Az angol–holland háborúk (hollandul: Engels–Nederlandse Oorlogen) négy konfliktusból álló sorozat volt az Egyesült Tartományok, valamint Anglia és Nagy-Britannia között 1652 és 1784 között. Az első három háború a 17. század második felében zajlott a kereskedelem és a gyarmati terjeszkedés miatti angol–holland feszültségek miatt, míg a negyedik konfliktusra egy évszázaddal később került sor. Szinte az összes csata tengeri összecsapás volt.
A második spanyol armada pusztulása (1639. október 21.) után egyetlen komoly tengeri hatalom maradt: Hollandia. A század közepére azonban Anglia a hollandokénál nagyobb és jobban felfegyverzett hajókat épített, és ezekkel megpróbálta megtörni a hollandok tengeri egyeduralmát.
Előzmények
A spanyol Armada 1588-as veresége után egyetlen igazi nagyhatalom maradt a tengereken: Anglia, de ezt az előnyt a 17. század elejére eltékozolták. Az angol flotta második nagy korszaka csak később, a 17. század közepén, Cromwell hatalomra jutása után, Robert Blake kinevezésével kezdődött.
A vesztfáliai béke megkötése (1648) után úgy látszott, hogy a frissen függetlenné vált Hollandia tengeri hatalmát komolyabban senki sem veszélyezteti. A hollandok a század közepén ügyesen használták ki azt a rövid időszakot, amelyben Ausztria és a német hercegségek a harmincéves háború okozta károkat próbálták helyreállítani, Angliában és Franciaországban pedig polgárháború dúlt. Az Egyesült Tartományok szédítően gyors gazdasági fejlődését elősegítette földrajzi helyzetük, ugyanis a föderáció két legerősebb tartománya — Holland és Zeeland — ellenőrizte a Rajna, a Maas és a Schelde torkolatát a Balti- és az Északi-tenger, valamint az Atlanti-óceán kereskedelmi útvonalainak találkozásánál. Holland hajók szállították a Baltikum gabonáját és fáját, a svéd vasat és rezet a Földközi-tenger kikötőibe, a visszaúton pedig sót vittek az északi halászkikötőkbe a hal tartósításához. Saját textíliáik mellett az angol szöveteket is ők szállították a Baltikumba. Észak-Amerikában Új-Amszterdam néven alapítottak gyarmatot (ez a mai New York, kelet felé pedig egészen Japánig jutottak — Japánnak 1854-ig az európai országok közül egyedül Hollandiával volt kereskedelmi kapcsolata (Borus, 2011). A holland admiralitások (a hét tartománynak külön-külön flottája volt) takarékossági okokból a legtöbb hadihajót leszerelték, majd eladták. Az angolok eközben gyorsan fejlesztették flottájukat, és nagyobb részt követeltek maguknak a tengeri kereskedelemből. A 17. század második felére e két tengeri hatalom hektikusan változó szövetségi rendszerekben meg-megújuló küzdelme nyomta rá bélyegét.
Az angol flotta
Az angolok a 9. századig vezetik vissza flottájuk eredetét, amikor is Alfréd király legyőzte a normannokat. A mai értelemben vett, állandó haditengerészetről azonban csak VIII. Henrik óta beszélhetünk. Az angol uralkodók közül elsőként Henrik ismerte fel a tengeri hatalom jelentőségét és azt, hogy a kedvező földrajzi helyzetű Anglia ellenőrzése alá vonhatja a Nyugat- és Észak-Európa partjai mentén húzódó kereskedelmi útvonalakat. Tekintélyes hadiflottát épített ki; az első, kimondottan katonai célokra készült hadihajók sok, több ütegsorban elhelyezett ágyúval. Ilyen hajó volt a nevezetes Mary Rose, vagy a maga korában még híresebb Henry Grace a’ Dieu, ismertebb nevén a Great Harry: ezek voltak a világ első, modern értelemben vett csatahajói.
Az angol tengeri harcászat egyedi jellegzetességeként a hajók igazi irányítása nem a tengerészek, hanem a hajóra vezényelt katonák kezében volt. A tengerészek csak a katonák afféle fuvarosai voltak: az ellenség közelébe kellett vinniük a katonákat, hogy azok megvívják a harcot. Olyankor, amikor sikerült megszervezniük a fegyvernemek megfelelő együttműködését, az angolok hatékonyabban harcoltak, mint más nemzetek flottái.
Az angol hajóhad Henrik és lánya, Erzsébet idején fejlődött rohamosan, de ez a folyamat I. Jakab hatalomra jutása után megtorpant: uralma alatt a flotta meglehetősen passzív szerepet játszott. Jakab nem mert ujjat húzni a spanyolokkal sem; olyannyira, hogy követelésükre kivégeztette sir Walter Raleigh-t, mert engedély nélkül spanyol birtokokat támadott meg. Az érdemi fejlesztések sorra elmaradtak; a legrátermettebb tengerészek elhagyták a flottát, és külföldi hajóhadakban szolgáltak tovább vagy kalóznak álltak.
I. Károly angol király kivégzése (1649) után a rövid életű Angol Köztársaságban alapvetően Oliver Cromwell akarata érvényesült. Cromwell a kezdetektől ellenségeknek tekintette a hollandokat, akik az angol polgári forradalom ellenében politikailag és anyagilag is a királyt támogatták. Annak ellenére, hogy a belviszályok egyik mozzanataként a névadó Holland tartomány még azt is felajánlotta, hogy csatlakozik a köztársasághoz, mindvégig úgy vélte, hogy előbb-utóbb össze fognak különbözni. Ennek érdekében gyorsan és jelentősen fejleszteni kezdte a flottát.
A kereskedelmi hajózásból származó nyereségre 15 %-os adót vetettek ki, és az így befolyt pénzt a hadiflotta fejlesztésére fordították. A sekélyebb vizekre épült, kisebb merülésű és vízkiszorítású holland egységeknél jóval nagyobb és erősebb hajókat építettek: a legtöbb holland sorhajót az angol flottában csak fregattnak minősítették volna. Az első angol-holland háborúban az angol flotta 18 hajójának mérete és tűzereje volt nagyobb, mint a legerősebb holland hajóé, a Brederodéé. Cromwell tapasztalt tábornokait nevezte ki a flotta élére, ők lettek az úgynevezett tengeri tábornokok. A hajózáshoz ugyan nem sokat értettek, de hamarosan a kalóz hagyományokra épülő haditengerészetek között példátlan rendet és fegyelmet teremtettek: az angol hajóknak nemcsak több ágyújuk volt, de gyorsabban is lőttek velük, ráadásul összehangoltabban tevékenykedtek.
Amíg az angol szárazföldi erők Írországban (1649-50), illetve Skóciában (1650-51) harcoltak, az angol flotta sikeresen biztosította a harcoló seregek utánpótlását, és eközben 1650 szeptemberében „a Királyi Haditengerészet atyjának” nevezett Robert Blake vezetésével Lisszabon előtt súlyos vereséget mértek a Rupert herceget támogató Portugália hajóhadára.
A holland flotta
bélyegkép|jobbra|222px|Adam Willaerts (1617): a Jacob van Heemskerck vezette holland flotta szétveri a spanyol hajóhadat Gibraltárnál bélyegkép|jobbra|222px|Cornelis Claesz van Wieringen (1621 k.): A spanyol zászlóshajó felrobban a gibraltári csatában 1607. április 25-én
A holland hajóhad apránként, szinte észrevétlenül a 16. század közepének kalózhajóiból szerveződött. Az összefogás első lépcsője a híres „tengeri koldusok” szervezete volt; ennek korai vezetői: Louis de Boisot, Lumey de la Marche és társaik mára a holland népmesék figuráivá váltak. Valójában még ők is inkább kalózok voltak, akik, különösebb habozás nélkül kirabolták a holland hajókat és a parti falvakat is. Idővel azonban egyre szervezettebbé és ütőképesebbé váltak, jelentős part menti területeket hódítottak el a spanyoloktól; szervezett tengerészetté azonban csak Piet Heyn és Maarten Tromp parancsnoksága alatt váltak. A holland flotta először 1607-ben Gibraltárnál győzött le nyílt csatában egy spanyol hajóhadat.
A 17. század elején a holland kereskedő flotta négyszer akkora volt, mint az összes többi európai állam kereskedő flottája együttvéve. A holland kereskedő hajók akkor is szállították az árukat a spanyol kikötőkbe, amikor a két ország hadban állt egymással; a spanyolok többször is megpróbálték kitiltani őket, de mindannyiszor rá kellett ébredniük, hogy szállítmányaik nélkül az ország gazdasága összeomlik. A hollandok egyre magabiztosabban léptek fel a területeikre behatolni akaró vetélytársakkal szemben, és még a britek saját vizein is éreztették fölényüket: így például nem voltak hajlandók az angol felségvizeken kifogott halak után adót fizetni.
Éppen azért, mert ilyen sok hajójuk volt, nem érezték szükségét annak, hogy valódi hadihajókat építsenek: az első angol–holland háborúban a holland flotta még besorozott és fölfegyverzett kereskedő hajókból állt. Ezek a zömmel part menti hajózásra épített járművek kisebbek voltak az angol flotta kimondottan hadihajónak épített sorhajóinál. A besorozott hajókat saját, békebeli kapitányaik vezették harcba, és őket természetszerűleg jobban érdekelte hajóik megóvása, mint az ellenség rongálása. A kalóz múltból adódóan berzenkedtek a fegyelem és közös, begyakorolt manőverek ellen; előfordult, hogy egy hajót kapitánya (és tulajdonosa) egy angol hajó elfoglalása után kivezetett a csatából, hogy mint aki jól végezte dolgát, hazahajózzon zsákmányával.
Maarten Tromp jól látta, hogy nemcsak a szervezeti rend marad el a kor követelményeitől, de a hajók is, és beterjesztett egy tervet a hét tartomány admiralitásainak a flotta fejlesztésére, a tervet azonban az elbizakodott politikusok nem fogadták el.
A hadrendek
A hagyományos tengeri harcászat nem volt túl bonyolult: a két flotta addig manőverezett, amíg egyiküknek nem sikerült az aktuális szélirány szerint kedvező pozícióba kerülnie, amikor is nekirontott a másiknak. A csata sorsát lényegében a „hajó hajó ellen” típusú, pár- vagy kiscsoportos harcok döntötték el. Ilyenek voltak a németalföldi szabadságharc tengeri csatái is mindaddig, amíg Maarten Tromp fel nem találta a csatasort.
A holland flotta anarchikus fegyelmi viszonyai meggátolták ennek hivatalos harcrenddé tételét, a brit „tengeri tábornokok” viszont továbbfejlesztették és kötelezővé tették. A fejlesztés lényege az volt, hogy a csatasor akkor igazán hatékony, ha közel azonos erejű hajókból áll. Ezért a hajókat egységesítették, és osztályokba sorolták. Az addig a szárazföldi seregeknél megszokott módon jobbszárnyra, balszárnyra és középre osztott hajóhadat ezentúl elővédre, középre és utóvédre osztották, és az egyes rajokat színekkel jelölték: a harcrend élén haladt a fehér raj, középen a vörös, hátul pedig a kék. A flottaparancsnok rendszerint középen, a vörös hajórajt irányította, helyettese pedig a fehéret. Különösen nagy hajóhadakban a három rajt további három-három részre osztották fel. Ha valamilyen okból négy részre tagolták a flottát, a negyedik raj a zöld színt kapta.
Jórészt a csatasor fordította az angolok javára a rosszul kezdett háborút. Eközben a holland parancsnokok többsége az egyéni kezdeményezőkészség elleni merényletnek értékelte a merev harcrendet; ennek eklatáns példájaként Maarten Tromp fia, az ugyancsak tengernagy Cornelis Tromp is nyíltan bírálta ezt a rendszert. A csatasort a hollandok még a második angol–holland háborúban is nehézkesen alkalmazták; azt Michiel de Ruyternek igazán csak a harmadik angol–holland háború idejére sikerült kellőképp begyakoroltatnia.
A Cromwell-terv
bélyegkép|jobbra|250px|Robert Blake angol admirális
A háború elkerülésére Oliver Cromwell egy lehetőséget látott: a világhatalom békés megosztását. 1651 márciusában egy 246 fős angol delegációt küldött Hágába ezzel a javaslattal: holland érdekszférába utalta volna Afrikát és Ázsiát, angol fennhatóság alá Észak- és Dél-Amerika került volna úgy, hogy a spanyolok ellen a hollandoknak fegyveresen is segíteniük kellett volna az angolokat. A hollandok azonban nem akartak birodalmat építeni (nem voltak hozzá elegen). Az ő érdekük a szabad kereskedelem volt, és Cromwell ajánlatát olyan, gigantomán légvárnak látták, ami könnyen szárazföldi háborúba sodorhatta volna őket a déli tartományokat továbbra is birtokló Spanyolországgal. Az angolok épp ellenkezőleg, a tengeri kereskedelem szabadságát nem voltak hajlandóak elfogadni, mert a holland kereskedelmi monopóliumokkal nem bírták volna a versenyt. A mintegy három hónapos alkudozás a legcsekélyebb eredmény nélkül zárult.
A Navigation Act