A hamartiológia (a görög ἁμαρτία, hamartia, „bűn, vétek”, valamint a -λογία, -logia, „tan, tárgyalás” szavakból) a keresztény rendszeres teológia és a dogmatika azon tárgyköre, amely a bűn eredetével, mibenlétével, formáival, beszámíthatóságával és következményeivel foglalkozik. Vizsgálja többek között az ember szabadsága és erkölcsi felelőssége, az eredendő bűn, a személyes vétkek, a bűnre való hajlam, valamint a bűn és az isteni kegyelem viszonyát. A hamartiológia ezért szorosan kapcsolódik a teológiai embertanhoz, a kegyelemtanhoz, a krisztológiához, a megváltástanhoz, a morálteológiához, a szentségtanhoz és az eszkatológiához.I. McGuiness: „Sin (Theology of)”. In Berard L. Marthaler (főszerk.): New Catholic Encyclopedia. 2. kiadás, 13. kötet. Detroit: Gale–The Catholic University of America, 2003. 149–155.Schütz Antal: Dogmatika. A katolikus hitigazságok rendszere. 2., bővített kiadás. Budapest: Szent István-Társulat, 1937. I. kötet, 463–484.Előd István: Katolikus dogmatika. Budapest: Szent István Társulat, 1978. 151–182.

A tárgy elnevezése és rendszertani helye felekezetenként eltér. Egyes protestáns dogmatikák önálló „hamartiológia” fejezetként tárgyalják, míg katolikus és ortodox összefoglalások ugyanennek az anyagnak jelentős részét a teremtéstan, a teológiai antropológia, az eredendő bűn, a kegyelem, a megigazulás és a bűnbánat tárgyalásában helyezik el.Nagy Gyula: Az egyház mai tanítása. Evangélikus dogmatika. 2/1: A bűn lényege, eredete és következményei. Hamartiológia. Budapest: Magyarországi Evangélikus Egyház Sajtóosztálya, 2004. A különböző szerkezeti beosztások ellenére a keresztény hagyományok közös kérdése, miként egyeztethető össze a bűn valósága az ember teremtett jóságával, szabadságával, Isten mindenhatóságával és a Krisztusban hirdetett megváltással.C. J. Peter – K. McMahon: „Original Sin”. In Berard L. Marthaler (főszerk.): New Catholic Encyclopedia. 2. kiadás, 10. kötet. Detroit: Gale–The Catholic University of America, 2003. 664–671.

Elnevezése és bibliai fogalomköre

A görög hamartia és a vele rokon hamartanó ige a klasszikus és a bibliai görögben egyaránt jelölhet hibázást, elvétést vagy vétket. A keresztény szóhasználatban azonban a kifejezés nem pusztán „céltévesztést” jelent, hanem az Istennel, az erkölcsi renddel és az ember rendeltetésével ellentétes magatartást és állapotot. A Biblia nem egyetlen szakkifejezéssel írja le a bűnt. Az Ószövetség héber szókincséhez tartozik többek között a ḥṭʾ gyökből képzett szócsalád, amely hibázást és vétket jelölhet, a pešaʿ, amely gyakran lázadást vagy hűtlenséget fejez ki, valamint az ʿāwōn, amely a gonoszság, a vétkesség és annak terhe közötti összefüggésre is utal. Az Újszövetségben a hamartia mellett az anomia („törvénytelenség”), a parabaszisz („áthágás”) és más kifejezések is szerepelnek.J. Lachowski: „Sin (in the Bible)”. In Berard L. Marthaler (főszerk.): New Catholic Encyclopedia. 2. kiadás, 13. kötet. Detroit: Gale–The Catholic University of America, 2003. 141–148.

Ószövetség

Az Ószövetség a bűnt egyszerre mutatja be Isten parancsának megszegéseként, a szövetséghez való hűtlenségként, igazságtalanságként, kultikus tisztátalanságként és a közösség rendjét romboló tettként. A Teremtés könyvének harmadik fejezete az ember Isten iránti bizalmatlanságát és engedetlenségét, majd ennek következményeit – a szégyent, az elidegenedést, az egymásra hárított felelősséget, a szenvedést és a halált – elbeszélő formában kapcsolja össze. A szöveg nem használja az „eredendő bűn” későbbi dogmatikai terminológiáját, de alapvető kiindulópontjává vált az emberiség egyetemes bűnös állapotáról szóló keresztény tanításnak.

A prófétai könyvekben a bűn nem kizárólag magánjellegű vétség. A bálványimádás, az özvegyek és árvák elnyomása, a hamis ítélkezés, a szegények kizsákmányolása és a szövetség megszegése egymással összefüggő vallási és társadalmi hűtlenségként jelenik meg. Ugyanakkor az Ószövetség ismeri az egyéni felelősséget, a tudatlanságból vagy gyengeségből elkövetett vétségek, valamint a tudatos, „fölemelt kézzel” végrehajtott lázadás közötti különbséget is. A bűnbánat, az engesztelés és a megbocsátás ezért a bibliai bűnfogalom szerves része, nem utólagos kiegészítése.

Újszövetség

Az evangéliumokban Jézus a bűn külső cselekedetei mellett a „szívből” származó szándékokra és vágyakra irányítja a figyelmet (Mk 7,20–23; Mt 5,21–30). Igehirdetése összekapcsolja Isten országának közelségét a megtéréssel (metanoia), a bűnbocsánattal és a megromlott kapcsolatok helyreállításával. A bűnösökkel vállalt közössége az evangéliumokban nem a bűn közömbössé tételét, hanem az elveszett ember megkeresését és gyógyítását jelenti (Mk 2,15–17; Lk 15; 19,1–10). A Szentlélek elleni bűnről szóló kijelentések (Mk 3,28–30; Mt 12,31–32) a keresztény értelmezési hagyományban nem Isten megbocsátó hatalmának korlátját, hanem a kegyelem tartós és megátalkodott visszautasításának veszélyét fejezik ki.A Katolikus Egyház Katekizmusa, 1735; 1846–1876, különösen 1854–1864.

Pál apostol leveleiben a bűn nemcsak egyes tettek összessége, hanem az embert uralma alá hajtó hatalomként is megjelenik. A Rómaiakhoz írt levél az Ádám és Krisztus közötti párhuzammal kapcsolja össze a bűn, a halál, az engedelmesség és a megigazulás kérdését (Róm 5,12–21), míg a Róm 6–8 a bűn szolgaságát a Krisztusban kapott új élettel állítja szembe. A jánosi iratok a bűnt törvénytelenségnek, sötétségnek és az Istennel való közösség megtagadásának nevezik, ugyanakkor a bűnvallást és az isteni megtisztítást is hangsúlyozzák (1Jn 1,5–2,2). Az Újszövetség különbséget tesz az Isten országából kizáró tettek és az emberi gyengeséghez tapadó vétkek között (Gal 5,19–21; 1Kor 6,9–10; Jak 3,2; 1Jn 5,16–17), de a későbbi „halálos” és „bocsánatos bűn” terminológiát még nem használja.

Történeti fejlődése

Az ókeresztény kor

A korai keresztény szerzők a bűnt Krisztus megváltó művének összefüggésében tárgyalták. Iréneusz Ádám engedetlenségét Krisztus engedelmességével és az emberiség Krisztusban történő „újrafoglalásával” állította szembe. A görög egyházatyák írásaiban gyakran hangsúlyos az ember halandósága, romlandósága, a szenvedélyek rendezetlensége és az isteni életből való kiesés; a latin hagyományban fokozatosan részletesebb fogalmi nyelv alakult ki a bűnösség, a kegyelemvesztés és a felelősség leírására. E hangsúlyok nem alkotnak egyszerű, minden keleti és minden nyugati szerzőre érvényes ellentétet.

A keresztségi gyakorlat, különösen a gyermekkeresztség, fontos szerepet játszott az eredendő bűn tanának fejlődésében. A keresztény közösségek már a dogmatikai terminológia teljes kialakulása előtt kapcsolatot láttak Ádám bukása, az emberiség egyetemes megváltásra szorultsága és a keresztség között. A személyes vétkek megbocsátása mellett így egy örökölt, a személyes döntést megelőző állapot kérdése is a teológiai vizsgálat tárgyává vált.

Az ágostoni–pelagiánus vita

Az 5. századi pelagiánus vita a nyugati hamartiológia és kegyelemtan egyik meghatározó fordulópontja volt. Pelagius aszketikus tanításában erősen hangsúlyozta az ember erkölcsi felelősségét és azt a képességét, hogy Isten parancsainak engedelmeskedjék. A neki és követőinek tulajdonított tételek közül különösen vitatottá vált, hogy Ádám bűne csak rossz példaként, nem pedig örökölt állapotként érinti-e utódait; szükséges-e a belső, átalakító kegyelem; és képes-e az ember saját természetes erejéből bűntelenül élni. A történeti Pelagius nézetei nem minden ponton azonosak tanítványa, Caelestius vagy a későbbi „pelagianizmus” összefoglaló tételeivel, ezért a modern kutatás különbséget tesz a személy, a mozgalom és az elítélt tanrendszer között.S. J. McKenna: „Pelagius and Pelagianism”. In Berard L. Marthaler (főszerk.): New Catholic Encyclopedia. 2. kiadás, 11. kötet. Detroit: Gale–The Catholic University of America, 2003. 60–62.

Hippói Ágoston a vitában az emberi akarat bűn által okozott megsebzettségét és az üdvözítő kegyelem elsőbbségét hangsúlyozta. Érvelése szerint a szabad akarat nem szűnik meg, de a bűn hatalma alól nem képes önmagát felszabadítani; a gyógyító és fölemelő kegyelem nem pusztán külső tanítás vagy példa, hanem Isten belső ajándéka. A karthágói zsinatok, I. Ince és Zószimosz pápa döntései, majd az efezusi zsinat elítélték a pelagiánus tanokat. Az 529-es második orange-i zsinat a később „szemipelagiánusnak” nevezett nézetekkel szemben a kegyelem kezdeményező szerepét hangsúlyozta, miközben nem fogadta el az emberi akaratot megszüntető determinizmust.

A skolasztikus rendszerezés

A középkori skolasztika az egyházatyák és a kánonjogi–bűnbánati gyakorlat anyagát fogalmi rendszerbe rendezte. Ágoston klasszikussá vált meghatározása szerint a bűn „az örök törvénnyel ellentétes szó, tett vagy kívánság”. Aquinói Szent Tamás ezt az emberi cselekedet és a kellő erkölcsi rend hiányának összefüggésében értelmezte. A bűn a tomista elemzésben nem önálló létező vagy „anyag”, hanem valós emberi tettben megjelenő hiány (privatio): a cselekedetből hiányzik az értelem, az isteni törvény és a végső cél által megkívánt rend. Ez a megközelítés nem tagadja a bűn tényleges romboló hatását, hanem azt állítja, hogy a rossz csak valamely önmagában jó létező vagy képesség rendezetlenségeként állhat fenn.Hippói Ágoston: Contra Faustum Manichaeum, XXII, 27.Aquinói Szent Tamás: Summa theologiae, I–II, q. 71–89; különösen q. 71, a. 6 és q. 88.T. Deman: „Péché”. In A. Vacant – E. Mangenot – É. Amann (szerk.): Dictionnaire de théologie catholique. XII/1. kötet. Paris: Letouzey et Ané, 1933. 140–275. hasáb.

A skolasztikus teológia megkülönböztette a személyes bűn tettét az abból visszamaradó állapottól (peccatum habituale), az objektív rendellenességet a szubjektív beszámíthatóságtól, továbbá a halálos és a bocsánatos bűnt. A tomista rendszerben a halálos bűn az ember végső célját érintő elfordulás Istentől, míg a bocsánatos bűn a célhoz vezető eszközök rendjében okoz zavart anélkül, hogy megszüntetné az alapvető Istenre irányultságot. Emiatt a „bűn” fogalma e két esetben nem teljesen azonos, hanem analóg módon használatos.

A reformáció és a tridenti zsinat

A 16. századi reformáció vitáinak középpontjába került az ember bukás utáni állapota, a szabad akarat, a kívánság (concupiscentia), a kegyelem és a megigazulás kapcsolata. Luther Márton és a lutheránus hitvallási iratok az eredendő bűnt az ember egész személyét átható mély romlottságként írták le, és tagadták, hogy az ember a Szentlélek nélkül üdvözítő módon Istenhez fordulhatna. A református hagyomány hasonlóképpen hangsúlyozta az ember teljes kegyelemre utaltságát, de saját szövetségi, kiválasztási és megigazulástani rendszerében fejtette ki azt. A két hagyomány ezért nem azonosítható egyszerűen egyetlen „protestáns” állásponttal.Augsburgi hitvallás, II., IV., XI–XII., XVIII. és XXV. cikk.Formula concordiae, Solida Declaratio, I–III. cikk.Westminsteri hitvallás, VI., IX., XI., XIII., XV. és XXX. fejezet.

A tridenti zsinat az eredendő bűnről és a megigazulásról szóló határozataiban elutasította egyrészt azt a nézetet, hogy az ember természetes erői önmagukban elegendők az üdvösséghez, másrészt azt, hogy a keresztség után megmaradó kívánság önmagában, sajátos értelemben vett bűn volna. A zsinat szerint a keresztség valóban eltörli az eredendő bűnt, miközben megmarad a küzdelemre indító bűnre hajló állapot. A tridenti meghatározások nem döntöttek el minden, a katolikus teológiai iskolák között vitatott részletkérdést.Tridenti zsinat, V. ülésszak: Határozat az eredendő bűnről, DH 1510–1516; VI. ülésszak: Határozat a megigazulásról, DH 1520–1583.

A bűn teológiai fogalma

A tett és a rendhiány