szmirnai Polikárp, Hierapoliszi Papiasz, a Didakhé és Hermasz pásztora hagyományköre. Apologéták (2–3. század): hitvédők, akik a pogány, zsidó vagy filozófiai kritikákra válaszoltak, például Szent Jusztinusz, Athéni Szent Athénagorasz, Szardeszi Szent Meliton, Minucius Felix és Tertullianus. Nicea előtti atyák (1–325): az első niceai zsinat előtti teológiai, liturgikus és egyházi irodalom szerzői.