Marina Ivanovna Cvetajeva (cirill betűkkel: Мари́на Ива́новна Цвета́ева; Moszkva, 1892. szeptember 26.; a Gergely-naptár szerint: október 8. – Jelabuga, 1941. augusztus 31.) orosz költő és író, az orosz modernizmus egyik legnagyobb alakja.
Úgy alkotott maradandó életművet, hogy a nagy irodalmi mozgalom, az avantgárd idején egyetlen irányzat mellett sem kötelezte el magát, költészetében egyedülálló szintézisét teremtette meg évszázadok művészi eredményeinek a mitológiától és az orosz népköltészettől Gyerzsavinon, Goethén, példaképén, Puskinon át egészen a legmodernebb vívmányokig, a különböző „izmusokig”.
Anyja korai halála és apja visszahúzódó, tudósi életmódja is arra predesztinálta, hogy korán önállósodjon – tizenhat évesen egyedül töltött egy nyarat Párizsban, és tizennyolc évesen, önerőből publikálta első verseskötetét. Tulajdonképpen a véletlennek köszönheti, hogy hamar bekerült az orosz avantgárd nagyjainak körébe, ami költői fejlődését elősegítette, de nem határozta meg.
Huszonöt évesen érte az 1917-es októberi orosz forradalom, amely felforgatta magánéletét: a polgárháború alatt kisebbik lánya éhen halt egy árvaházban, férje a Fehér Gárdában harcolt az új szovjethatalom ellen, és öt évig nem is látták egymást. Művészetének ugyan új forrása fakadt a hazafias ellenállás megéneklésével, a fehérek végső veresége azonban a férjet Konstantinápolyon át Prágába vetette, s Cvetajeva, követni akarván őt, az önkéntes száműzetést választotta.
Az új szovjet rendszer attól fogva tudomást sem vett róla, ám a berlini, prágai, párizsi emigránskörök sem ölelték keblükre a megfelelni semmilyen ideológiának nem akaró költőnőt. Amikor nagyobbik lánya, majd férje is repatriált, 1939-ben Cvetajeva is erre kényszerült. Lányára a Gulag várt, férjére a börtön, őrá pedig, 1941-ben, a német seregek betörése nyomán a kitelepítés Moszkvából Tatárföldre. Nehézségekkel, nélkülözésekkel, csapásokkal teli életének 48 éves korában, 1941. augusztus 31-én önkezével vetett véget.
Élete Gyermekkor (1892–1910) 200px|bélyegkép|jobbra|Ivan Vlagyimirovics Cvetajev, Marina édesapja Apja, Ivan Vlagyimirovics Cvetajev (1847–1913) a vlagyimiri kormányzóság egyik kis falujában, Taliciban született az ottani pópa fiaként. Családnevük lehetséges értelmezése: a cvetaty (virágozni) szó felszólító módjából képzett alak, kizárólag az örökletes pravoszláv vidéki papság körében dívott. Marina a család apai ágát így jellemezte: „megszakítatlan és megszakíthatatlan klán: ősi törzsök”. Ivan Vlagyimirovics öccse, Dmitrij történészprofesszor és megátalkodott antiszemita lett, Marina zsigeri ellenszenvét mindenfajta antiszemitizmussal szemben egyebek között a vele kapcsolatos gyermekkori élményeire, az ő látogatásaira és beszélgetéseire vezette vissza. (1985), 2.
Marina apja az oszkok nyelvéről írott latin doktori értekezésével szerzett tudományos fokozatot, ennek a területnek egyik úttörőjeként, hiszen a pompeji ásatások nyomán csak nem sokkal előbb kerültek napvilágra ennek az italikus nyelvnek az első feliratai. Később hosszabb időt töltött Olaszországban, a művészettörténet professzora lett a Moszkvai Egyetemen, majd ő alapította meg és látta el anyaggal a III. Sándor Múzeumot (ma: Puskin Képzőművészeti Múzeum). (Az emigráns orosz irodalomtörténész művének orosz nyelvű kiadása: Viktorija A. Svejcer: Marina Cvetajeva: Bit i bityije, Moszkva, Molodaja Gvargyija, 2003.)
Anyja, Marija Alekszandrovna Mejn (1868–1906), az apa második felesége művelt, több nyelvet beszélő nő (lánya neki köszönhette egy életen át tartó vonzalmát a német irodalom és művészet iránt), szenvedélyes zenerajongó, zongorista, Anton Grigorjevics Rubinstejn tanítványa.Marina anyjával való ellentmondásos kapcsolatáról, a mama kényszeres zenetanítási terrorjáról lásd Marija Alekszandrovna apja gazdag balti német üzletember, anyja lengyel nemesi származék (Marija Lukinyicsna Bernackaja). Ez a lengyel arisztokrata kapcsolat indította később Marinát arra, hogy romantikus képzeletvilágában azonosuljon Maryna Mniszchówna kalandornővel (Puskin Borisz Godunovjának Marina Mnyisekjével), aki két Ál-Dmitrij cárnak is a felesége lett a 17. század elején.Lásd Az asztal c. versciklust és a Nagyanyámhoz c. verset:
Marinának két féltestvére volt apja első házasságából (Varvara Dmitrijevna Ilovajszkajától, Dmitrij Ilovajszkij konzervatív történész lányától), a nála tíz évvel idősebb Valerija és a két évvel idősebb Andrej. Egyetlen édestestvére, húga, Anasztaszija (Ászja) 1894-ben született, és igen magas kort ért meg (1993-ban hunyt el). A gyerekek között napirenden voltak a veszekedések, féltékenykedések.
Feszült volt a viszony Cvetajeva anyja és Varvara Dmitrijevna gyermekei között is (Cvetajeva apja mindvégig szoros kapcsolatot ápolt az Ilovajszkij családdal). Marija, Cvetajeva anyja sosem titkolta, hogy jobban szereti Anasztasziját, mint Marinát (legalábbis így látta Marina – a kis korában sokat betegeskedő Ászjával többet kellett törődni). Szelíd, jóságos lélek apjuk pártatlan volt ugyan, de őt túlságosan lekötötte a munkája, keveset foglalkozott a családdal. Első, korán elhunyt felesége iránti szerelme sosem múlt el, s ez is rányomta bélyegét a család életére, habár Cvetajeva anyja, Marija is egy előző nagy szerelemből menekült ebbe a házasságba. A családi feszültségeket tetézte Marina számára, hogy anyja nehezményezte, sőt időnként kigúnyolta első költői próbálkozásait, és mindenáron zenészt szeretett volna faragni belőle.Ennek a kapcsolatrendszernek egyik legjobb összefoglalása: (2003), 9–19.
A Három tó utcai otthon Cvetajeva magas rendű elvonatkoztató képességét és érzékenységét (és persze romantikus alkatát) jellemzi, hogy mindennek ellenére így írta le gyermekkori otthonát egy 1926-os körkérdésre adott válaszában:
Ez az otthon, amely mitikussá növekedett-személyesült Cvetajeva korai költészetében, Moszkva közepén állt, a Trjohprudnij pereulok („Három tó utca”) 8-as szám alatt, kőhajításnyira a Tverszkoj bulvartól és a Patriarsije pruditól. Az első feleség hozománya volt, vagyis Ilovajszkij-tulajdon, s utóbb Cvetajeva két mostohatestvérére szállt – ez is rossz vért szült a két testvér és mostohaanyjuk között. A nagyváros központjában különösen festhetett ez az inkább vidéki kúria módjára terpeszkedő „birtok”. Varvara, Cvetajeva mostohanővére így írta le az 1880-as évekre emlékezve (és sokat nem is változott, míg az első világháború idején le nem égett):
Ebben a házban töltötte Marina Cvetajeva élete első húsz évét, egészen férjhez meneteléig, illetve apja haláláig. Közvetlenül elköltözése után, 1913-ban örökítette meg egyik versében:
Utazgatások külföldön: Nervi, Lausanne, Freiburg 200px|bélyegkép|jobbra|Szent György a freiburgi Sváb kapu tornyán. Éppen abban az évben, 1903-ban festették fel, amikor Cvetajeva ott tanult.
1902-ben Cvetajeva anyjánál tuberkulózist diagnosztizáltak. Környezetváltozást írtak elő neki, ezért a család (többnyire az apa nélkül) sokat utazgatott külföldön, egészen az anya 1906-ban bekövetkezett haláláig. Hosszabb időt töltöttek a Genova melletti Nerviben, ahol a merev moszkvai polgári életből kiszakadt Marina végre szabadjára engedhette szilaj természetét: futkározott, játékokat talált ki magának, hegyet mászott. Nerviben több orosz emigráns forradalmár élt akkoriban, akiknek társasága és társalgása nagy hatással volt a fogékony lelkű Marinára – akárcsak anyjára. A nagybeteg, frusztrált asszony belehabarodott Vlagyiszlav Kobiljanszkijba, a csoport ifjú vezetőjébe, s egy alkalommal, amikor vele sétálgatott a tengerparton, Marina leesett az „orosz panzió” lépcsőjén, és súlyos fejsérülést szenvedett. A kijózanodott és egyre romló egészségű Marija orvosai tanácsára a lausanne-i Lacaze-féle lánynevelő intézetbe íratta be két gyermekét, nehogy ők is megfertőződjenek. Nem sokkal később a németországi Freiburgba költöztek, ahol Marina a német építészet és táj szépségeiből (no meg egy egészen másfajta, „porosz kaszárnyaszellemű” iskola borzalmaiból) kapott ízelítőt.
A család sorozatos költözködései miatt több iskolát is megjárt lányok olasz, francia és német nyelvismeretre tettek szert. Az anya állapota egyre hanyatlott, hazautaztak. Ivan Cvetajev egy jaltai panzióban helyezte el őket, majd, egy tüdővérzést követően, a Kaluga közelében lévő taruszai családi nyaralóba vitte a haldokló asszonyt 1906 júniusában – oda, ahol a gyerekek annyi emlékezetes nyarat töltöttek az Oka folyó menti réteken, erdőkben. A lányok utolsó emléke: anyjuk még egyszer játszani próbál kedves zongoráján, azután odahívja őket, és Anasztaszija szerint így szól: „Éljetek igazul, gyerekeim!” – Marina szerint viszont felsóhajtott: „Ha belegondolok, hány hülye láthatja majd, milyen felnőttek lesztek, én meg…”; illetve:
Középiskola Moszkvában, első versek bélyegkép|jobbra|200px|Cvetajeva 1911-ben, Volosin felvétele Anyja halála után Marina két moszkvai középiskolát is megjárt (az egyikből, a Derwies-féléből kicsapták engedetlenségért), és idővel még kettőt, majd 1908-ban ellentmondást nem tűrően közölte apjával: Párizsban óhajtja tölteni a nyarat, méghozzá egyedül (tizenhat évesen!), hogy nyelvtanfolyamra járjon és középkori irodalomtörténetet hallgasson a Sorbonne-on. (Egy Sasfiók-előadás után bemerészkedett Sarah Bernhardt öltözőjébe autogramot kérni.) Hazatérve Puskint, Goethét, Schillert bújta.
Mostohanővére, Valerija időközben tanítónő lett, a hozzá és Ászjához ellátogató radikális fiatalok közül Cvetajeva megismerkedett Galja Gyjakonovával, aki utóbb Paul Éluard-hoz, majd Salvador Dalíhoz ment feleségül. Ekkoriban kezdte olvasni a fellendülőben lévő orosz avantgárd, különösen a szimbolisták műveit, s ez nagy hatást gyakorolt egész későbbi költészetére, noha sohasem az elmélet, hanem a költői kifejezésmód, az alkotás mestersége érdekelte (Andrej Belijé, Alekszandr Bloké).
Rengeteget olvasott, lefordította Rostand Sasfiókjának egy részét, ennek révén megismerkedett Belij baráti körével (Lev Kobilinszkijjal, Vlagyimir Nilenderrel), akik éppen akkoriban alapították meg a Muszaget nevű könyvkiadót és folyóiratát (az „ifjabb” szimbolisták fórumát). 1910 végén, miután Ászjával Tolsztoj halálhírére elzarándokoltak Jasznaja Poljanába, saját költségén megjelentette első kötetét, az Esti albumot (Vecsernyij albom). Marija Baskircevának (Marie Bashkirtseff), a tüdőbajban huszonhat évesen, 1884-ben elhunyt naplóírónak és festőnőnek ajánlotta, a benne foglalt versek a boldog, színes gyermekkor himnuszai, s annak lezárásaképpen (például egy szintén Taruszában, 1909-ben kelt költeményben) romantikus halálvágyat jelenítenek meg: (2007), 26–40.; (2003), 51–60.
A kötetet, kissé fanyalogva ugyan, de méltatta Valerij Brjuszov és Ilja Ehrenburg, sokkal hangsúlyosabban dicsérte Nyikolaj Gumiljov és Makszimilian Volosin költő és kritikus. Utóbbi meglátogatta Cvetajevát, s a későbbiekben is jó barátja és mentora maradt. (2003), 60–66.
Ifjúkor (1910–1922) Koktebel, Volosin és az Efronnal kötött házasság 200px|bélyegkép|jobbra|Makszimilian Volosin, Borisz Kusztogyijev festménye
200px|bélyegkép|jobbra|A Verseim, melyek oly korán születtek… kezdetű költemény cirill betűkkel a leideni falon
200px|bélyegkép|jobbra|II. Miklós és (előtte, lejjebb a lépcsőn) Ivan Cvetajev a múzeum felavatásán
Marina 1910-től fogva gyakran lejárt Volosinék fekete-tengeri nyaralójába, Koktebelbe, ahol ismert írók, költők, képzőművészek gyülekeztek.