Az utolsó valcer (eredeti címén: The Last Waltz) Martin Scorsese 1978-ban bemutatott dokumentumfilmje, amelyet a kanadai-amerikai rockegyüttes, a The Band The Last Waltz elnevezésű búcsúkoncertjéről készített. A koncertre 1976. november 25-én, hálaadás napján került sor a San Franciscó-i Winterland jégcsarnokban. Az est folyamán a zenekaron kívül számos vendég lépett fel, köztük Eric Clapton, Neil Diamond, Bob Dylan, Ronnie Hawkins, Dr. John, Joni Mitchell, Van Morrison, Ringo Starr, Muddy Waters, Ron Wood és Neil Young. A koncert producere és menedzsere Bill Graham volt, zenei igazgatója pedig a Band eredeti lemezproducere, John Simon.

A film a koncerten készült felvételeket, hangstúdióban forgatott jeleneteket és a rendező interjúit tartalmazza a zenekar tagjaival. Még a film bemutatásának évében The Last Waltz címmel megjelent egy tripla koncertalbum is a film hangsávjával. A filmet 2002-ben adták ki DVD-n, csakúgy, mint egy, a koncertet és a kapcsolódó stúdiófelvételeket tartalmazó 4 CD-ből álló album.

Az utolsó valcert a valaha forgatott legjobb koncertfilmek egyikének tartják. A zenekar dobosa, Levon Helm azonban élénken kritizálta a filmet, mondván: túlságosan Robbie Robertsonra, a zenekar gitárosára, egyben a film producerére összpontosít, az együttes többi tagja pedig háttérbe szorul.

Scorsese alkotásának amerikai premierjére 1978. április 26-án került sor; Magyarországon 1979. augusztus 9-én kezdték vetíteni a filmszínházak, feliratozással. Később készült hozzá magyar szinkron is.

Cselekmény jobbra|bélyegkép|260px|Bob Dylan és The Band, 1974 A dokumentumfilm, aminek elején egy fekete alapon fehér felirat jelenik meg: "This film should be played loud!" („Ezt a filmet hangosan kell lejátszani!”) – emlékeztetve a Rolling Stones Let It Bleed albumának belső borítójára, a zenekar pályafutását és annak hatásait veszi górcső alá. A Rick Danko (basszusgitár, hegedű, ének), Levon Helm (dob, mandolin, ének), Garth Hudson (billentyűsök, szaxofon), Richard Manuel (billentyűsök, ütőhangszerek, ének), valamint a zeneszerző, Robbie Robertson gitárosból álló együttes pályája az 1950-es évek végén kezdődött rock 'n' roll-zenekarként, amelyet akkoriban Ronnie Hawkins, a koncert első vendége vezetett. Az együttes az 1960-as években Bob Dylannek játszott, aki ugyancsak fellépett velük a koncert vége felé.

A zenekarral együtt zenélő művészek között ott volt Muddy Waters, Paul Butterfield, Neil Young, Joni Mitchell, Van Morrison, Dr. John, Neil Diamond és Eric Clapton, akik bluest, rock 'n' rollt, rhythm and bluest, popot, folkot és rockot játszott. Más műfajok is megjelentek később, a stúdióban forgatott részekben, például country, Emmylou Harris-szel, vagy soul és gospel a The Staple Singers-szel.

A film azzal kezdődik, hogy a színpadra visszatérő The Band előadja az est utolsó, ráadásdalát, Marvin Gaye Baby Don't You Do It című slágerének feldolgozását. Ezután visszatérünk a koncert elejére, majd többé-kevésbé kronologikus sorrendet követhetünk. A zenekar egy kürtszekció közreműködésével a legnagyobb saját slágereiből adott elő válogatást, köztük az Up on Cripple Creek, a Stagefright és The Night They Drove Old Dixie Down című dalokat.

A koncerten készült felvételek közé stúdióban forgatott képsorokat és Martin Scorsese rendező által készített interjúkat szúrtak be, amelyeken a Band tagjai visszaemlékeznek a zenekar történetére. Robertson felidézi Hudson belépését az együttesbe, ami azzal a feltétellel történt, hogy a többi tag heti tíz dollárt fizet neki zenei lecke címén. A klasszikus zenei végzettségű Hudson ugyanis így elmondhatta a szülei rosszallására, hogy nem csak rockzenész, de zenetanár is. Robertson elmeséli azt a szürreális élményüket, amikor Kennedy elnök feltételezett merénylőjének gyilkosa, Jack Ruby tulajdonában lévő éjszakai klubban léptek fel.

Manuel arra emlékezett vissza, hogy a The Band korai nevei között szerepelt a The Honkies és a The Crackers (mindkettő szleng, amelyet a fekete amerikaiak használnak a fehérekre). Mivel a barátaik, maga Dylan, és a Woodstocki szomszédaik egyszerűen csak "The Band"-nek („a banda”) hívták őket, úgy döntöttek, ezt tartják meg a zenekar neveként. Láthatjuk a filmen, hogyan mutatja be Danko Scorsese-nek a zenekar Shangri-La-ról lnevezett stúdióját, és lejátssza le neki a Sip the Wine felvételét, amely később Rick Danko 1977-es szólóalbumán fog megjelenni.

A Robertson-nal készült interjúknak állandóan visszatérő témája, hogy a koncert egy korszak végét jelenti a zenekar számára; hogy tizenhat együtt töltött év után ideje továbblépni. „Erről szól az utolsó valcer: tizenhat év az úton. A számok kezdenek ijesztőek lenni.” – mondja Robertson Scorsese-nek. „Úgy értem, nem tudtam elviselni, hogy húsz év turnézás áll a hátam mögött. Nem hiszem, hogy beszélni tudnék róla." Ezt az érzést tovább erősíti a filmre vett dalok kiválasztása: például az Up on Cripple Creek dalszövege, benne a következő résszel: "this living on the road is getting pretty old" ("ez az útonlét szépen megöregszik".

Eredete A búcsúkoncert ötlete 1976 elején született meg, miután Richard Manuel súlyosan megsérült egy hajóbalesetben. Egy ideje már Robbie Robertson is azon gondolkodott, hogy felhagy a koncertezéssel, és a Band-et átalakítja stúdiózenekarrá, mint tette ezt a The Beatles 1966-ban, miután felhagyott a turnézással.

Bár a banda többi tagja nem értett egyet Robertson döntésével, a koncertet Bill Graham lekötötték a San Franciscó-i Winterland Ballroom-ban, ahol a Band ezen a néven 1969-ben debütált. A zenekar eredetileg egyedül tervezett fellépni, de miután bedobták ötletként Ronnie Hawkins és Bob Dylan meghívását, a vendégek listája kezdett más művészekkel kibővülni.

A koncert jobbra|bélyegkép|Levon Helm a Band dobosa és énekese jobbra|bélyegkép|Muddy Waters bluesénekes a Band koncertjén. A zenekarral régóta együtt dolgozó Bill Graham menedzser által népszerűsített és szervezett koncert menete rendkívül kidolgozott volt. Délután 5 órakor kezdődött; az néző részére hagyományos hálaadásnapi pulykavacsorát szolgálták fel. A Berkeley Promenade Orchestra zenéjére társastáncot tartottak, és Lawrence Ferlinghetti, Lenore Kandel, Diane di Prima, Michael McClure, Robert Duncan, valamint "Freewheeling" Frank Reynolds költők tartottak felolvasást.

A The Band este 9 óra körül kezdte a koncertet, az Up on Cripple Creek-kel kezdődött, majd a tizenegy legnépszerűbb daluk következett, köztük a The Shape I'm In, a This Wheel's on Fire, valamint a The Night They Drove Old Dixie Down. Egy nagy fúvós szekció kísérte őket, melynek partitúrájit Allen Toussaint és más zenészek készítették.

Ezután sorra érkeztek a vendégek, kezdve Ronnie Hawkins-szal, mivel a Band az ő kísérőzenekara volt az 1960-as évek elején The Hawks néven. Majd Dr. John következett: zongorán kísérte leghíresebb dalát, a Such a Night-ot. Azután gitárt fogott, és csatlakozott Bobby Charles-hoz a Down South in New Orleans előadásában.

Ezt követően a koncert blues-ra váltott, Paul Butterfield szájharmonikás, Muddy Waters, Pinetop Perkins zongorista és Eric Clapton közreműködésével. Miközben Clapton előadta első szólóját, a Further on Up the Road-ban, meglazult a gitárszíja. Csak annyit mondott: „Rob!”, és Robertson egyetlen ütem kihagyása nélkül folytatta a szólót.

Neil Young következett, aki a Helpless-t énekelte el Joni Mitchell vokálkísérete mellett, aki azonban hátul maradt, nem jött ki a színpadra. Robertsonnak a dokumentumfilm DVD-kiadásához fűzött kommentárja szerint ezt azért tették, hogy későbbi megjelenése nagyobb hatást keltsen. Young után valóban ő lépett a színpadra, és énekelt el három dalt, közülük kettőt Dr. John kongakíséretével.

A következő fellépő Neil Diamond volt, aki előadta Dry Your Eyes című dalát, mondván: „Csak egy dalt fogok csinálni, de azt jól fogom csinálni”. Robertson hívta meg, aki azt akarta, hogy a Tin Pan Alley zeneszerzői is képviseltessék magukat. Robertson készítette Diamond Beautiful Noise albumát, amely abban az évben jelent meg, továbbá társszerzője volt a Dry Your Eyes-nak, amelyet a koncert során „nagyszerű dalként” említett. Diamond megjelenése nem aratott osztatlan elismerést a többi előadó körében. Levon Helm felpanaszolta, hogy nincs zenei kapcsolata az együttessel, Ronnie Wood pedig egy 1980-as interjúban azt mondta: „Egyikünk sem értette, mit keres ott”. Bob Dylan sem tartozott tisztelői közé: egy meg nem erősített pletyka szerint, amikor Diamond lelépett a színpadról, odaszólt Dylannek: „Jónak kell lenned, hogy utánam jöjj”, mire Dylan állítólag azt válaszolta: „Mit kell tennem? Felmenni a színpadra és elaludni?”

Ezután Van Morrison adott elő két dalt, a Tura Lura Lural (That's an Irish Lullaby) eredeti feldolgozását Richard Manuellel duettben, valamint koncertjeinek megszokott fénypontját, a Caravant.

Visszahívták a színpadra a kanadaiakat, Youngot és Mitchellt, hogy a Band-el együtt adják elő az Acadian Driftwood-ot, az egykori francia gyarmat, Akádia lakóihoz szóló ódát. A két vendég még eljátszott néhány dalt, mielőtt Bob Dylan a színpadra lépett volna, hogy négy dal erejéig ismét ő vezesse korábbi kísérőzenekarát.

A fináléban a zenekar az összes vendéggel, valamint kiegészülve Ringo Starr dobossal és Ron Wood gitárossal az I Shall Be Released című dalt adta elő. Az éneken a dalszerző Dylan és a jellegzetes éles fejhanggal bíró Manuel osztozott. Ez utóbbi azonban rosszul látható a filmen, és a versszakok között falzett hangjáról normál hangra vált.

Ezután két laza jam session alakult ki. Az elsőben a Richard Manuel nélküli The Band játszott Neil Younggal, Ronnie Wooddal és Eric Claptonnal gitáron, Dr. Johnnal zongorán, Paul Butterfielddel szájharmonikán és Ringo Starr-ral a doboknál. Ezt követte a második dzsemmelés ugyanazzal a felállással, Robertson és Danko nélkül; Stephen Stills később szállt be egy gitárszólóval, Carl Radle pedig basszusgitáron csatlakozott.

Az örömzenélések után hajnali 2:15 körül tért vissza a zenekar, hogy előadjon egy ráadást, a Baby Don't You Do It-et. Ez volt az utolsó alkalom, hogy a csapat ebben a formációban játszott; amikor 1983-ban újraalakultak, Robertson nem tért vissza hozzájuk.

Előadások