A Midnight Oil 1976-ban alakult ausztrál könnyűzenei együttes, melynek kiadója a Columbia Records.
Története
A kezdetek: The Farm: 1972-1976 1971-ben, Sydney-ben, Rob Hirst dobos, Andrew James basszusgitáros és Jim Moginie gitáros, billentyűs megalakították a Farm nevű zenekart, és Cream, Creedence Clearwater Revival, Led Zeppelin feldolgozásokat játszottak. Egy újsághirdetésükre jelentkezett Peter Garrett, aki később az énekesi posztot töltötte be. A csapat saját dalok mellett, Focus, Jethro Tull és Yes feldolgozásokat is felvett a repertoárba. Mivel Garrett a Canberrai Nemzeti Egyetemen folytatott jogi tanulmányokat, a távolság miatt az együttes csak amatőr szinten működött. Sydney-től északra koncerteztek tengerparti helyeken, 1975-re azonban már bejárták az egész keleti partot. 1976 végén Garrett Sydney-be költözött, hogy befejezze jogi tanulmányait, majd az együttes profi státusúvá lépett elő. Ekkor már Midnight Oil a nevük, miután egy szavazáson ez a nevet húzták elő a kalapból (egyéb nevek: Television, Sparta, Southern Cross). Nevüket Jimi Hendrix „Burning of the Midnight Lamp” című dalából vették.
A Farm utáni időszak: 1976-1981 A névváltozás után a csapat saját agresszív hangvételű punk-hard rock stílusú dalait kezdte játszani, kisebb helyeken, főleg kocsmákban. 1977-ben csatlakozott Martin Rotsey gitáros, és menedzserükkel Gary Morris-szal megalapították saját kiadójukat, a Powderworks-öt. 1978 júniusában a helyi rádióállomás, a 2JJ producerével megkezdték első lemezük felvételeit, amely 1978 novemberében jelent meg Midnight Oil néven. Az első kislemez, a „Run by Night” 1978 decemberében jelenik meg, csekély sikerrel. Az általuk adott évi 200 koncertnek köszönhetően komoly rajongótáborra tesznek szert, amely most már kiterjed más városokra is. Intenzív, dinamikus fellépéseik ismertté teszik őket, amiből az egész csapat kiveszi a részét. Az első lemez csalódottá teszi a kritikusokat, akik a koncertek energiáját hiányolják a stúdiófelvételekből, Garrett hangját pedig mesterkéltnek nevezik.
Második lemezük, a Head Injuries 1979 októberében jelenik meg, a Supercharge nevű együttes korábbi tagjának, Leszek Karskinak a felügyelete mellett. Az album a hagyományos rock-ot ötvözte a progresszív zene elemeivel, kiemelve a csapat erejét és karizmáját. 1980 közepére az eladásoknak köszönhetően aranyalbum lett. 1980 áprilisában a basszusgitáros Andrew James egészségügyi problémái miatt kilép a zenekarból, helyét Peter Gifford veszi át. A zenekar további népszerűségét növeli a négy számból álló Bird Noises EP megjelenése, amelynek szintén Karski a producere.
A csapat harmadik lemeze a Place Without a Postcard a CBS terjesztésében jelenik meg 1981 novemberében. A produceri teendőket ezúttal a Rolling Stones-szal és a The Who-val is dolgozó Glyn Johns látta el. A felvételek közben az együttes és Johns nem mindenben értettek egyet, emiatt a lemez végeredményével a csapat nem volt elégedett. Johnsnak volt egy megállapodása az A&M Records-szal, miszerint kérték őket, térjenek vissza a stúdióba, és az amerikai slágerlisták számára is hallgatható kislemezt vegyenek fel, de ezt ők megtagadták, és visszatértek Ausztráliába. A lemezről kimásolt mindkét szám a „Don't Wanna be the One” és „Armistice Day” is bekerült az ausztrál 40-es slágerlistára.
Rajongók, zeneipar, média Az 1970-es évek közepén az ausztrál zeneipar figyelembe se vette azokat a zenekarokat, amelyek nem illettek bele a slágerlistás és tini popsztárok vonalába, illetve kicsit is különböztek ezektől. Habár Sydney két rockrádiója a Double Jay, majd később utóda a Triple J folyamatosan éltette a zenekart, a nagy kereskedelmi rádiók a korai időkben nem játszották dalaikat. Gary Morris az egyik legállhatatosabb menedzser hírében állt, mivel nem volt rest eltiltani azokat az újságírókat, akik ingyenjegy ellenére negatív kritikát írtak az együttes koncertjeiről. A szakíró, kritikus Bruce Elder egy 1980-as cikkben sekélyesnek és idegengyűlölőnek nevezte az együttes zenéjét, majd így folytatta:
„a Queen kocsmarock zenéjének déli féltekéről jövő változatát játsszák; életidegen, szexista, szekularista, bigott, az ausztrál életérzés túlhajszolása” – írta a Crime de la Phlegm című írásában.
Válaszképpen Morris minden Midnight Oil fellépésről kitiltotta Eldert. Később Elder visszakozott, és az egyetlen zenekarnak nevezte őket, akiknek sikerült az igazi ausztrál hangzást kialakítaniuk. A hagyományos média és a csapat közti elhidegült kapcsolat az együttes kompromisszumok nélküliségének volt köszönhető. Az 1980-as évek elején meghívták őket a Countdown nevű zenés műsorba, de a műsor napján kihagyták őket a fellépők közül. A műsorban minden fellépő playbackről adta elő a dalokat, de a zenekar ragaszkodott az „élő” előadáshoz és saját technikusukat akarták alkalmazni, de a két oldalnak nem sikerült megegyezni. A producer, Michael Shrimpton szerint a zenekar későn érkezett. A műsor szigorú menetrendje miatt nem engedték fellépni a későn érkezőket, így ők nem szerepelhettek. Válaszképp a zenekar kijelentette, soha nem fognak fellépni a show-ban, amit a műsor megszűnéséig be is tartottak. 1987. július 19-én, az utolsó adás napján, a műsorvezető Garrettet utánozva kopaszra nyiratkozott, és sajnálatát fejezte ki, hogy a zenekar soha nem szerepelt műsorában. A rajongók az ilyen események miatt egy „ők vagy mi” szerepbe kényszerültek, de mindvégig hűek maradtak az Oils gondolatvilágához és zenéjéhez. Két helyen is – az északi tengerparton a The Royal Antler szórakozóhelyen és a Bondi Beach-en lévő Bondi Livesaver Club-ban – jelentős rajongótábort tudhattak magukénak. A szövegekben jelentkező politikai mondanivaló újdonságként hatott az ausztrál zene színpadán, Peter Garrett hamar híressé vált, mint az ország egyik legkarizmatikusabb és legszókimondóbb zenésze. Ezekben az időkben a fellépésekre így emlékszik vissza:
„A zenekar lefoglalta a helyet, mondjuk Sydney nyugati részén, ahol játszani fog. A koncert közepe felé két nagydarab kamionsofőr verekedni kezdett. Ütlegelték egymást, és folyamatosan a színpad felé sodródtak. Közben mások azt mondogatták: – Halkítsátok már le a zenét, TV-t akarok nézni. Ilyen környezetben játszottunk három évig.” (The Big Australian Rock Book, 1985)
Az első nemzetközi sikerek: 1982-1985
10 to 1 (1982) Az együttes az 1982 szeptemberében megjelent 10, 9, 8, 7, 6, 5, 4, 3, 2, 1 (vagy Ten to One) albummal került be a nemzetközi zenei köztudatba. A lemezről két kislemez lett siker: a „Power and the Passion” és a „Read About It". További két szám keltett feltűnést, az amerikai katonai beavatkozásokat ellenző „US Forces” és a mindenkori imperialista elnyomást bíráló „Short Memory". A lemezt szeptember folyamán vették föl Londonban, Nick Launay producer segítségével, aki korábban olyan nevekkel dolgozott együtt, mint The Jam, XTC, Peter Gabriel, PiL, Gang of Four and The Birthday Party. Launey ebben az időszakban más ausztrál lemezek producere is volt: INXS' The Swing, Models' The Pleasure Of Your Company and The Church's Seance. A lemez 171 héten keresztül szerepelt az ausztrál lemezeladási listán. A stúdiófelvétel a koncertek energiáját ugyan nem adhatta vissza, de jóval erőteljesebb és kísérletezőbb volt, mint az előző lemezek. Sikereik következtében bebocsátást nyertek a Sydney's Capitol Theatre-be, ahol több estén keresztül játszottak, ebből az egyik estét filmre vették, és 2004-ben a Best of Both Worlds DVD kiadványban megjelentették. Az együttes első alkalommal eljut Ausztrálián kívülre: Amerikában – ahol a lemez felkerült a Billboard 200-as listára – és Angliában is koncerteztek.
Red Sails in the Sunset (1984) A csapat 1983-ban több, politikával kapcsolatba hozható jótékonysági koncertet adott, mint a Stop the Drop Nuclear Disarmament koncert, amelyért az Egyesült Nemzetek Média Béke-díját kapták. 1984-ben Japánba repültek, hogy Nick Launay segítségével felvegyék új lemezüket a Red Sails in the Sunset-et. Az ausztrál listákon négy hétig első volt, és Amerikában ismét felkerült a Billboard 200-as listájára. A kimásolt kislemezek nem hoztak ekkora sikert. Az album zenéje kicsit elveszett a stúdió technikai varázslatai között, de a szövegek egyértelműen pozitív visszajelzést kaptak. A témák továbbra is a politika, a fogyasztói társadalom, militarizmus, a nukleáris háborútól való fenyegetettség és a környezetvédelem körül forogtak. Az album borítóra Sydney és a kikötő került, egy képzelt nukleáris támadás után. A borítót a japán művész, Tsunehisa Kimura készítette. A Short memory című dal koncertverziója bekerült a nukleáris háborút ellenző One night stand című filmbe. A Best of Both Worlds videóját a Music Television is műsorára tűzte.
A goat island-i Triple J koncert 1985 januárjában Oil on the Water címmel, a Triple J rádió tizedik születésnapja alkalmából adtak koncertet Sydney kikötőjében. A koncertre, a rádióban lezajlott játékban jegyet nyerő hallgatók juthattak be. A koncert felvételét – amelyet az ABC TV és a Triple J is közvetített -, felújítva kiadták a 2004-es Best of Both Worlds DVD-n.
Nemzetközi siker és politikai aktivitás: 1985-2002
Diesel and Dust (1987) 1985 decemberében a CBS-nél jelenik meg a négyszámos Species Deceases című EP, amelynek producere Francois Kevorkian volt. A lemez hangzásával kicsit visszatérnek a kocsmarock hangzásvilágához, de sokkal dinamikusabban, keményebben. 1986-ban több hónapot turnéznak két ausztrál bennszülött együttessel, a Warumpi Band-del és a Gondwanaland-del. Többnyire a lakott településektől messze játszottak az ausztrál bennszülött közösségeknek, ahol elsőkézből tapasztalhatták meg a bennszülött közösségek rossz egészségügyi-, és életkörülményeit. A turnét az ausztrál újságírók kritizálták, mivel csak egy alkalomra szólt, és szerintük nem arra hivatott szolgálni, hogy hidat építsen a különböző kultúrák és közösségek között. Az együttest azonban feltüzelték a szerzett tapasztalatok, következő lemezüket ezekre a tapasztalatokra építették.
A Diesel and Dust 1987 augusztusában jelent meg, amelynek két producere is volt Launay és Warne Livesey személyében. Az album Ausztrália fehér lakosságának figyelmét hivatott felhívni a múltban bennszülött lakossággal szemben történt igazságtalanságokra, valamint a megbékélés szükségességét hangoztatta.
Közvetlenül a lemez felvételei után a sűrű turnéprogramra hivatkozva kilépett a zenekarból Peter Gifford. Helyét Dwayne `Bones` Hillman (The Swingers) foglalta el, akit Neil Finn (Crowded House) ajánlott a zenekar figyelmébe.
A lemez hat hétig vezette az ausztrál lemezeladási listákat, a Billboard 200-as listán a 21. helyig jutott 1988-ban, Angliában 19. lett. "Beds Are Burning” című dal 6. helyig jutott az ausztrál slágerlistán, a Billboard Hot 100-on 17., Angliában 6. lett. Sikeres lett még a The Dead Heart és a Put Down That Weapon.
Az Australian Recording Industry Association (ARIA) 1988-as díjkiosztóján, lemez elnyerte a legjobb albumborító díját, a Beds Are Burning pedig a legjobb dal és kislemez díjat kapta. Kisebb vita keletkezett Gary Morris menedzser és Ian Meldrum között, aki neheztelt azért, amiért Morris a díjátadáskor beszédébe politikai megjegyzéseket kevert. Kérdések merültek fel a Diesel and Dust album kapcsán, vajon kinek a joga a bennszülöttek történelmét elmesélni a városi embereknek.
1985-ben került vissza Ausztrália egyik jelképe, Uluru (a jellegzetes vörös sziklák) a bennszülött törzsek gondozásába. Ebből az alkalomból kérték fel a szervezők az együttest egy dal megírására, amely a The Dead Heart címet kapta. A dal szövege többnyire egyszótagú szavakból áll, és a bennszülöttek szemszögéből mutatja be fehér emberek betelepülését, de sokak szerint a primitívség sztereotípia érzését erősítette. A bullroarer használatát is elítélték, mivel inkább szent rítusokhoz valónak érezték, mint a modern zenéhez.