bélyegkép|300px|A Semmelweis Kórház bejárata és igazgatósági épülete bélyegkép|300px|A Csillagpont épülete a Megyei Kórházban Miskolc egészségügyének történetéhez először a 13. századból találunk adatokat, hiszen a tapolcai monostor mellett a bencések már működtettek egy ispotályt. Később, a 15. században Mindszenten is működött egy hasonló intézmény, amelynek épülete ma is áll a Mindszenti templom szomszédságában. Felekezeti és más ápoldák után az első közkórház 1856-ban jött létre Miskolcon, Schnirch Emil fáradozásai eredményeként, a régi tetemvári katonai kórházban. Az építmény rossz állapota miatt 1858-ban a közeli Fáy-kúriába költöztek, végül 1900 végére készült el a Csabai kapuban a Borsod vármegyei Erzsébet Közkórház. A kórház – jelentős bővítések és változások után – ma is ezen a helyen működik. Egy év múltán adták át a Vasgyári Kórházat, amelyet azóta szintén komolyan bővítettek. A Szent Ferenc Kórház végső soron az 1904-es alapítású Vízgyógyintézet jogutódjának tekinthető, de volt benne katonai parancsnokság, honvéd- és tüdőkórház is. Miskolc legfiatalabb kórháza a Megyei Kórház, amelyet 1958-ban adtak át a Szentpéteri kapuban. Az egészségügyi kormányzat 2017-ben összevonta a városi és a megyei kórházat, ezzel úgynevezett szuperkórházat hozott létre a városban, amely lényegében az összes miskolci kórházat érinti.
Miskolc első két patikáját – valószínűleg – 1762-ben alapították. Ezek voltak az Arany Szarvas és az Arany Sas gyógyszertárak. Az előbbi a Széchenyi utca–Erzsébet tér sarkán állt, nevét a bejárata felett elhelyezett aranyozott szarvas jelképezte. Ma is működik a Villanyrendőr közelében a 19. századi alapítású Fehér Kígyó, valamint az Arany Oroszlán a Centrum áruházzal szemben, amelynek Déryné Széppataki Róza is gyakori vendége volt.
A miskolci mentőszolgálat története a tűzoltóságéval fonódik össze. Az Önkéntes Tűzoltó Egylet 1873. augusztus 31-én alakult meg, s ennek keretében 1897-ben jött létre a mentőosztály, majd 1930-ban Diósgyőr-Vasgyárban is alakult egy mentőcsoport. Az Országos Mentőszolgálat 1948-as létrejöttével a város kezeléséből központi irányítás alá került a mentőügy. 1952-ben adták át a mentők Petőfi utcai állomását, ahol ma is működnek.
Kórházak A kezdetek bélyegkép|220px|Az egykori mindszenti ispotály épülete A miskolci fekvőbeteg-ellátás története a 13. századig nyúlik vissza, amikor a tapolcai monostor mellett már működött egy ispotály. A betegellátással kapcsolatban meg kell jegyezni, hogy az ispotályok évszázadokig tulajdonképpen szegényápoldák voltak, mert a módosabb betegeket otthonukban fektették és gyógyították. Az ápolda fenntartását az alapítványi földbirtokból származó jövedelem biztosította, amelyet később különböző hagyatékok, bírságolások pénzei pótoltak ki. Az ápoldában a bencések végezték a gyógyító munkát. A gyógyítást a magister hospitalis irányította, munkáját ápolók és fürdősök segítették. Az idők folyamán egyre több orvos érkezett ide a királyi kísérettel, például Radlica János, Nagy Lajos orvosa, Cellini Jakab, Károly Róbert orvosa, Baptista Canano, Beatrix királyné orvosa. A helyiek között megemlíthető Fichtel János és Sebestyén mester. Az ispotály a mohácsi csatát követő trónviszályok idején megsemmisült, Bebek Ferenc protestáns főúr romboltatta le.
A 15. században már működött a mindszenti apátsági ispotály is (Mindszent akkoriban Miskolc szomszédságában fekvő önálló, bár a városhoz sok szálon fűződő falu volt, csak 1879-ben csatolták Miskolchoz). Az intézményt a város támogatta büntetéspénzekkel, elkobzott élelmiszerekkel, de az adományok is fontosak voltak, és évi beosztással 22 zsellér tartozott szolgálattal az ispotálynak. A 18. században Bük András alispán kezdeményezésére új ispotályt építettek a régi helyén (1761. július 9-én tették le az alapkövét). Az épület – a Mindszenti templom melletti földszintes épület – ma is áll.
A következő – katonai – kórház (nosokomium militare) a Tetemváron épült, amit a medicus praesidarius vezetett. 1849-ben Kubicza Mihály orvos, Csajka Lajos seborvosmester és dr. Fischer Adolf gyógyítottak benne. A Chevra Kadisa zsidó jótékonysági egylet a zsidó betegek részére alapított 1830-ban négyszobás, tízágyas – ingyenes – kórházat a mai Palóczy utcán (1843-ban leégett). Emellett működött a katolikus ispotály, a reformátusok ispotálya, és a megyei fogdában is volt tizenhét ágy az elhagyott betegek részére. A 18. század elejétől működött a miskolci görög kompánia xenodochiuma, amely az 1848–49-es forradalom és szabadságharc idején vallásra és felekezetre való tekintet nélkül végezte a gyógyító munkát. Az épület a Szentháromság ortodox templom mellett ma is áll. Az újabb városi szegényápolda 1867-ben jött létre a Győri kapuban, alapítója, vezetője Bükk Zsigmondné Sebe Teréz volt. Az első világháború idején a 10-es honvédlaktanyához tartozott. Egyebek mellett vakokat, siketeket, elmebetegeket ápoltak itt. A háború után már egyre alkalmatlanabb volt a feladata ellátására, de felújítását vagy újjáépítését a második világháború meghiúsította, s csak az 1950-es években számolták fel.
Fontos szólni a gyógyítás–ellátás speciális esetéről, a szülészet ügyéről, a bábák tevékenységéről. Ezen a területen elévülhetetlen érdemeket szerzett az Utrechtben tanult Domby Sámuel megyei főorvos, aki – miután felmérte a bábák tudásszintjét (tragikusnak találta) – szükségesnek látta egy tudományos alapossággal, de közérthető módon megírt bábatankönyv megírását. Könyve 1772-ben jelent meg Széchényi Ferenc támogatásával, és a szakmai tudnivalókon kívül foglalkozott erkölcsi, szakmai, hivatásbeli és etikai kérdésekkel is. Az általa akkor megfogalmazottak java része a mai napig érvényes.
Az első közkórház A korabeli ápoldák, ispotályok állapota, körülményei – nem csak mai szemmel nézve – erősen kifogásolhatók voltak, és nem is annyira a gyógyító szerepük volt a fontos, inkább karitatív szempontok játszottak szerepet fenntartásukban. Ezért volt szükség egy valóban gyógyító intézmény, közkórház létesítésére. (A nyilvános betegápolásban fontos volt az az 1685-ben született rendelet, amely szerint meg kellett különböztetni a menházakat vagy ápoldákat a nyilvános közkórházaktól, és a rendelet körvonalazta az ápolandók körét is.) A megvalósítás motorja Schnirch Emil, Bécsben tanult és ott dolgozó orvos volt, aki 1854-ben került Miskolcra. Sorozatos beadványai nyomán 1856-ban a Tetemváron lévő régi katonai nosokomiumban alakítottak ki egy ötszobás, húszágyas kórodát. Az intézmény első vezetője a miskolci születésű, szintén Bécsben tanult, igen képzett Popper József lett (három szakvizsgája volt: sebészet, szülészet, szemészet), de a gyógyításba Schnirch Emil is besegített – díjazás nélkül. Ismert az első betegük: a kisrőcei Kostyó Mária, aki gyógyultan távozott a kórházból. Érdekesség, hogy 1857-ben Ferenc József is járt a kórházban, és kifogásolta annak állapotát. A császár akkor tulajdonképpen a miskolci színház megnyitására érkezett. Az uralkodót a megyehatáron küldöttség várta, a 48-as császárpárti, és ezért ki is tüntetett Szirmai István gróf vezetésével, de az izgalmaktól gutaütést kapott, és lebukott a lováról. Schnirch Emil, a küldöttség tagja, Szirmait a Közkórházba szállíttatta, ahol Popper doktor érvágást alkalmazott rajta, ám a beteg elhunyt. Ekkor látogatott a császár a kórházba, a színházba pedig nem ment el. „Azon a napon, midőn leghűbb szolgám az önök köréből kimúlt, a színházat látogatni nem vagyok képes!” – nyilatkozta. Az uralkodót a színházban István főherceg képviselte. A kórház állapotán gyűjtésekkel, jótékony színházi előadásokkal igyekeztek segíteni. Rövidesen ki is bővítették a szomszédos telek megvásárlásával, az ágyak száma 34-re emelkedett.
Az intézmény 1858-ban a Fáy-kúriába (az épület a mai Berzeviczy Gergely Technikum és a Nemzeti Bank helyén állt) költözött (16 szoba, 60 ágy), amelyet a város bérelt a Vattán élő Fáy Antaltól. Az elmebetegek a Tetemváron maradtak. Schnirch Emil – aki közben elkerült Miskolcról, de folyamatosan figyelemmel kísérte az ottani dolgok alakulását – közbenjárására előbb 1856-ban nyilvános közkórházzá minősítették az intézményt, majd 1877-ben a Fáy-kúria mellé felépítettek még egy 30 ágyas tébolydát, ahol elhelyezhették a betegeket. A zsúfoltság ennek ellenére egyre nőtt, aminek egyik következményeként az 1874-es tífuszjárvány nem csak betegeket, de orvosokat, ápolókat is elvitt. Azután az 1878. évi nagy árvíz komoly károkat okozott a kórház épületeiben és berendezéseiben, és ez már elkerülhetetlenné tette egy új kórház építését, amiért egyébként Popper már régóta hadakozott. A dolgok azonban vontatottan haladtak, pedig Popper József részletes terveket készített, de meghalt, mielőtt bármi is történt volna. Utóda, Singer Henrik lett, aki Bécsben diplomázott sebészként és szülészként, és 1872-től dolgozott a kórházban. Ferenc József 1881-ben látogatást tett ebben a kórházban is, Tisza Kálmán miniszterelnök kíséretében. A Közkórház 1900-ban szűnt meg, átmenetileg az épületben működött a Városi Zeneiskola, majd lebontották, a helyén banképületet (Osztrák–Magyar Bank miskolci fiókja) és iskolát (Magyar Királyi Állami Fiú Felsőkereskedelmi Iskola) építettek.
Borsod vármegyei Erzsébet Közkórház bélyegkép|balra|220px|A Semmelweis Kórház egyik felújított (belgyógyászati) épülete Az új kórház a Csabai kapuban épült meg, a város adta a telket meg ötezer forintot, tízezret a vármegye biztosított, és még felvettek forint kölcsönt. Az új kórházat Adler Károly városi főmérnök tervezte, a kivitelező a Hirschl Ede és társai cég volt. A megnyitó 1900. december 2-án volt, négy jellegzetes, vöröstéglás épület készült el: az igazgatóság, a sebészet és bőrgyógyászat (70 ágy), a belgyógyászat (186 ágy) és az elmegyógyászat (70 ágy), de kiszolgáló épületek is épültek (konyha, mosoda, irodák). A kórház minden épületében folyóvíz és villanyvilágítás volt. A kórházi telek területe négyszögöl (3,6 hektár) volt. A kórházigazgató Singer Henrik mellett két főorvos, egy rendelőorvos, egy járványorvos, két segédorvos, egy főápoló, egy főbába és 19 ápolónő dolgozott. 1904-re elkészült a kórházi gyógyszertár is. 1905-ben Singer lemondott az igazgatói posztról, de 1914-ig még vezette a sebészetet. Az új igazgató Köllner Károly belgyógyász lett.
bélyegkép|220px|Rendelőintézet (SZTK) a Semmelweis Kórház mellett A kórház vezetése folyamatosan törekedett nagy tudású, neves orvosok alkalmazására, a városba csábítására – sikerrel. Közben megépült a laboratórium, majd a röntgenosztály is. 1930-ban Köllner igazgató nyugalomba vonult, és 1931-ben a 29 éves budapesti klinikai tanársegéd, Jäger (Jármay) Gyula sebész lépett a helyére. A nehéz anyagi helyzeten úgy igyekezett úrrá lenni, hogy tanyagazdaságot hozott létre Kistokajban, ahol elmebetegek munkaterápiája révén élelmiszereket szállíthattak a kórházba (pékséget, kertészetet, tehenészetet, vágóhidat működtettek). A kórház személyzete több mint hétszeresére nőtt, az éves betegforgalom elérte a közel főt, amivel az ország második legnagyobb megyei kórháza volt. 1940-re már kilenc gyógyosztály, röntgenintézet és bakteriológiai laboratórium is működött itt. A kórházi ágyak száma 900 volt, az éves betegforgalom főre nőtt.