A második keresztes hadjárat (1147–1149) a második nagy keresztes hadjárat volt, melyet a római katolikus („latin”) Európa vívott az iszlám ellen. A hadjárat indítása válasz volt az Edesszai Grófság elestére (1144-ben Imád ad-Dín Zangi hadai vették be). A grófságot az első keresztes hadjárat (1096–1099) idején, 1098-ban alapította I. Balduin jeruzsálemi király; ez volt az elsőként alapított keresztes állam, egyben az első, amelyik elesett.
A hadjáratot III. Jenő pápa hirdette ki, ez volt az első keresztes háború, melyet európai uralkodók (VII. Lajos francia és III. Konrád német király) vezettek, de számos európai nemes is részt vett a harcokban. A két vezető király hadseregei külön vonultak át Európán, a Bizánci Birodalom területein áthaladva hatoltak be Anatóliába, ahol a szeldzsuk törökök mindkét sereget legyőzték. Deuil-i Odo (Eudes de Deuil) francia bencés szerzetes, a hadjárat legfőbb nyugati kútfője, illetve szír keresztény források szerint is I. Manuél bizánci császár bízta meg titokban a törököket a keresztesek megtámadásával. A hadseregek megmaradó részével Lajos és Konrád Jeruzsálembe vonult, majd 1148-ban meggondolatlanul megtámadták Damaszkuszt. A hadjárat keleten kudarcos volt, fényes iszlám siker született, következménye Jeruzsálem eleste volt, illetve a harmadik keresztes hadjárat század végi szervezését is maga után vonta.
Az egyetlen jelentős keresztény sikere a hadjáratnak Lisszabon visszafoglalása volt a móroktól: ezt 13 ezer flamand, fríz, normann, angol, skót és német keresztes, továbbá 7000 portugál katona érte el.
Háttér: Edessza eleste
Az első keresztes hadjárat és a kisebb 1101-es keresztes hadjárat után három keresztes állam állt fenn: a Jeruzsálemi Királyság, az Antiochiai Fejedelemség és az Edesszai Grófság. A negyedik Tripoliszi Grófságot 1109-ben hozták létre. Közülük Edessza feküdt a legészakabbra, továbbá a legritkábban lakott és legkiszolgáltatottabb is ez volt: az artukidák, dánismandidák és a szeldzsuk törökök is gyakran betörtek. Az 1104-es harráni csata után II. Balduin edesszai gróf és jobbkeze, a későbbi edesszai gróf Joscelin is fogságba esett. Ugyanez történt 1122-ben is, és bár az azazi csata után stabilizálódni látszott a helyzet, Joscelin 1131-ben egy csatában elhunyt. A trónon fia, II. Joscelin követte, akit szövetségbe kényszerítettek a Bizánci Birodalommal. 1143-ban azonban II. Ióannész bizánci császár és Fulkó jeruzsálemi király is elhunyt, és mivel Tripolisszal és Antiochiával is rossz viszonyban volt, erős szövetségesek nélkül maradt.
Eközben a szeldzsukita Imád ad-Dín Zangi moszuli atabég megszerezte Aleppót is (1128), ezzel látható közelségbe került Szíria teljes megszerzése Damaszkusz uralkodóitól. Zangi és Balduin is Damaszkusz felé fordult, utóbbi 1129-ben vereséget szenvedett a város mellett. A Damaszkuszt vezető Búridák később Fulkóval szövetkeztek Zangi ellen, aki 1139-ben és 1140-ben vonult a város ellen.
1144 végén Joscelin szövetséget kötött az artukidákkal, és csaknem teljes hadseregét kivonta Edesszából, hogy segítse Aleppó ostromát. Fulkó halálát kihasználva Zangi Edessza alá vonult és a város egy hónapos ostrom után, 1144. december 24-én elesett. Hiergesi Mannanes, Milly Fülöp és mások is a város védelmére érkeztek Jeruzsálemből, de elkéstek. II. Joscelin országa maradványait Tel-Basírból irányította, de egyre több terület került muszlim vagy bizánci fennhatóság alá. Zangi magát „a hit védelmezőjeként” és „győzedelmes királyként” ünnepeltette, nem támadta meg se az Edesszai Grófság fennmaradó területeit, se Antiochiát, azonban egy moszuli lázadás miatt haza kellett térnie. 1146-ban egy rabszolga gyilkolta meg, a trónon fia, Núr ad-Dín Mahmúd követte.
Quantum praedecessores
Edessza elestének híre először zarándokok útján jutott el Európába, majd a követségek is értesítették a kontinensen maradókat az eseményekről. Jabalai Hugó püspök tudósította III. Jenő pápát a történtekről, aki 1145. december 1-jén kiadta Quantum praedecessores című, második keresztes hadjáratra hívó bulláját. A püspök egy olyan keleti keresztény királyt is említett az egyházfőnek, aki segítségükre lehet: ez volt János pap országa első dokumentált említése. Ugyan a pápa nem Rómában, hanem Viterbóban székelt, a hadjárat mégis szervezettebb volt, mint az első: a hadseregeket a legerősebb király vezette, előre eltervezett útvonalon.
A bullát kiadása után csekély figyelem övezte: már újabb kiadásán gondolkoztak, mikor VII. Lajos francia király jelezte részvételi szándékát a hadműveletben. Az uralkodó a pápától függetlenül is új hadjáratot tervezett, ezt karácsonykor jelentette be Bourges-ban. Elhunyt bátyjától, Fülöptől is fogadalmat örökölt, hogy a Szentföldre megy. Az országot évek óta elhagyni készülő Suger apát ellenezte a tervet, de ez nem akadályozta meg Lajost, aki Clairvaux-i Szent Bernát útján váltott üzeneteket az egyházfővel. A bulla 1146. március 1-jén jelent meg újra, a pápa Szent Bernátot bízta meg kihirdetésével Franciaország-szerte.
Clairvaux-i Szent Bernát A pápa a hadjárat hirdetésével Clairvaux-i Szent Bernát francia apátot bízta meg, megadta azt a búcsút is, amelyet II. Orbán pápa adott az I. keresztes hadjárat résztvevőinek. A hivatalos kihirdetésre 1146. március 31-én (húsvét napján) került sor a burgundiai Vézelayben összegyűltek előtt. VII. Lajos, felesége, Aquitániai Eleonóra, illetve hercegek és főurak vetették térdre magukat Bernát előtt, hogy megkapják a zarándokkeresztet. Ezt követően Németországba utazott, lépteit állítólag csodák övezték, ami jelentősen hozzájárult küldetése sikeréhez. Bár III. Konrád német király, és unokaöccse, a későbbi I. Frigyes német-római császár először vonakodtak, az apát meggyőzte őket és átadta nekik a keresztet. A pápa a vállalkozás sikere érdekében személyesen is Franciaországba látogatott.
Az első keresztes hadjárathoz hasonlóan a felhívást a zsidók elleni támadások követték. Egy fanatikus francia szerzetes, Roudolf, aki szerint a zsidók nem vettek kellően részt a hadjárat finanszírozásában, arra kényszerítette a zsidó közösséget, hogy válasszanak a halál és a megkeresztelkedés közül: számos izraelita lelte így halálát a Rajna-vidéken, Kölnben, Mainzban, Wormsban és Speyerben. Bernát, a kölni érsek és a mainzi érsek is a támadások ellen foglalt állást. Bernát azt vallotta, hogy a pogányokat erővel kell megkeresztelni, a zsidók esetében azonban az egyház hagyományos doktrínáját képviselte: a zsidók áttérését imával kell elérni. A felégetett zsinagógák előtt prédikált, de a Rajna-menti zsidóüldözők nem értettek sem latinul, sem franciául. Bernát annyit mégis elért, hogy véget értek a pogromok. Roudolffal is kiegyezett: a ciszterci szerzetes visszatért kolostorába.
Vend keresztes hadjárat
A második keresztes hadjárat összehívásakor számos délnémet döntött úgy, hogy a Szentföldön vesz részt a harcokban. Az északnémet szászok vonakodtak. Szent Bernátnak 1147. március 13-án, a frankfurti birodalmi gyűlésen vetették fel, hogy inkább a pogány szlávok megtérítésére vezetnének hadjáratot. A szászok tervének megfelelően a pápa április 13-án kiadta Divina dispensatione című bulláját, mely szerint nincs különbség a különféle keresztesek lelki jutalmaiban. A szlávok elleni hadjáratban főként dánok, szászok és lengyelek vettek részt, de Csehországból is érkeztek harcosok. A főparancsnoksággal Havelbergi Anselm pápai legátust bízták meg, a hadjáratot egyébként szász főúri családok (mint az Aszkániai-ház, a Wettin-ház vagy a Schauenburgiak) vezették.
A német részvételtől felzaklatott obodriták 1147 júniusában megszállták a holsteini Wagriát, amely a nyár végi keresztes felvonulás útvonalába esett. Miután a keresztény területről kiűzték a szlávokat, a keresztesek a dobini obodrita és a demmini lutici erődök ellen fordultak. A Dobint támadók soraiban ott volt a dán V. Knut és III. Svend, II. Adalbert brémai érsek és III. Henrik szász herceg is. Amikor néhányan kifogásolták a vidék felégetését, mások pedig a „Ha a föld, amit pusztítunk, a mi földünk, akkor a nép, akivel harcolunk, a mi népünk?” kérdést tették föl. A sereget a szász herceg visszavonta, mikor Niklot pogány vezetővel megállapodott, hogy a dobini helyőrség megkeresztelkedik.
Demmin sikertelen ostromát követően az őrgrófok rávették a keresztesek egy csoportját, hogy Pomerániát támadják meg. Hamarosan a már keresztény Stettinbe értek, ahonnan a Pomerániai Adalbert püspökkel és I. Ratibor pomerániai herceggel való találkozás után visszavonultak. Szent Bernát szerint a keresztes hadjárat célja a pogány szlávok elleni küzdelem volt „mindaddig, amíg Isten segítségével meg nem térnek vagy meg nem semmisülnek”.
A hadjárat nem érte el célját, a vendek nagy részének áttérítését. Bár látszólag sokan megtértek, a lovagok távozása után visszatértek pogány hitükhöz. Pomerániai Albert szerint „a keresztény hitet erősíteni […] nem fegyverrel, hanem prédikálással lehet”.
A hadjárat végére Mecklenburg és Pomeránia vidéke kifosztva, elnéptelenedve, romokban hevert, főként III. Henrik csapatainak köszönhetően. Ez a tény fontos szerepet játszott a következő évtizedek keresztény győzelmeiben, mivel a meggyengült szláv lakosság nem volt képes nagyobb ellenállásra.
Reconquista, Lisszabon visszavétele
1147 tavaszán a pápa az Ibériai-félszigetre is kiterjesztette a hadjáratot, a reconquista részeként. Engedélyezte VII. Alfonz kasztíliai királynak, hogy a keresztesek egy részével a mórok ellen vezessen hadjáratot. 1147 májusában a keresztes hadak első része kihajózott az angliai Dartmouthból a Szentföld felé, de a rossz időjárás miatt június 16-án ki kellett kötniük Porto északi részén. Itt hamarosan I. Alfonz portugál király fogadta őket.
A lovagok megegyeztek a királlyal, hogy segítenek Lisszabon ostromában, cserébe a város áruinak elrablását és a várható foglyokért kapható váltságdíjat kérték. Lisszabon ostroma július 1. és október 25. között tartott, a mór hadak négy hónap után, főképp az éhínség miatt feladták a várost. A legtöbb keresztes letelepedett a városban, míg egy másik részük továbbindult a Szentföldre. Többen részt vettek Santarém elfoglalásában, később Sintra, Almada, Palmela és Setúbal visszafoglalásában is.
Az Ibériai-félsziget másik részén, nagyjából ugyanebben az időben VII. Alfonz kasztíliai király, IV. Rajmund Berengár barcelonai gróf és mások vezetésével katalánok, leóniak, kasztíliaiak és franciák harcoltak Almería gazdag kikötővárosának visszavételéért. A genovai és pisai flotta segítségével ez októberre sikerült is.
A barcelonai gróf elfoglalta Valencia és Murcia almorávida taifa királyságát is, 1148 decemberében lezárult Tortosa öt hónapja tartó ostroma, amelyben francia, anglonormand és genovai keresztesek is részt vettek. A következő évben a Segre és az Ebro folyók összefolyásánál található Fraga, Lleida és Mequinenza is keresztény kézre került.
Hadseregek Iszlám bélyegkép|balra|A Közel-Kelet 1135-ben, a keresztes államok piros kereszttel jelezve A muszlim haderőt ekkoriban hivatásos katonák kis csoportjai alkották, melyeket háború idején önkéntesekkel és rabszolgákkal erősítettek meg. A szövetséges muszlim erők közül a legnagyobb, a mai Irak és Irán területén fekvő Nagyszeldzsuk Birodalom nagyjából 10 ezer fős hivatásos katonából állt fel. A szíriai államok katonai egységei sokkal kisebb létszámúak voltak. A hivatásos csapatok magját a gulamok vagy mamlúkok képezték: őket már gyermekkoruk óta harcra készítették fel. Egy mamlúk kiképzése nagyjából 30 dénárba került, viszonyításképp akkoriban egy lovat nagyjából 100 dénárért adtak.