A közönséges cserepesteknős (Eretmochelys imbricata) a hüllők (Reptilia) osztályába, a teknősök (Testudines) rendjébe és a tengeriteknős-félék (Cheloniidae) családjába tartozó Eretmochelys nem egyetlen tagja. A két térítő között, az Atlanti- és a Csendes-óceánban, valamint a hozzájuk tartozó tengerekben él két alfaja: az atlanti területek lakója az E. imbricata imbricata, az indo-csendes-óceáni térségé pedig az E. imbricata bissa.
Megjelenése nagyon hasonló a többi tengeri teknőséhez. Lapított, testét teknőspáncél védi, a mellső végtagja viszonylag nagy; egyaránt segít az úszásban és a szárazon haladásban. A többi tengeri teknőstől azért különböztethető meg könnyen, mert a felső állkapcsa horgos, és emiatt a nyakrejtésre is képes fejvégződése csőrszerű. Páncéljának színezete kissé változhat, mivel alkalmazkodik környezetéhez és a víz hőmérsékletéhez. Bár e teknős életének jelentős részét a nyílt óceánban tölti, előfordul a sekély lagúnákban és a korallzátonyok környékén is.
A modern halászat, a megváltozott környezet, a környezetszennyezés nagy veszélyt jelent számukra és ezek miatt mára már a kihalás szélére került. Értékes páncéljából különböző használati tárgyakat, például edényeket, szemüvegkeretet, gombot, gitárpengetőt stb. készítenek. Húsának fogyasztása nem javasolt, mert toxikus anyagokat tartalmazhat. Az európaiak étrendjén nem is szerepel, mert hasmenést, hányást okozhat. Él egy olyan hiedelem is, hogy rendszeres fogyasztása keléseket vagy daganatokat idéz elő, bár mindezek ellenére egyes törzsekben mégis rendszeresen eszik. Kínában egy időben az ínyencek kedvence volt, és egyes indián törzsek szerint húsának fogyasztása különböző betegségektől megóv. Fogyasztása azonban egyáltalán nem ajánlott: nemcsak azért mert halálos mérgezést is okozott már, hanem azért, mert veszélyeztetettsége miatt – a washingtoni egyezmény (CITES) alapján – befogása és a belőle előállított termékek forgalmazása tilos.
Fejlődéstörténete A tengeriteknős-félék között az E. imbricata számos egyedülálló anatómiai és ökológiai tulajdonságot tudhat magáénak. Például ez az egyetlen szivacsevő hüllőfaj, és ezért evolúciós helyzete némileg homályos. Ennek a helyzetnek a tisztázása érdekében az Eretmochelys molekuláris vizsgálatát végezték el kutatók. A céljuk az volt, hogy újabb adatokat nyerjenek a tengeri teknősök filogenetikájáról, az eddig tanulmányozott morfológiai bélyegek és fosszíliák által nyújtott ismeretek mellett. Eredményként megállapították, hogy a Cheloniidae családon belül két evolúciós irány különül el, a Chelonini és a Carettini alcsaládok. A DNS vizsgálatoknak köszönhetően azt is kijelenthették, hogy a húsevő Carettini alcsaládhoz tartozó álcserepesteknősökkel közelebbi rokonság áll fenn, mint a növényevő Chelonini alcsalád közönséges levesteknősével. Így valószínűsíthető, hogy a közönséges cserepesteknős ragadozó ősöktől származik.
Rendszerezés bélyegkép|balra|200px|Ernst Haeckel 1904-ben készült rajzán látható hét teknősfaj. Ez az ábrázolás jól szemlélteti a tengeri teknősök páncélzatának és a testfelépítésének különbségeit. (Az E. imbricata a jobb felső sarokban látható) A tengeriteknős-félék családjába sorolt csekély számú fajok utolsó egyedei alkotják egy hajdan valószínűleg igen nagy számot kitevő csoport maradványát. Az ide sorolt közönséges cserepesteknőst eredetileg Linné, mint Testudo imbricata írta le 1766-ban, majd ezt követően Leopold Fitzinger osztrák zoológus 1843-ban a Testudo nemből átsorolta az Eretmochelys nembe. További fiatalabb szinonimák is ismertek, melyeket kiváló zoológusok készítettek, többek között 1857-ben Agassiz Eretmochelys imbricata squamata, 1834-ben Lesson Chelonia pseudo-midas és 1873-ban Gray Onychochelys kraussi néven írta le ezt a teknősfajt.
Az E. imbricata taxonnak hivatalosan két elfogadott alfaja van. Az E. imbricata bissa (Rüppell, 1835), mely a Csendes-óceán és a hozzá kapcsolódó indo-csendes-óceáni térségben él, valamint az Atlanti-óceánban és a kapcsolódó tengerekben honos E. imbricata imbricata. Az imbricata nevet azért kapta, mert Linnaeus 1766-os első leírásának köszönhetően – mint idősebb szinonima – ez a változat lett a típuspéldány.
Fitzinger az Eretmochelys nem nevét a görög eredetű eretmo és chelys szavakból képezte, mely szavak magyarul „evezőt” és „teknőst” jelentenek. A név első tagja a mellső végtagok úszás közbeni evezőszerű használatából adódott. Az imbricata latin eredetű szó, amely szabad fordításban magyarul összefonódottat jelent, és ez arra utal, hogy a hátpáncél lemezei többé-kevésbé cserépszerűen egymáshoz illeszkednek.
Az indo-csendes-óceáni alfaj nevében szereplő bissa latin eredetű szó, amely eredetileg Caretta bissa volt, a bi = dupla, második előtagot azért kapta, mert a faj második leírt taxonja volt. A Caretta nemhez sorolását pedig amiatt gondolták egykori kutatói, mert a valóságnál lényegesen közelebbi rokonságot feltételeztek a Caretta nemhez tartozó álcserepesteknősökkel.
Megjelenése A közönséges cserepesteknős megjelenését tekintve a tengeriteknős-félékhez hasonlít. Közeli rokonaival megegyezően a hátpáncél lemezei többé-kevésbé cserépszerűen egymáshoz illeszkednek. A mellső úszóján két karom van, és ez a testéhez mérten nagyméretű végtag úszóként funkcionál. Mellső végtagjai jóval hosszabbak, mint a hátulsók, az ujjízeken nincsenek ízületei, és – fejével ellentétben – a mellső végtagjait csak tökéletlenül tudja teknőjébe húzni.
bélyegkép|250px|balra|A fejéről készült közeli képen jól megfigyelhető jellegzetes fejformája, és az ezt meghatározó horgas végződésű felső állkapcsa
Kifejlett egyedei akár egyméteres nagyságúra is megnőnek, és súlyuk ekkor eléri a nyolcvan kilogrammot. Átlagos páncélhosszúsága 63–90 centiméter, és a testtömege 45–75 kilogramm között mozog. Méretüket tekintve eltérés mutatkozik az alfajok között, hiszen a valaha kifogott legnagyobb példányt a Karib-tengerben fogták, és súlya 127 kilogramm volt. A hátpáncél szabálytalan sötét és szürke színezetű, melynek lemezeit gesztenye- vagy feketésbarna alapon borostyánsárga sugárnyalábok tarkítják. A mellpáncél lemezei egyenletesen sárgák, a fej és az úszók pedig sötétbarna alapon sárgán szegélyezett színűek.
Ennek a teknősnek azonban vannak olyan jellemzői is, melyek alapján egyértelműen megkülönböztethető más tengeri teknősféléktől. Ilyen a többiekétől eltérő, a hosszúkás, elkeskenyedő fejformáját meghatározó horgos felső állkapcsa, ami miatt a szája egyfajta csőrszerű formát mutat. A mellső végtagjai két jól látható karomban végződnek, valamint a fején látható pajzsok is egyediek, hiszen az orrnyílások és a homlokpajzsok között mindig két egymásután következő pajzspár helyezkedik el.
bélyegkép|jobbra|250px|E. imbricata úszás közbeni képén jól megfigyelhető jellegzetes páncéllemezeinek hátoldali elhelyezkedése.
Jellemzője még a páncéllemezeinek elhelyezkedése a hátpáncélzatán. Öt központi lemez mellett négy pár laterálisan helyezkedik el csakúgy, mint a családhoz tartozó más fajoknál is. A hátsó vagy poszterior részén lévő kisebb lemezei takarásban és átfedésben vannak, nagyságra ezek kisebbek, az élei fogazottak és egyfajta fűrészhez vagy késhez hasonlíthatóak. Ezekhez hasonlóan a laterális páncéllemezek alatt is további lemezek helyezkednek el. A teknőspáncél mérete a már említett körülbelül egy méter nagyságú lehet.
A közönséges cserepesteknős homokban hagyott nyoma aszimmetrikus, mivel váltakozva is mozgathatja végtagjait, míg ezzel szemben a közönséges levesteknős és a kérgesteknős szimmetrikusan mozgatja azokat.
Köszönhetően az általa elfogyasztott mérgező csalánozóknak, a húsa is toxikussá válhat. Az európaiak számára fogyasztása nem ajánlott, mert hasmenést és hányást okozhat, de van olyan hiedelem is, hogy rendszeres evése esetén keléseket vagy daganatokat idéz elő. A bennszülöttek azonban fogyasztják, és egyes indián törzsek szerint különböző betegségektől is megóv. A teknősnek fehér a húsa, ami miatt a katolikus egyház szerint halnak minősül, és böjt idején engedélyezi a fogyasztását. Ez azt is jelenti, hogy a húsvét, a keresztények legfontosabb ünnepe előtti nagyböjti időszak a Latin-Amerika tengereiben élő teknősök számára külön veszélyt jelent, hiszen ezreket főznek meg ilyenkor.
Előfordulása A Föld két féltekéjének a két térítő közötti részén honos, alfajai közül az atlanti területeken él az E. imbricata imbricata, az indo-csendes-óceáni térségben az E. imbricata bissa. A térítők között mind a három óceánban, így az Atlanti-óceánban, a Csendes-óceánban és az Indiai-óceánban és a kapcsolódó tengerekben honos. Természetes élőhelye a viszonylag sekély part menti zátonyok, öblök, torkolatok és lagúnák környéke. A Mexikói-öbölben élő populációja elszenvedte a 2010-ben történt olajfúró platform robbanás következtében kiömlő olajszennyezettséget, ami tovább ritkította az amúgy is gyérülő állományát.
bélyegkép|középre|600px|A közönséges cserepesteknős lehetséges fészekrakó helyeit bemutató világtérkép. A piros körök jelzik a főbb fészekrakó helyeiket, a sárga körök jelzik a kevésbé használt fészekrakó helyeiket.
Alfajok A közönséges cserepesteknősnek két alfaja különböztethető meg: Eretmochelys imbricata imbricata (Linnaeus, 1766) – az atlanti-alfaj Eretmochelys imbricata bissa (Rüppell, 1835) – az indo-csendes-óceáni térség alfaja
Az atlanti-alfaj Az Atlanti-óceánban az E. imbricata imbricata populáció elterjedése fenn nyugaton egészen a Mexikói-öbölig, míg délkeleten Dél-Afrika partjaiig, a Jóreménység fokáig terjed. Megtalálhatók Brazília tengerparti részein, és különösen gazdag a teknősállománya a Bahia szövetségi államhoz tartozó partmenti vizeknek. Innen fel, egészen Floridával bezárólag, Virginia partmenti vizeiben mindenhol előfordul. A faj életterének határa északon a Long Island tengerszorosig, Massachusetts államig terjed. A hideg víz állja útját a nyugati részen és keleten is, a La Manche csatornával bezárólag.
A Karib-térség homokos tengerpartjain találhatók legfőbb fészekrakó helyeik, melyek közül kiemelkednek Antigua és Barbuda, Barbados, Guadeloupe, Tortuguero Costa Ricán és a Yucatán-félsziget. Továbbá megtalálhatók Kuba vizeiben, a Mona sziget környékén, közel Puerto Rico-hoz, valamint a térségben más kevésbé nevezetes területek mellett is.
Az indo-csendes-óceáni alfaj Az E. bissa az Indiai-óceánban is gyakori, hiszen előfordul a keleti-afrikai partok mentén, beleértve a Madagaszkárt környező tengereket és a közeli szigetcsoportokat is. Ázsia déli partjain szinte mindenhol megtalálható, beleértve a Perzsa-öbölt, a Vörös-tengert, és az ezekhez tartozó partvidékeket. Jelen van az indiai szubkontinens és Délkelet-Ázsia partjain. Élőhelye az egész indonéz szigetvilág, és egészen Észak-Ausztrália partjaiig is lenyomul. Az Csendes-óceán vizein a trópusi és szubtrópusi területeken tartózkodik. Előfordulásának határa a Koreai-félszigetig, a japán szigetvilágon át egészen Új-Zélandig terjed.
A Fülöp-szigetek ad otthont számos fészekrakó helynek, ilyen például a neves turisztikai központként is működő Boracay sziget. Egy kisebb szigetcsoport a Fülöp-szigetek délnyugati részén, közel Borneóhoz, az elnevezésében is a teknőst használó Turtle-szigetek, ahol két tengeri teknősfaj, az E. imbricata mellett a C. mydas fészkelőhelye is megtalálható. Hawaii-on a közönséges cserepesteknős többnyire minden főbb szigeten, így az Oahu, a Maui, a Molokai és a Hawaii szigeten is lerakja tojásait. Ausztráliában ismert fészekrakó helye a Milman-sziget, a Nagy-korallzátonynál. A faj fészkelőhelye a Seychelle-szigeteken a Cousine gránit sziget, ahol 1994 óta védettséget élvez; továbbá a Seychelle-szigetek belső részein lévő korallszigetek, mint az Aldabra-atoll, amelyek fontos tápterületei a fiatal teknősöknek.