Argentin válság (1998–2003)

jobbra|bélyegkép|200px|2001. decemberi tüntetések (az úgynevezett cacerolazo idején készült fotó) Az argentin válság kifejezés alatt az Argentínában 1998 és 2002 között kialakult általános gazdasági válságot és a pénzügyi rendszer teljes összeomlását kell érteni, melynek hatásai mély nyomokat hagytak az országban és kihatottak a későbbi történelmére is. Az itt leszűrhető tapasztalatok ellenére az ezt követő válságok, de az argentinhoz kísértetiesen hasonló görög gazdasági válság is azt mutatja, hogy a világ nem tanult sokat az argentin gazdaságtörténelemből, holott régóta tudott dolog, hogy rendkívül kockázatos gazdaságilag igen egyenlőtlen teljesítőképességű országok valutáinak egymás közti átváltási arányait rögzíteni, vagy átvenni egy másik ország fizetőeszközét (illetve létrehozni belőlük egy valutaközösséget).Jeremy Warner:„Önmagunkat egy másik pénzügypolitikájához kötni mindig nagy kockázattal jár, de egy oly kis gazdaságnak, mint Argentínának a kötődése a hatalmas Amerikai Egyesült Államokhoz már hasonlít ahhoz a próbálkozáshoz, ami egy bálna meglovagolása.” A másik leszűrhető tapasztalat, hogy az a kormányzati politika, mely az államadósság felhalmozását nem tudja kordában tartani, az olyan terheket ró a társadalomra, amely akár kisebb krízishelyzetek miatti instabilitás eredményeként a különböző társadalmi rétegeihez tartozó emberek teljes elutasításával nézhet szembe. A nemzetközi pénzpiacok a túlzott államadósságot az állami kötvényeket sújtó kockázati felár drasztikus megemelésével büntetik (ami Argentína esetében a hitelforrások kiszáradását jelentette és államcsődhöz vezetett), egyben az ország fizetőeszközét spekulációs támadásoknak szolgáltatják ki.

Az argentin válságnak két csúcspontja volt: az 1998–1999. évi erőteljes gazdasági visszaesés (recesszió) és a pénzügyi rendszer 2001–2002. évi összeomlása, amely Fernando de la Rúa elnök lemondásához és az ország nagymértékű politikai egyensúlyvesztéséhez vezetett. A válság idején Argentína bruttó hazai terméke 21%-kal csökkent. Ennek szociális következményei rettenetesek voltak: a válság mélypontján (2002 közepén) a szegénységi arány 57%-ra növekedett, ugyanekkor a munkanélküliség elérte a 23%-ot. 2002-től kezdve az argentin gazdaság kezdett kilábalni a nehézségekből, 2003-tól kezdve már jelentős pozitívumot mutatott, például a gazdasági növekedés 2004-ben 8,8%-os volt.

A válság előtörténete és okai Argentína a 20. század első felében még a Föld gazdagabb országai közé tartozott. Az egy főre jutó jövedelem 1913-ban az európai nagyhatalmak szintjén állt. Az 1930-as években világgazdasági nagyhatalom, egy főre jutó GDP-je Franciaországéval vetekedett. A második világháborúban semleges Argentína a háború befejezésekor kifejezetten gazdag ország volt, hiszen például devizatartalékai meghaladták az 1,2 milliárd amerikai dollárt. Juan Domingo Perón elnök gazdaságpolitikája azonban felélte a tartalékokat, és több elnöki ciklusa után 1955-ben eltávolították a hatalomból. Ezt követően az ország mind politikai, mind gazdasági értelemben labilis fázisokon ment keresztül. Gyakori kormányváltások, megvalósíthatatlan, sokszor teljesen különböző gazdaságpolitikai elképzelések és befejezetlen beruházások jellemezték ezt az időszakot. Ennek következményei miatt az argentinok számos gazdasági nehézséggel néztek szembe, melyeket kormányaik általában rövidtávú stabilizáló programokban próbáltak kiigazítani. Ezek az intézkedések azonban hosszú távon felpuhultak és eltévesztették eredeti céljukat. Összességében a kormányzati beavatkozások a helyzetet többnyire tovább rontották és növekvő szociális kiadásokat eredményeztek, az egyre magasabb infláció további gerjesztése mellett. Ezek a hatások végeredményként oda vezettek, hogy lassan az országnak a harmadik világ szintjére történő lesüllyedéséről lehetett beszélni.

Az évszázad végének gazdasági válságához jelentősen hozzájárult e korszak számos gazdaságpolitikai és belpolitikai hibája. Argentínában Isabel Perón elnököt 1976. március 24-én egy katonai puccs elmozdította hivatalából. Az ezt követő katonai diktatúra az úgynevezett átmenet (spanyolul:Proceso de Reorganización Nacional Nemzeti Újjáépítés Folyamata) évei 1976–1981 között Jorge Videla tábornok vezénylete mellett történt. Ő és katonai kormányzata a három számjegyű infláció megfékezését és a súlyos költségvetési deficit leszorítását nem tudta elérni. Az általuk meghozott megszorító intézkedések során befagyasztották a béreket és utat engedtek a külföldi tőke és áruimport előtt. A külföld felé nyitás azt eredményezte, hogy a beáramló olcsóbb áruk miatt tönkrement az argentin ipar nagy része. További végzetes gazdasági lépés volt a Falkland-szigeteki háború és annak megvívásához felvett hitel. A háború elvesztése után 1983-ban a demokrácia ugyan megszilárdult és a politikai instabilitást is átvészelte az ország, de 1982-re a katonai hunta kormányzásának végén az államadósság már elérte a 44 milliárd dollárt. A gazdasági labilitás, a magas infláció és az ennek eredményeként életre hívott megszorító takarékossági programok azonban tovább éltek, mint például az Austral Terv (Argentína korábbi pénzneme az austral volt), amely egészen 1991-ig folytatódott. Ekkor az ország pénzügyi stabilitásának megszilárdítása érdekében a kormányzat feladta a pénzügyi szuverenitás politikáját, és a pesót 1:1 arányban az amerikai dollárhoz kötötte.

Ezzel a döntéssel az inflációt egy ideig meg tudták fékezni. Alig néhány év elteltével azonban megmutatkoztak a stabilizáló pénzügyi programnak a negatív hatásai is: az argentin termékek a világpiacon megdrágultak, és ez az ország versenyképességének romlásához vezetett, végeredményként e két tényező a külkereskedelmi egyenleget negatívvá tette, és jelentősen hozzájárult a külső eladósodás növekedéséhez. Bár a média Carlos Menem volt elnökben, Fernando de la Rúa és Domingo Cavallo gazdasági miniszter személyében, már korán „rátalált” a felelősökre, mégis a kialakuló válság létrejöttében több, összetettebb tényező hatása jelentkezett. Itt említhető meg a magas eladósodási ráta, a pesónak az amerikai dollárral szembeni túlértékeltsége, a környező dél-amerikai országok válságainak hatásai, a pénzügyi rendszerrel szembeni bizalom hiánya és a gazdaság privatizációja.

Magas eladósodási ráta Már korábban, az 1976 és 1983 között az úgynevezett Nemzeti Újjáépítés Folyamatában, a katonai diktatúra idején Argentína adóssága megnövekedett a negatív kereskedelmi mérleg, a spekuláció és a tőke kivonások miatt. Ezért Argentína az államadósságát csak rövid ideig tudta stabilan tartani. Menem elnöksége alatt ez az eladósodás – a csaknem mindig negatív kereskedelmi mérleg miatt – tovább növekedett, míg végül a GDP 55%-át kitevő nagyságrendet érte el. Egyedül 1996–99 között 36%-kal nőtt az államadósság.

A pesónak az amerikai dollárral szembeni túlértékeltsége 1991-ben az ország pénzneme az austral volt. Az australt felváltó peso árfolyamát az akkori gazdasági miniszter, Domingo Cavallo hozzákötötte a dollárhoz. A rögzített átváltási árfolyam az austral esetében dolláronként , illetve a peso esetében 1:1 volt. Ez az intézkedés előbb az infláció megfékezésében sikerre vezetett. Még a hiperinfláció idején, 1989-ben egyik hónapról a másikra, az infláció háromjegyű értékeket mutatott. Az eredmény ellenére azért az évek közti inflációs index egy, illetve kétjegyű érték szintjén továbbra is megmaradt. Ez egyébként oda vezetett, hogy az argentin termékek a világpiacon megdrágultak, lévén, hogy a pesóban számított árak ugyanazok voltak dollárban is. Továbbá azért is, mert a béreket dollár értékű pesóban adva túlértékelt lett a munkaerő, és ezzel párhuzamosan az ország gazdasági teljesítőképessége gyengébb lett.

Mindez az 1990-es évek második felében behozatali többlethez (a bérnövekedések révén nagyobb vásárlóerő állt hirtelenjében rendelkezésre a belpiacon), negatív külkereskedelmi mérleghez vezetett, melyet az 1:1 paritás kényszere folytán ki kellett egyenlíteni (jegybanki intervenció: peso vásárlása dollárért), mégpedig újabb adósságok felhalmozásával.

Mai kritikák szerint Argentínában – még 1998 előtt – a merev 1:1 paritást fel kellett volna váltania egy rugalmas cserearánynak, a fizetőeszköz lebegtetésének, így a válság talán nem járt volna olyan brutális következményekkel. A merev cserearány negatív hatását csak fokozta az 1990-es évek végére megerősödött dollár.Ehhez a kritikához lásd még

A környező dél-amerikai országok válságainak hatásai 1995-ben Mexikó az úgynevezett Tequila-válság nyomán leértékelte pénznemét, ugyanígy 1998-ban Brazília is. Következményként ezen országok termékeinek ára a világpiacon jelentősen csökkent. Ez végzetes volt az argentin gazdaság számára, amely az exportversenyben velük szemben alulmaradt. Az argentin vállalkozások és az országban ténykedő nemzetközi konszernek a termelésüket áttelepítették Brazíliába az ottani olcsóbb munkaerő miatt, ami így tovább növelte a hazai munkanélküliséget.

A pénzügyi rendszerrel szembeni bizalom hiánya Az argentin gazdasági politika gyakori irányváltásai az ország népében bizalmatlanságot ébresztett. A banki ügyfelek bizalmát mérő mutató 1998–2001 között 20%-ot veszített értékéből.

Ez végeredményét tekintve pánikhoz (tömeges dollárvásárlás és a tőke külföldre menekítése) vezetett. Az argentin nemzetgazdaság iránti nemzetközi bizalom is látványosan csökkent. A országkockázati felár , amely az ország államkötvényeinek az Amerikai Egyesült Államok standard kamatlábához való viszonyát adja meg és a rating-ügynökségek besorolásától függ, 2000-től kezdődően állandóan növekedett, és 2001. október 10-étől kezdve 1916 ponton volt, azaz 19,16%-os többletkamatot jelentett, a világszerte mért legmagasabb értéket. Ennek nyomán Argentína előtt a külföldi tőkepiacok bezárták kapuikat, az állampapírjaikra nem volt kereslet, így a pénzpiacokon az ország nem kapott forrást, és ezzel a Nemzetközi Valutaalaptól függő helyzetbe került. Sőt 2002-ben ez a felár 6000 pont fölé nőtt, és csak 2005-ben enyhült a helyzet.

A gazdaság privatizációja Ennek egy nagyobb hulláma az 1990-es évek elején – melynek folyamán az állami vállalatok egy részét értékük alatt adták el – oda vezetett, hogy az argentin gazdaság jelentős része külföldtől vált függővé. Ez az országot kiszolgáltatta a spekulációnak és a külföldi befektetők tőkekivonásainak. Ez az elhibázott privatizáció 2001 végén nagymértékben hozzájárult a bankválsághoz, mivel a gazdaság e részére már jelentős befolyással nem bírt a kormányzat.

A válság története A korábbi időszakokban még a térség legvirágzóbb reménységének nevezett ország az 1990-es évek végére zsákutcába került. Az argentin államadósság ekkor meghaladta a 155 milliárd amerikai dollárt. A 2000-es évek elejére a politikai és a gazdasági rendszer csődöt mondott, és Argentína ekkor megtapasztalta, hogy az emberek különböző társadalmi rétegeihez tartozók egybehangzóan kinyilvánították akaratukat, hogy mindenkinek távoznia kell (que se vayan todos) a hatalomból és a közéletből. Az ország adósságállománya és az ezzel járó terhek elviselhetetlenné váltak, és a kiábrándultság oda vezetett, hogy a politikusok nem léphettek ki az utcára az emberek közé anélkül, hogy atrocitások ne érték volna őket.Emlékeztetőnek fontos tudni, hogy Argentína esetében nem sokkal az összeomlás előtt az államadósság a GDP 60%-át érte el. Azóta ez tovább növekedett, és 2008 végén az államadósság a GDP 73 százalékára nőtt (MNB, 2009), majd 2009-ben meghaladta a GDP 80%-át.

Az 1998/99-es visszaesés és a 2000-es stagnálás