Hit (vallás)

bélyegkép|300px|Különböző vallási hagyományok jelképei bélyegkép|300px|A világ nagyobb vallási hagyományainak földrajzi elterjedését szemléltető térkép. Az országonkénti többségi besorolás nem mutatja a vallási sokféleséget és az egyéni meggyőződések változatait. A hit vallási értelemben az embernek valamely transzcendens valósághoz, isteni személyhez, kinyilatkoztatáshoz, tanításhoz vagy vallási úthoz fűződő, igaznak tartást, bizalmat, hűséget és gyakorlati elköteleződést magában foglaló viszonya. A fogalom jelentése hagyományonként eltér: lehet egy kijelentés vagy tanrendszer elfogadása, egy személybe vagy ígéretbe vetett bizalom, a közösséghez és a szövetséghez való hűség, továbbá olyan életirány, amely rítusokban, erkölcsi magatartásban és közösségi gyakorlatban fejeződik ki.Wilfred Cantwell Smith: Faith and Belief: The Difference Between Them. Oxford: Oneworld, 1998.John Bishop – Daniel J. McKaughan: Faith. The Stanford Encyclopedia of Philosophy.

A vallástudomány a hitet összehasonlító és történeti kategóriaként használja, de nem feltételezi, hogy minden vallás ugyanazt érti rajta. Az ábrahámi hagyományokban rendszerint központi az Isten szavára adott válasz és az isteni ígéretekbe vetett bizalom. Több indiai vallásban a hithez közel álló fogalmak inkább a tanító, a szent hagyomány vagy a felszabaduláshoz vezető út iránti megalapozott bizalmat jelölik. Egyes vallási rendszerekben a helyes gyakorlat, a közösségi hűség vagy a rituális részvétel hangsúlyosabb, mint részletes hittételek elfogadása.

A hitet ezért nem lehet pusztán az „elhinni valamit” köznapi jelentésére szűkíteni. Sok vallási hagyomány megkülönbözteti a hit tartalmát és azt a személyes készséget vagy aktust, amellyel valaki ezt a tartalmat elfogadja. A keresztény teológia klasszikus nyelvén ez a fides quae creditur – „a hit, amelyet hisznek” – és a fides qua creditur – „a hit, amellyel hisznek” – különbsége.„Beliefs”, in: New Catholic Encyclopedia. 2. kiadás, 2. kötet. Detroit: Gale – The Catholic University of America, 2003, 221–224. A hit továbbá nem szükségképpen azonos a vallási érzelemmel, a feltétlen bizonyítatlansággal vagy a kritikai gondolkodás hiányával: az egyes hagyományok és filozófiai irányzatok eltérően ítélik meg a hit, a tudás, a tanúságtétel, a tapasztalat és az értelem kapcsolatát.

Fogalma és fő összetevői

Igaznak tartás, bizalom és hűség

A hit fogalmában több, egymástól megkülönböztethető, de a vallási életben gyakran összekapcsolódó mozzanat jelenik meg. A kognitív vagy tanbeli mozzanat valamely állítás igaznak tartása: például Isten létezésének, a kinyilatkoztatás valóságának vagy egy üdvtörténeti esemény jelentőségének elfogadása. A bizalmi mozzanat nem egyszerűen azt jelenti, hogy a hívő igaznak tart valamit Istenről, hanem hogy magára is bízza magát arra, akiben hisz. A hűségi mozzanat tartós ragaszkodást, engedelmességet és állhatatosságot fejez ki. A gyakorlati mozzanat abban áll, hogy a hit imádságban, istentiszteletben, erkölcsi döntésekben, közösségi tagságban és életvezetésben válik láthatóvá.

A személyre irányuló „hinni valakiben” és a kijelentésre irányuló „hinni valamit” nem azonos, de nem is feltétlenül választható el. Bizalom rendszerint csak akkor alakul ki, ha az ember a másikat legalább bizonyos tekintetben szavahihetőnek és megbízhatónak tartja. Ugyanakkor a vallási hit nem merül ki tételek ismeretében: a személyes ráhagyatkozás, az imádat és az élet átalakulása számos hagyományban a hit teljességéhez tartozik. A vallási nyelvben ezért ugyanaz a szó jelölheti a tanítást, annak elfogadását és az ebből fakadó életformát.

A hitet a hétköznapi életben ismert, tekintélyen vagy tanúságtételen alapuló ismerethez is hasonlítják. Az emberek tudásuk jelentős részét nem közvetlen tapasztalatból, hanem más személyek, intézmények és szakmai közösségek közléséből szerzik. A vallási hit sajátosságát a vallási hagyományok nem pusztán abban látják, hogy tekintélyre támaszkodik, hanem abban is, hogy végső tárgya és indítéka transzcendens. A keresztény teológia például megkülönbözteti az emberi tanúságon nyugvó hitet az isteni hittől, amelynek végső indítéka a kinyilatkoztató Isten igazmondása.Schütz Antal: Dogmatika. A katolikus hitigazságok rendszere. 2., bővített kiadás. Budapest: Szent István-Társulat, 1937, I. kötet, 18–19. §.

Szubjektív és objektív hit

A vallási szóhasználatban „a hit” jelentheti az egyén vagy a közösség hívő magatartását, de jelentheti a vallás által vallott tanítások összességét is. Az előbbi a hit szubjektív oldala: az a készség és aktus, amellyel valaki elfogadja a vallási igazságot, bízik és elköteleződik. Az utóbbi az objektív oldal: a hitvallás, a szent szövegek értelmezett tartalma, a tanítások és a vallási emlékezet együttese.

E megkülönböztetés megakadályozza, hogy a személyes hitet puszta érzelmi állapotnak, a hittartalmat pedig a személyes élettől független tételek halmazának tekintsék. A keresztény hitvallások például nemcsak információkat sorolnak fel, hanem liturgikus és közösségi aktusok: a „hiszek” vagy „hiszünk” formula a tanítás elfogadását és a közösséghez tartozást egyszerre fejezi ki. Más vallásokban a hitvallási jellegű szövegek, imák vagy fogadalmak szintén összekapcsolhatják a tanítást, az identitást és a gyakorlatot.

Hit, bizonyosság és kétely

A hithez társuló bizonyosság nem minden hagyományban és nem minden hívőnél azonos természetű. Lehet tanbeli meggyőződés, egzisztenciális bizalom, erkölcsi elkötelezettség vagy a közösségi hagyományban való otthonosság. A hit tárgya gyakran nem közvetlenül szemlélt valóság, ezért a hívő bizonyosság mellett fennmaradhat a kérdezés, a homály és a kétely lehetősége. A keresztény skolasztikus teológia a hit szilárdságát annak indítékához, Isten igazságához köti, miközben elismeri, hogy a hittitkok tartalmát az ember nem látja át úgy, mint egy önmagában nyilvánvaló vagy bizonyított tételt.Aquinói Szent Tamás: Summa Theologiae, II–II, q. 1–7, különösen q. 2, a. 9 és q. 4, a. 1, 8.

A kétely ezért nem minden esetben a hit egyszerű ellentéte. Lehet a hit feladásához vezető állapot, de lehet a megértést kereső hit része is. A vallási hagyományok többnyire különbséget tesznek a kérdező vizsgálat, a bizonytalanság, a közömbösség és a tudatos elutasítás között. A hit története személyes és közösségi szinten egyaránt magában foglalhat megerősödést, válságot, újraértelmezést, megtérést vagy a vallási meggyőződés elvesztését.

A hit a bibliai hagyományban

bélyegkép|300px|Katolikus körmenet Argentína északnyugati részén. A vallási hit közösségi és rituális gyakorlatokban is kifejeződik.

Az Ószövetségben

A Héber Biblia nem ad a hitről egyetlen elvont meghatározást. A fogalom a szövetség, az Isten iránti hűség, a bizalom és az engedelmesség összefüggésében jelenik meg. A legfontosabb héber szócsalád az ’mn gyökből származik; ehhez tartozik az emuná – szilárdság, megbízhatóság, hűség – és az „ámen”, amely valaminek a megerősítését fejezi ki. Az ugyanebből a gyökből képzett ige jelentheti azt, hogy valaki megbízhatónak tart, hisz vagy rábízza magát valakire.„Faith”, in: New Catholic Encyclopedia. 2. kiadás, 5. kötet. Detroit: Gale – The Catholic University of America, 2003, 792–803.

A bibliai hit egyik alapmintája Ábrahám, aki Isten ígéretére hagyatkozik: „Hitt az Úrnak, ő pedig beszámította ezt neki igazságul” (Ter 15,6). A történetben a hit nem elvont istenfogalom elfogadása, hanem válasz a megszólításra és az ígéretre. Mózes történetében, a kivonulás elbeszéléseiben és a pusztai vándorlás során a hit az Isten szabadító tettébe vetett bizalommal, a hitetlenség pedig a zúgolódással és az engedetlenséggel kapcsolódik össze.

A prófétai irodalom a politikai és katonai biztosítékok helyett Istenhez való hűségre szólít. Ézsaiás könyvének szójátéka szerint: „Ha nem hisztek, nem maradtok meg” (Iz 7,9); a hit itt egyszerre jelent bizalmat és állhatatosságot. Habakuk kijelentése – „az igaz ember a hite által él” (Hab 2,4) – a héber szövegben a hűség és állhatatosság jelentését is hordozza, a Septuaginta és az újszövetségi idézetek pedig a görög pisztisz szóval adják vissza.

A zsidó vallási önazonosságban központi szerepet kapott a Smá – „Halljad, Izrael” – hitvallása (MTörv 6,4–9), amely az egyetlen Isten szeretetét és parancsainak megtartását kapcsolja össze. Az ószövetségi hit ezért nem állítható szembe egyszerűen a törvény szerinti élettel: a Tóra iránti engedelmesség a szövetségi hűség egyik formája. Ugyanakkor a próféták rendszeresen bírálták azt a vallásosságot, amely külső szertartásokra szorítkozott, de nélkülözte az igazságosságot, az irgalmat és az Istenhez való őszinte ragaszkodást.

Az Újszövetségben

Az Újszövetség leggyakoribb szavai a pisztisz – hit, hűség, megbízhatóság – és a piszteuein – hinni, megbízni – igék. Jelentésük a szövegkörnyezettől függően kognitív, személyes és gyakorlati elemeket foglal magában. Jézus tanításában a hit Isten országának örömhírére adott válasz: „Térjetek meg, és higgyetek az evangéliumban” (Mk 1,15). A gyógyítási elbeszélésekben a bizalom és a segítség elfogadására való nyitottság kerül előtérbe (Mk 2,5; 5,34; 10,52). A hit ugyanakkor Jézus személyének és küldetésének felismerését is jelenti.

János evangéliuma a „hinni” igét különösen gyakran használja, és a hitet Jézus személyére irányítja. A „hinni benne” nem csupán egy állítás elfogadása, hanem az életet adó Fiúhoz való kapcsolódás (Jn 3,16; 5,24; 11,25–27). Az evangélium célmeghatározása szerint az elbeszélt jelek azért kerültek a könyvbe, „hogy higgyétek: Jézus a Krisztus, az Isten Fia, és e hitben életetek legyen az ő nevében” (Jn 20,31). A hit tartalma és személyes iránya itt szorosan összetartozik.

Pál apostol leveleiben a hit elsősorban a Jézus Krisztusban végbevitt isteni üdvözítő cselekvés elfogadása. A rómaiakhoz és a galatákhoz írt levél Ábrahám példájával mutatja be, hogy a megigazulás Isten kegyelmi ajándéka, nem pedig olyan teljesítmény, amellyel az ember Istent lekötelezhetné (Róm 3–4; Gal 2–3). Pálnál ugyanakkor a hit nem marad következmények nélkül: „a szeretet által tevékeny hit” a keresztény élet összefoglalója (Gal 5,6), és a hitből fakadó engedelmesség keretbe foglalja a római levelet (Róm 1,5; 16,26).

Jakab levele az olyan hitet bírálja, amely szóbeli állítás marad, de nem terem irgalmas cselekedeteket: „a hit is, ha tettei nincsenek, önmagában holt” (Jak 2,17). A szakasz nem a kegyelem elsőbbségét tagadja, hanem az élő és a pusztán névleges hitet különbözteti meg. Az első korinthoszi levél a hitet, a reményt és a szeretetet együtt nevezi meg, és a szeretetet mondja a legnagyobbnak (1Kor 13,13). A Zsidókhoz írt levél szerint a hit „a remélt dolgok alapja, és a nem láthatók bizonyítéka” (Zsid 11,1), majd Izrael történetének alakjaival szemlélteti, hogy a hit bizalommal vállalt engedelmesség.

Az Újszövetség a hitet Isten ajándékával és az ember válaszával egyaránt kapcsolatba hozza. Beszél a hitről mint a Szentlélek különleges adományáról (1Kor 12,9), a hűségről mint a Lélek gyümölcséről (Gal 5,22), és a hit „pajzsáról” az Isten fegyverzetének képében (Ef 6,16). Ezek a képek nem azonos jelentésűek: megkülönböztethető a minden keresztényt jellemző hit, a rendkívüli karizma és a hűséges életvitel.

A hit a keresztény teológiában

Az ókeresztény és patrisztikus hagyomány

Az első keresztény közösségekben a hit az apostoli igehirdetés elfogadásához, a keresztséghez, az istentisztelethez és a közösségi élethez kapcsolódott. A keresztségi hitvallásokból fejlődtek ki a korai szimbólumok, köztük az Apostoli hitvallás és a nicea–konstantinápolyi hitvallás. Ezek a szövegek a hit tárgyát a Szentháromság és Krisztus üdvözítő műve köré rendezték, miközben liturgikus használatuk a hit személyes és egyházi jellegét is kifejezte.