bélyeg|jobbra|A gliwicei rádiótorony 2012-ben. Az 1935-ben épült faszerkezetű adótorony a város egyik legismertebb ipari műemléke. A gleiwitzi incidens vagy gleiwitzi provokáció (németül: Überfall auf den Sender Gleiwitz, lengyelül: prowokacja gliwicka) 1939. augusztus 31-én este végrehajtott, hamis zászlós német akció volt a felső-sziléziai Gleiwitz rádióadója ellen. A város ekkor a Német Birodalomhoz tartozott, a lengyel határtól néhány kilométerre feküdt. A rajtaütést a Sicherheitsdiensthez (SD) tartozó kis német csoport hajtotta végre Alfred Naujocks vezetésével; a cél az volt, hogy a rádióállomás ideiglenes elfoglalását lengyel felkelők vagy szabotőrök támadásának lehessen feltüntetni.
Az incidens a Németország által megrendezett, Lengyelországra hárított határincidensek közül a legismertebb. Jelentősége nem abban állt, hogy ténylegesen kiváltotta volna a Lengyelország elleni támadást: a háború megindításáról szóló döntések és a Fall Weiss hadműveleti előkészületei ettől függetlenül, korábban megtörténtek. Az akció a már elhatározott agresszió propagandisztikus igazolásának része volt, amelynek segítségével a német vezetés a német és a külföldi közvélemény előtt Lengyelországot próbálta támadó félként beállítani.
A rajtaütés során a támadók rövid, főként lengyel nyelvű felhívást próbáltak sugározni, amelyben azt a látszatot keltették, hogy a gleiwitzi adó „lengyel kézre” került. A művelet részeként a Gestapo őrizetéből odaszállították a lengyelbarátként ismert felső-sziléziai német állampolgárt, Franciszek Honiokot; Honiok a helyszínen életét vesztette, holttestét pedig a hamis bizonyíték szerepére szánták.
Háttér Az 1939 nyarán kiéleződő német–lengyel válság idején a nemzetiszocialista propaganda egyre nagyobb súllyal hangoztatta a Lengyelországban élő német kisebbség elleni állítólagos lengyel atrocitásokat. A német sajtó és a politikai vezetés hónapokon át olyan képet alakított ki, amelyben a határ menti feszültség és a kisebbségi kérdés nem a német revíziós politika, hanem a lengyel állam agresszív magatartásának következményeként jelent meg.
1939. augusztus 22-én Adolf Hitler a Wehrmacht magas rangú parancsnokai előtt arról beszélt, hogy a háború megindításához a propaganda szolgáltat majd alkalmat, és a hitelesség másodlagos. Ez a kijelentés önmagában nem bizonyítja a gleiwitzi akció részleteit, de jól illeszkedik abba a politikai és propagandisztikus környezetbe, amelyben a határincidensek megrendezése értelmet nyert.
A gleiwitzi akciót a szakirodalom rendszerint a Himmler-hadművelet vagy a felső-sziléziai provokációkat tárgyaló Tannenberg-akció összefüggésében említi. A tervek irányítása a Heinrich Himmler vezette SS és rendőri apparátus, valamint Reinhard Heydrich, a Biztonsági Rendőrség és az SD vezetője köréhez kapcsolódott. A gleiwitzi rádióadó mellett ugyanazon az estén, illetve éjszaka más határ menti helyszíneken is történtek megrendezett incidensek, így a Hohenlinde/Hoflinden környéki vámház és a Pitschen melletti erdészház esetében is.
Előkészítés A nürnbergi eljárásban felhasznált, 1945. november 20-án tett eskü alatti nyilatkozatában Alfred Naujocks azt állította, hogy Heydrich 1939. augusztus 10. körül személyesen utasította egy Gleiwitz melletti rádióállomás elleni színlelt támadás megszervezésére. Naujocks szerint Heydrich azt kívánta, hogy a külföldi sajtó és a német propaganda számára „kézzelfogható bizonyíték” legyen a lengyelek állítólagos támadásaira. A feladatot öt-hat SD-emberrel kellett végrehajtania, és meg kellett várnia a berlini jelszót, amely az akció megkezdését jelezte.
Naujocks csoportja augusztus közepétől Gleiwitzben tartózkodott, a város egyik jelentős szállodájában, a Haus Oberschlesienben. A források szerint előzetes terepszemlét is végzett: magát alkalmi árusnak álcázva bejutott a rádióadó területére, hogy megismerje az épületet és a megközelítési lehetőségeket. A feladatot Heydrich közvetlen irányítása alatt készítették elő, a résztvevőket pedig úgy választották ki, hogy a helyi hivatalos szervek minél kevesebbet tudjanak a művelet valódi jellegéről.
A rádióadó védelme különös jelentőséget kapott. A Postschutz augusztus 20. körül megerősítette az őrzést: a kapukat lezárták, a forgalmat egyetlen kiskapun át bonyolították, és járőröző őrök felügyelték az adó területét. Augusztus 28-án a postai őrséget rendőri őrség váltotta fel, majd augusztus 31-én délután újabb, rendkívüli őrségváltás történt. Runzheimer vizsgálata szerint ez a változtatás tette lehetővé, hogy az SS/SD a helyszíni őrzést a provokáció igényeihez igazítsa anélkül, hogy a szokásos civil postai szolgálati utakat be kellett volna avatni.
Az előkészületekkel kapcsolatban gyakran felmerül a lengyel egyenruhák kérdése. A nürnbergi iratokból ismert, hogy a katonai hírszerzés, az Abwehr lengyel egyenruhákat és felszereléseket bocsátott rendelkezésre egy megrendezett határincidenshez; Wilhelm Canaris naplóbejegyzése és Franz Halder hadinaplója is ilyen igénylésről tesz említést. A gleiwitzi rajtaütésre azonban ezt nem lehet mechanikusan átvinni. Naujocks nyilatkozata a rádióadó elleni akcióval összefüggésben nem beszél lengyel katonai egyenruhába öltözött támadókról, Honiok ruházatát pedig civilként írta le. A lengyel egyenruhák nagy valószínűséggel a közvetlenül határ menti, másik provokációkhoz kapcsolódtak.
A rádióadó és a helyszín bélyeg|jobbra|A gleiwitzi rádióadó épületének belső tere; a háttérben a Lorenz-berendezés látható. A támadás helyszíne nem egy teljes szerkesztőségi rádióstúdió, hanem a Tarnowitzer Landstraße mellett működő adóállomás volt. A gleiwitzi állomás nem önálló műsort sugárzott: műsorát a breslaui rádióerősítő hivataltól vette át, és a helyi stúdió adásai is ezen a rendszeren keresztül jutottak el az adóhoz. Ez technikai szempontból fontos körülmény volt, mert a támadóknak nem egy kész bemondói stúdiót kellett elfoglalniuk, hanem a műsorátvételbe kellett beavatkozniuk.
Az adó területén két lakóépület és az adóépület állt, a háttérben az antennatoronnyal. A telek drótkerítéssel volt körülvéve, a bejutást pedig a források szerint a kiskapu ellenőrzése szabályozta. A helyzetet bonyolította, hogy a létesítmény egy városi főút közelében volt; emiatt az akciót nem lehetett úgy megtervezni, mintha elhagyott katonai területen zajlana.
A rajtaütés menete 1939. augusztus 31-én este, röviddel 20 óra előtt öt civil ruhás férfi lépett be az adóépület géptermébe, majd onnan a kapcsoló- és adóhelyiségbe. A szolgálatban lévő személyzet közül jelen volt Erich Nawroth távíróműszerész, Kotz gépész, Foitzik házmester és antennaőr, valamint az objektumvédelmi őrség egyik tagja. A behatolók fegyverrel kényszerítették őket engedelmességre, megkötözték a kezüket, és a pincébe vitték őket. Egyikük fegyverrel őrizte a foglyokat, a többiek a műszaki berendezésekkel próbálták megszakítani a rendes műsorátvételt.
A műsor megszakítása nem volt egyszerű. A támadók végül a viharjelzésekre használt mikrofont találták meg és iktatták be: ezt normál esetben arra használták, hogy vihar esetén figyelmeztessék a hallgatókat az adás megszakítására és az antenna földelésének szükségességére. A kapcsolás sikerült, és a támadók rövid üzenetet olvastak be. A fennmaradt leírások az üzenet pontos szövegét nem azonosan adják vissza; az biztosan szerepelt benne, hogy az adó „lengyel kézben” van, és az üzenet a lengyel közönség mozgósítását kívánta színlelni. Naujocks utóbb három-négy perces beszédről beszélt, de a ténylegesen hallható rész ennél rövidebb lehetett.
Az adás technikailag korlátozott sikerű volt. A gleiwitzi állomás helyi adóként működött, és a jel nem olyan hatókörben terjedt, ahogyan azt a propagandisztikus tervezés feltételezte. A berlini vezetés számára sem az adás tényleges hallhatósága volt a döntő, hanem az, hogy a német hírszolgálat és sajtó a támadást már aznap este és másnap reggel mint lengyel agressziót közölhesse.
A műszaki helyiségben történtek egy része forráskritikai szempontból bizonytalan. Runzheimer az adó személyzetének háború utáni közlései és Naujocks utólagos állításai alapján valószínűnek tartotta, hogy a mikrofon sikeres bekapcsolásához olyan személyre volt szükség, aki a gleiwitzi berendezéseket közelebbről ismerte. A belső segítség lehetőségét felvetette, de nem tekintette bizonyítottnak.
Franciszek Honiok meggyilkolása Franciszek Honiok felső-sziléziai, lengyelbarátként ismert német állampolgár volt, akit a Gestapo már az akció előtti napon őrizetbe vett. A provokációhoz olyan személyre volt szükség, akinek a holtteste alkalmasnak látszott arra, hogy a helyszínen „lengyel támadóként” mutassák be. Naujocks 1945-ös eskü alatti nyilatkozata szerint a Gestapo vezetője, Heinrich Müller egy eszméletlen, de még élő férfit bocsátott rendelkezésére; Naujocks azt állította, hogy a férfit az adó bejáratánál fektették le, és civil ruhát viselt.
A gyilkosság pontos végrehajtásáról a források nem teljesen egybehangzók. Naujocks a saját szerepét igyekezett korlátozni, és azt állította, hogy nem látta a halálos sebeket. Runzheimer viszont a helyszíni viszonyok, az adó személyzetének beszámolói és a rendőrök közlései alapján valószínűtlennek tartotta, hogy a testet egyszerűen az épület bejáratánál hagyták volna. Vizsgálata szerint Honiokot az adóépületben vagy közvetlenül az akció után ölték meg, holttestét pedig a német verzió alátámasztására helyezték el. A későbbi szakirodalom általában Honiokot nevezi az incidens áldozatának; Lengyelországban emlékezete gyakran a második világháború első áldozatának szimbolikus alakjához kapcsolódik.
A „konzerv” (németül: Konserve) kifejezés a nürnbergi forrásokban azokra az emberekre utalt, akiket halott bizonyítékként kívántak felhasználni. Naujocks nyilatkozatában ez a kifejezés nem az akció fedőneveként, hanem a provokációhoz rendelkezésre bocsátott áldozatra vonatkozó SS/Gestapo-zsargonként szerepel. A koncentrációs táborokból vagy börtönökből származó, egyenruhába öltöztetett holttestek alkalmazása a többi, határ menti inszcenált akcióhoz kapcsolódott; a gleiwitzi helyszínen a biztosan azonosítható áldozat Honiok volt.
Német propaganda és hivatalos reakció A német sajtó már 1939. augusztus 31-én este, majd szeptember 1-jén reggel közölte a történetet a „lengyel” támadásról. A közlések azonban nem voltak következetesek. Az első hírek főként lengyel felkelőkről vagy felső-sziléziai lengyel önkéntesekről beszéltek, és csak később jelent meg hangsúlyosabban az a változat, amely reguláris lengyel katonák részvételét állította. Runzheimer rámutatott, hogy a német hatóságok nem tettek közzé olyan bizonyítékokat – például az állítólag elfogott támadók névsorát, fényképeit vagy bírósági eljárási iratait –, amelyek hitelesen alátámasztották volna a hivatalos történetet.
Az Auswärtiges Amt később a háború előzményeiről kiadott fehér könyvében a gleiwitzi esetet is a határincidensek közé sorolta. A közlés szerint a rádióadót lengyel felkelők támadták meg, akiket német határrendészeti erők vertek vissza, és a védekezés során egy támadó halálosan megsebesült. Ez a változat már óvatosabb volt annál a korai sajtóállításnál, hogy valamennyi támadót elfogták volna.
Hitler 1939. szeptember 1-jei Reichstag-beszédében nem nevezte meg Gleiwitzet. Általánosságban tizennégy határincidensről, köztük három különösen súlyos esetről beszélt, és ezzel indokolta a Lengyelország elleni „válaszlépést”. Joachim von Ribbentrop szintén általános határincidensekre hivatkozott, amikor a francia nagykövettel közölte a német álláspontot. A gleiwitzi akciót így a német vezetés nem önálló bizonyítékként, hanem a lengyel agresszióról szóló szélesebb propaganda-narratíva egyik elemeként használta.
A helyi vizsgálat és az elhallgatás