Pelagianizmus

A pelagianizmus az 5. századi keresztény kegyelemtani vitákban Pelagius és követői nevéhez kapcsolt tanítás. Az irányzat erősen hangsúlyozta az emberi akarat szabadságát, az erkölcsi felelősséget és a bűn elkerülésének lehetőségét. A katolikus és az ortodox hagyomány szerint azonban tévesen gyengítette vagy tagadta az eredendő bűn következményeit, valamint a belső, megelőző isteni kegyelem szükségességét az üdvösségre vezető jó cselekedetekhez.

A pelagianizmus körüli vita nem egyszerűen az emberi szabadság és az egyházi tekintély összeütközése volt. A kérdés középpontjában az állt, hogy a bűnbe esett ember természetes erejéből képes-e Istenhez fordulni és üdvösségre jutni, vagy ehhez Isten belső, gyógyító kegyelmére is szüksége van. Ágoston és az észak-afrikai püspökök szerint Pelagius tanítása alábecsülte az ember bűntől sebzett állapotát és Krisztus megváltó kegyelmének szükségességét.

A pelagiánus tanokat több helyi zsinat és pápai döntés is elítélte. A vita döntő szakaszai közé tartozott a 418-as karthágói zsinat, Zosimus pápa körlevele, majd a 431-es efezusi zsinat. Az 529-es második orange-i zsinat már főként a későbbi, szemipelagiánusnak nevezett kegyelemtani vitákra adott választ. A pelagiánus vita jelentős szerepet játszott az eredendő bűnről, a kegyelem szükségességéről, a csecsemőkeresztségről és a szabad akarat sebzettségéről szóló nyugati egyházi tanítás pontosabb megfogalmazásában.A Katolikus Egyház Katekizmusa. Szent István Társulat, Budapest, 1994, 406. pont.Az Egyházi Tanítóhivatal megnyilatkozásai. Szent István Társulat, Budapest, 2004, a karthágói és orange-i zsinatok kegyelemtani határozatai.

Történeti háttér

bélyegkép|jobbra|Pelagius ábrázolása a Nürnbergi Krónikában

Pelagius a 4. század végén és az 5. század elején működő brit vagy ír eredetű aszkéta és keresztény tanító volt. Rómában jelentős hatást gyakorolt egyes aszketikus és arisztokrata körökre. Tanításának középpontjában az állt, hogy a keresztény embernek komolyan kell vennie Isten parancsait, az erkölcsi felelősséget és a szentségre való meghívást. Pelagius szerint Isten nem parancsolhat olyasmit, aminek teljesítésére az ember semmilyen értelemben nem volna képes.

Pelagius fellépésének hátterében részben az a félelem állt, hogy egyes keresztények a bűnre való hajlamot vagy az ember gyengeségét ürügyként használják az erkölcsi közönyre. Ezért erősen hangsúlyozta a szabad akaratot, a felelősséget és a parancsok megtartásának lehetőségét. A manicheizmussal és a fatalizmussal szemben azt akarta védeni, hogy az ember nem a rossz szükségszerű rabja, hanem valóban felelős döntéseiért.

Ezzel az alapvető erkölcsi szándékkal Ágoston és ellenfelei sem feltétlenül vitatkoztak. A vita inkább arról szólt, hogy az ember bűn utáni állapotában mire képes Isten belső kegyelme nélkül. Ágoston szerint Pelagius és követői túl optimistán ítélték meg az ember természetes erkölcsi képességét, és nem ismerték el kellő súllyal az eredendő bűn következményeit.

A pelagianizmus nem volt minden részletében egységes rendszer. Pelagius mellett fontos szerepet játszott Caelestius, aki élesebben fogalmazta meg az eredendő bűnnel és a csecsemőkeresztséggel kapcsolatos vitatott tételeket, valamint Julianus Eclanensis, aki később Ágoston egyik legjelentősebb ellenfele lett. A modern kutatás ezért gyakran különbséget tesz Pelagius saját írásai, Caelestius tételei, Julianus érvelése és a később „pelagianizmusnak” nevezett tanrendszer között.Ali Bonner: The Myth of Pelagianism. Oxford University Press, Oxford, 2018.Peter Brown: „Pelagius and His Supporters”. Journal of Theological Studies, 1968.

Tanítása

Szabad akarat és erkölcsi felelősség

A pelagiánus gondolkodás egyik legfontosabb eleme az emberi akarat szabadságának hangsúlyozása volt. Pelagius szerint az ember azért felelős erkölcsi tetteiért, mert képes választani jó és rossz között. Ha az ember semmilyen értelemben nem volna képes engedelmeskedni Isten parancsainak, akkor Pelagius szerint a parancs, az intés, a büntetés és a jutalom értelmét veszítené.

Pelagius ezért nagy súlyt helyezett az aszketikus életre, az erkölcsi fegyelemre, az önmegtartóztatásra és a keresztény parancsok tényleges teljesítésére. Úgy vélte, hogy a keresztény élet nem pusztán bűnbocsánatból áll, hanem valóságos erkölcsi megújulást és engedelmességet követel.

E felfogás vonzó lehetett azoknak a keresztényeknek, akik a laza erkölcsi élet, a bűnre való hivatkozás vagy a felelősség elhárítása ellen akartak fellépni. Ágoston és követői azonban attól tartottak, hogy Pelagius tanítása a gyakorlatban az ember természetes erejének túlértékeléséhez vezet, és háttérbe szorítja Isten belső kegyelmének szükségességét.

Ádám bűne és az eredendő bűn

A pelagiánus vita egyik központi kérdése Ádám bűnének hatása volt. A pelagiánus felfogás szerint Ádám vétke elsősorban rossz példaként hatott utódaira. Az emberek azért vétkeznek, mert rossz példákat követnek, rossz szokásokat vesznek fel, és saját szabad döntésükkel választják a bűnt. Ebben a megközelítésben Ádám bűne nem öröklött bűnös állapotként, hanem utánzás útján terjedő rossz mintaként jelenik meg.

A katolikus és ágostoni álláspont ezzel szemben azt tanította, hogy az eredendő bűn mélyebben érinti az emberi természetet. Nem személyes bűnről van szó az újszülött gyermek esetében, hanem olyan elesett állapotról, amelyben az ember nélkülözi az eredeti szentséget és igazságot, akarata pedig sebzetté vált. Ezért az ember nem pusztán külső rossz példák miatt vétkezik, hanem belsőleg is rászorul Isten gyógyító kegyelmére.

Ez a különbség különösen a csecsemőkeresztség kérdésében vált élessé. Ha a gyermekekben nincs semmiféle eredendő bűn vagy kegyelemre szoruló állapot, akkor nehezebben magyarázható, miért részesülnek a bűnök bocsánatára szolgáló keresztségben. A karthágói zsinatok ezért hangsúlyozták, hogy a csecsemők keresztsége nem puszta szertartási hagyomány, hanem összefügg az eredendő bűn eltörlésével és Krisztus megváltó kegyelmével.Philip Schaff: History of the Christian Church, III. kötet, a 418-as karthágói zsinat kánonjainak ismertetése.

A kegyelem értelmezése

A pelagiánusok nem feltétlenül tagadták a kegyelem szavát vagy jelentőségét. A vita egyik nehézsége éppen az volt, hogy a felek mást értettek kegyelmen. Pelagius és követői kegyelemnek tekinthették a teremtésben kapott szabad akaratot, a törvényt, Krisztus tanítását, Krisztus példáját, a bűnbocsánatot és az isteni kinyilatkoztatást is.

Ágoston és az egyházi elítélések szerint azonban ez nem volt elég. A keresztény embernek nemcsak külső tanításra, jó példára vagy erkölcsi útmutatásra van szüksége, hanem belső, megelőző és gyógyító isteni kegyelemre is. Ez a kegyelem nem csupán megmutatja, mit kell tenni, hanem képessé is teszi az embert arra, hogy valóban Isten felé forduljon.

A vita tehát nem pusztán arról szólt, hogy „kell-e kegyelem”, hanem arról, milyen kegyelemre van szüksége az embernek. Pelagius hangsúlya inkább a teremtett emberi képességen és az erkölcsi döntésen volt. Ágoston hangsúlya azon volt, hogy a bűn sebét Isten belső kegyelme gyógyítja, és már a hit kezdete is kegyelmi ajándék.

Krisztus megváltásának szükségessége

Ágoston számára a pelagianizmus egyik legsúlyosabb problémája az volt, hogy szerinte elhomályosította Krisztus megváltásának szükségességét. Ha az ember természetes erejéből, pusztán jó példák és erkölcsi tanítás segítségével képes volna a bűntől megszabadulni és az üdvösségre jutni, akkor Krisztus kegyelme nem volna feltétlenül szükséges az ember gyógyulásához.

Az ágostoni és katolikus válasz szerint Krisztus nem pusztán tanító és példaadó, hanem Megváltó. Az ember nemcsak tudatlanságban van, amelyet tanítással kell orvosolni, hanem bűntől sebzett állapotban is, amelyből kegyelem által kell meggyógyulnia. Ezért a pelagiánus vita a krisztológia és a megváltástan szempontjából is jelentős volt, nem csupán erkölcstani vita volt.

Ágoston válasza

Ágoston a pelagianizmussal szemben azt hangsúlyozta, hogy a bűnbe esett ember nem képes önerejéből Istenhez fordulni és üdvösségre jutni. A szabad akarat megmaradt, de megsebzetté vált: az ember felelős döntéseiért, ugyanakkor belsőleg rászorul a kegyelemre.

Ágoston több művében válaszolt Pelagius és követői nézeteire. Ezek közé tartozik a De natura et gratia, a De gratia Christi et de peccato originali, valamint későbbi kegyelemtani írásai. Ágoston fő állítása az volt, hogy az üdvösségre vezető jó kezdetét, folytatását és végső beteljesedését is Isten kegyelme teszi lehetővé.

Ágoston nem tagadta az ember felelősségét. Ellenkezőleg: a bűnt valódi emberi döntésnek tartotta. Ugyanakkor azt tanította, hogy a bűn által sebzett emberi akarat nem képes saját erejéből meggyógyítani önmagát. Isten kegyelme nem külső kényszer, hanem belső gyógyítás és felemelés. Így az ember kegyelemből cselekszi a jót, de valóban ő cselekszi.

A vita során Ágoston tanítása maga is fejlődött. Korai írásaiban erősebben hangsúlyozta az emberi akarat döntését, későbbi pelagianizmus elleni műveiben pedig egyre nagyobb súlyt helyezett a megelőző kegyelemre, a kiválasztásra és a végső kitartás ajándékára. Ez a fejlődés később a nyugati kegyelemtan egyik alapvető forrásává vált.Augustinus: De natura et gratia; De gratia Christi et de peccato originali; De praedestinatione sanctorum.

Egyházi elítélések

Korai vizsgálatok és pápai döntések

A pelagiánus vita nem egyetlen személyes konfliktusból indult ki, hanem több egymással összefüggő teológiai és egyházfegyelmi eljárásból. Caelestius tanait már a 410-es évek elején vizsgálták Karthágóban. A vita később Palesztinában, Rómában és Észak-Afrikában is folytatódott.

Az észak-afrikai püspökök, köztük Ágoston, Rómához fordultak a vitatott tanítások ügyében. Ez nem egyszerű „feljelentés” volt, hanem zsinati és püspöki megkeresések sorozata egy olyan tanítás ügyében, amelyet az afrikai egyházak a hit lényeges kérdéseit érintő problémának tartottak. I. Ince pápa támogatta az afrikai püspökök álláspontját, majd Zosimus pápa idején a vita újabb fordulatot vett.

A döntő elítéléshez a 418-as karthágói zsinat és Zosimus pápa körlevele járult hozzá. A karthágói zsinat kánonjai elutasították, hogy Ádám bűne csak neki magának ártott volna, és hangsúlyozták a csecsemőkeresztség, az eredendő bűn és a kegyelem szükségességének kapcsolatát.Az Egyházi Tanítóhivatal megnyilatkozásai. Szent István Társulat, Budapest, 2004, a 418-as karthágói zsinat kegyelemtani kánonjai.

Az efezusi zsinat

A 431-es efezusi zsinat elsősorban krisztológiai kérdésekkel foglalkozott, különösen Nesztoriosz tanításával. A zsinat azonban a pelagiánus pártot is elítélte, és ezzel megerősítette a pelagianizmus korábbi elutasítását.

Az efezusi döntés azért volt jelentős, mert a pelagianizmus elítélése nem maradt pusztán helyi észak-afrikai ügy. A kérdés bekerült az egyetemes egyházi viták körébe, és a pelagiánus álláspontot a nagyobb egyházi közösség is elutasította.

A második orange-i zsinat

Az 529-es második orange-i zsinat már nem közvetlenül a klasszikus pelagianizmus első elítéléséhez tartozott, hanem a későbbi, szemipelagiánusnak nevezett vitákhoz. A zsinat azt tanította, hogy az ember a bűn következtében nem képes pusztán természetes erejéből Istenhez fordulni, hinni, megtérni vagy az üdvösségre vezető jót elkezdeni. Már a hit kezdete is Isten megelőző kegyelméből fakad.

Orange ugyanakkor nem tanított későbbi értelemben vett kettős predesztinációt. A zsinat elutasította azt is, hogy Isten bárkit a gonoszságra rendelne. Így egyszerre állította a kegyelem elsőbbségét és azt, hogy Isten nem szerzője a bűnnek.Az Egyházi Tanítóhivatal megnyilatkozásai. Szent István Társulat, Budapest, 2004, II. orange-i zsinat, DS 371–397.

Szemipelagianizmus