Vinkovce (, középkori nevén: Szentillye, , ) város Horvátországban, Vukovár-Szerém megyében.
Fekvése Vukovártól légvonalban 16, közúton 22 km-re délnyugatra, a Báza folyó két partján, a Szlavóniai síkság keleti részén található. A város és tágabb területe 78–125 méteres tengerszint feletti magasságban fekszik, teljes területe 102805 hektár, ebből 60623 hektár szántóterület és 29149 hektár erdő (főleg tölgy és kőris). Éghajlata enyhe, kontinentális a csapadék megfelelő mennyiségével és kedvező eloszlásával.
Története Őskor Területe már a történelem előtti időkben lakott volt. A legrégebbi leletek a neolitikum korai szakaszában virágzott Starčevo-kultúra időszakából, az i. e. 7. évezredből származnak. Őket követte a középső neolitikumban a Sopot-kultúra népe.A "Sopot" régészeti lelőhely Vinkovcitól délnyugatra található. Egy ellipszis alakú mesterséges domb a Bosut partján, melynek relatív magassága 3 m, mérete kb. 113 x 98 m. A neolitikumi Sopot-kultúra során jött létre. Jelentős megállapítások vezettek oda, hogy 1971-ben az egész kultúra névadó helyévé vált. A Vinkovci Városi Múzeum 1996 óta tárja fel szisztematikusan a helyszínt. Eddig legalább 5 lakóréteget azonosítottak. A település az i. e. 5. évezred folyamán virágzott. Épültek föld feletti, akár 5 m x 10 m méretű téglalap alakú házak is. A helyszínen ilyen sopoti házakat mutatnak be, amelyek kivételes tudományos és kulturális jelentőséggel bírnak.Örökségvédelmi jegyzékszáma: Z-4914. A rézkor késő időszakában a baden-péceli kultúra és a vučedoli kultúra népe lakott a város területén. A korai bronzkorból a vinkovci kultúra jelentős leletei kerültek elő, mely kultúrának a település neve lett a névadója, a bronzkor késői szakaszában, az i. e. 1600 körüli időben pedig a Vatya-kultúra népe lakott itt.
250px|bélyegkép|jobbra|A vinkovcei 2012-es ezüstkincslelet tárgyai
Ókor A Bosut folyó kanyarjának legészakibb pontján, a magas bal parton, amely a várostól kissé északkeletre emelkedik ki a Vukovári löszsíkságból, már az őskorban település jött létre, amelynek folytonossága a mai napig követhető. A Starčevo-, a Sopot-, a vučedoli és a vinkovci kultúrák rétegei felett a vaskorban az illírek telepedtek meg, akik keveredtek a vaskor késői szakaszában itt letelepedő keltákkal. A kelta szkordiszkuszok az i. e. 3. században telepedtek itt le. Városias településük alakult ki a későbbi Cibalától délnyugatra a ma Dirov brijeg néven ismert magaslaton. Másik településük, amely a mai Ervenici településrészen feküdt, később beolvadt a római városba. A kelta-római háború nyomait nem lehet azonosítani, de a kelta fazekasok keze munkája a római hódítás utáni leletekben is megmutatkozik. Római katonai tábor létezése Cibalae környékén nem mutatható ki, mivel a várostól és környékétől nagyon kevés lelet kapcsolódik a hadsereghez. Ha egy egység a város közelében is tartózkodott, akkor ennek nyomát még nem találták meg.
Cibalae városánál két főút találkozott. Az egyik az Aquileia - Poetovio - Mursa - Cibalae - Sirmium - Singidunum útvonalon, a másik a Siscia - Sirmium útvonalon haladt. A limes közelsége és a Mursával (Eszék) való összeköttetés miatt a Cibalae fontos közlekedési csomópont volt A Dirovo brijegen fekvő kelta település valószínűleg az 1. század elején megszűnt. A római Cibalae város lakosságát is főként bennszülöttek lakták, akikhez a birodalom más részeiből érkező bevándorlók csatlakoztak. A közelmúltban tárták fel az ókori Cibalae legkorábbi leleteit az 1. század közepéről, melyek a Liskovac nevű lelőhelyről származnak, amely mintegy másfél km-re fekszik a várostól. A közelmúltban végzett kutatások 1. századi épületek maradványait tárták fel a mai Korzo területén. Cibalae Hadrianus római császár uralkodása idején municipiumi rangot kapott, a Severusok idejében pedig colonia rangjára emelték. Ettől fogva „Colonia Aurelia Cibalae” volt a hivatalos neve. A coloniává nyilvánítást a stabil fejlődés időszaka követte, amely a Constantinus-dinasztiáig (305-363) tartott. Ennek egyértelmű bizonyítéka, hogy számos feltárt épületet a 4. századra kelteztek, és nagyon sok numizmatikai lelet is származik ebből az időszakból. A római város fejlett út- és csatornahálózattal rendelkezett. Két római császár is született itt, Valens és I. Valentinianus. A 3. században a város püspökség székhelye lett, itt élt Szent Eusebius és Szent Polion. A város közelében 314. vagy 316. március 8-án lezajló jelentős esemény a Constantinus és Licinius közötti csata volt, mely Licinius vereségével végződött. A város ezután még tovább fejlődött, mely időszak 378-ig tartott. A hadrianopolisi csata után a római tartományi rendszer Pannóniában szétesett. A várost valószínűleg általános válság és elnéptelenedés sújtotta és feltételezhető, hogy az élet csökkent színvonalon folytatódott tovább. Az ebből az időszakból származó számos gepida eredetű lelet is azt mutatja, hogy bizonyos életkörülmények továbbra is fennálltak. A következő két évszázadban a vizigót néven ismert törzsek szövetségét a keleti gótok, a hunok, a gepidák és a longobárdok követték. Az ókori város azonban még ekkor sem szűnt meg, hanem a régészeti kutatások szerint az élet csak a város bizonyos részeire szűkült. A népvándorláskori népek közül egyedül a gepidák hagytak maradandó nyomot a településen. A város területén 11 helyen összesen 46 gepida sírt fedeztek fel, melyek mind a város központjában voltak. Az ókori város falain belüli öt helyről vannak olyan kerámialeletek, amelyek megerősítik az állandó település létét. Cibalae tehát a 6. századra már teljesen barbár népek lakta város lett.
250px|bélyegkép|jobbra|A városközpont
Középkor Az avarok 568-ban érkeztek Pannóniába, 582-ben Sirmium elfoglalásával pedig végleg véget vetettek a késő római korszaknak. A történészek már korábban is tudták, hogy avarok laktak a város területén, de 2020 májusáig nem találtak itt avar sírokat. A régészeti szenzációra 2020 áprilisának utolsó hetében került sor. Munkások a vinkovcei városi temető területét bővítették, amikor avar sírokra bukkantak. Összesen hat sírt találtak, melyek a 7. és 8. századból származnak, köztük egy teljes lovassírt. A rablók a lovas maradványait a múltban kirabolták, de a lovat nem. A lovon használt felszerelések ritka leletek Horvátország területén. Ezen új leletek nélkül is a Vinkovcei Városi Múzeumban található az ország legnagyobb avarkori gyűjteménye, mely több mint 3000 tárgyból áll, amelyek több mint 500 sírból származnak. A város nyugati részén találtak tíz szláv hamvasztásos sírt is. Ezek a korai szláv sírok a 7. századból származnak, vagyis összekapcsolhatók a szláv betelepülés idejével.
A Meraja városrészen 1953-ban, 1965-ben, 1997-ben és 1998-ban végzett ásatások során feljegyzett több mint 300 sír közül 16-ot a 10. és 13. század közötti bjelobrdoi kultúrának lehetett tulajdonítani. A leletekből azt a következtetést vonták le, hogy Meraja környékén, amely egyébként pontosan a római település külső széle mentén helyezkedik el, a bjelobrodiak települése volt 10. és 13. század között. A település az ősi temetőjében egy kis korai román templomot épített, melyet I. László magyar királynak (1077-1095) a templom belsejében talált pénze keltezett 1100 körülire. Minden bizonnyal ez a templom lenne a település első plébániatemploma, amelyet későbbi források a 13. század elejétől Szent Illés templomként említenek. A középkori város neve temploma védőszentje alapján Sancto Elya (Szent Illés) volt. A 14. században mellé épült a gótikus templom, mellette piactér volt, amiről a török források is megemlékeznek. A pápai tizedszedők a 14. század első felében öt alkalommal látogatták meg a plébániát, melynek Jakab nevű plébánosa 310 báni dénárral adózott. A középkori plébánia jelentős adója és a mai Meraján található gótikus templom területe (128 m²) alapján arra lehet következtetni, hogy a középkori település lakossága 1242 és 1332 között több mint megnégyszereződött.
200px|bélyegkép|jobbra|A középkori Szent Illés templom maradványai
Szent Illye első írásos említése 1267-ben történt a „Chepan” nevű birtok határjárásában. Valkói várjobbágyok faluja volt, majd a 13. század végén Márton bánnak a Szente-Mágócs nemzetség ősének a birtoka lett. 1355-ben és 1396-ban is említik „Zenthylie” nagy megyei vásárait, melyeket Szent Mihály és Szent Bertalan ünnepén tartottak. 1424-ben a szintén Szente-Mágócs nembeli Alsáni János királyi pohárnokmester birtoka lett. Halála után 1435-ben, vagy 1437-ben felesége Klára Tallóci Matkó horvát, dalmát és szlavón bánra és testvéreire hagyta. Valamikor 1464 és 1481 között Garai Jóbnak, a Garaiak nádori ágának utolsó tagja birtoka lett. Az ő halála után 1481-ben a Garaiak báni ágának kezébe ment át. Közéjük tartozik Bánffy Lőrinc, akinek birtokai között 1491-ben „Zenthylye” birtokát is említik. Ebben a dokumentumban tűnik fel először a település mai neve „Wynkocz” alakban. Ez ekkor még Szentillye egyik része lehetett. Valószínűleg egy viszonylag fiatal település volt, amely talán csak a 15. században alakult ki. Nehéz megmondani, hogy pontosan hol helyezkedett el, de erre némi támpontot ad a régi vinkovcei utca a „Vinkov sokak” neve, amely a mai Kovačić I. G. utca neve volt a 19. század elejéig Merajától északra. A Vinkóc, majd a Vinkovci név a település egykori Szent Vince tiszteletére szentelt templomáról származhat. Alapja mindenképpen a Vince személynév szláv Vinko változata. 1498-ban „oppidum Zenthillét” azok között a birtokok között sorolják fel, melyeket Geréb Péter és Mátyás 1494-ben egy korábbi királyi adományra hivatkozva erőszakkal elfoglaltak. Ebből az időszakból származik az a régészeti lelet, melyet 1965-ben az egyik merajai sírban találtak. Mátyás király és II. Ulászló 50 dénárját tartalmazó bőrzsák, amelynek tulajdonosa nyilvánvalóan valami gazdag kereskedő vagy kézműves volt, aki Szentillyén élt a 16. század elején. Bánffy Lőrincnek és Kishorvát Jánosnak csak az utolsó Geréb 1503-ban történt halála után sikerült peres úton visszanyernie itteni birtokait. 1506-ban Szentillyét révként is említik, birtokosai a Bosuton való átkelésért is pénzt szedtek.
200px|bélyegkép|jobbra|A szerb ortodox templom
Újkor