thumb|right|300px|Az Amazóniai esőerdő Brazíliában. A trópusi esőerdők rendelkeznek a legnagyobb biodiverzitással a Földön.ScienceDaily.com thumb|300px|Madártávlatból A trópusi esőerdő az egyik alapvető biom, a Föld középső növényzeti öve. A WWF biomosztályozásában a trópusi esőerdők a trópusi és szubtrópusi nedves erdők egyik nagy kategóriája. Gyakran használt neve még a sík- és dombvidéki esőerdő (TAMOP) de hivatkoznak rá alföldi egyenlítői örökzöld esőerdő néven is.
Jelenlegi elterjedése
az Egyenlítő mentén, a kontinensek belsejében kb. a 10. szélességi fokig, azok partvidékein és az óceáni szigeteken jóval északabbra, illetve délebbre húzódik. Dél-Amerikában ilyen az Amazonas-medence, az Andok északi részének csapadékosabb keleti lejtői és Északkelet-Brazília (ami az Orinoco és több kisebb folyó vízgyűjtőjéhez tartozik); Közép-Amerikában a Kordillerák alacsonyabb részei és az Antillák hegyvidékei; Afrikában: a Guineai-öböl partvidéke, a Kongó-medence, a kelet-afrikai szigethegyek és vulkánok; Ázsiában: a Nyugati-Ghátok, a Himalája középső és keleti részének déli lejtői, Asszám, Hátsó-India és az indonéz szigetvilág csapadékosabb területei; ÉK-Ausztrália; valamint Óceánia szigetvilága.
500px|center A trópusi (sötétzöld) és szubtrópusi (világoszöld) nedves erdők elterjedése a Földön(Ma már sok helyen kiirtva.)
A nagy esőerdők közül a legősibbek a hátsó-indiaiak. Az Amazonas-medence trópusi esőerdei a pleisztocén eljegesedések alatt 19 viszonylag kis refúgiummá zsugorodtak össze; ezek napjainkban kiugróan nagy biodiverzitásukról ismerhetők fel.
Éghajlata
A hőmérséklet 15 és 50 °C között mozog, de a szinte mindig ennél jóval szűkebb tartományban, mert a napi, a havi és az éves hőingás egyaránt kicsi — ezért a jellemző hőmérséklet 22-27 °C. A havi középhőmérséklet az év minden hónapjában több mint 18 °C.Susan Woodward. Tropical broadleaf Evergreen Forest: The rainforest. Hozzáférés ideje: 2008-03-14.
Uralkodó a felszálló légáramlás, és ezért bőséges a csapadék: legalább 1500 mm/év, legfeljebb 6600 mm/év — de szinte mindig több mint 2000 mm/év. A relatív páratartalom nagy. A csapadéktöbblet évi 3000 mm-ig járul hozzá a bioproduktivitáshoz, és az évi 4–5000 mm-nél több eső már csökkenti azt. Az ilyen helyeken ugyanis a sok eső már túlságosan kilúgozza a talajt, a fák alacsonyak, viszont sok az epifiton. Ha az esős időszakot száraz évszak szakítja meg, az legfeljebb 3–4 hónapos (TAMOP); a havi csapadék a legszárazabb időszakban is megközelíti a 100 mm-t(EÖ).
A csapadék mennyiségének csökkenésével és jellegének évszakossá válásával az esőerdőt fokozatosan lombhullató erdő váltja fel.
Talaja
Az erdőtalajra hulló szerves anyag gyorsan dekomposztálódik és a tápanyag újrahasznosul. Ezért az esőerdő alatt a talaj vékony és kilúgzott; ebben jelentős szerepe van a sok csapadéknak. Az erősen oxidált talaj a vas-oxidtól (ferrioxidtól) többnyire vörös és csaknem csupasz, mert a levelek és ágak a magas páratartalom és a meleg miatt gyorsan, humifikálódás nélkül bomlanak le. A vas-oxid mellett sok benne az alumínium-oxid is; a fémek többsége a savanyú talajból kioldódik és kimosódik. Az erős kilúgzás miatt a talajszelvény több méter mélységig homogén; elkülöníthető szintjei nincsenek. Mivel kevés benne a szervesanyag, a gyökerek a talaj felszínén, illetve annak közvetlen közelében futnak, és ezért a fák a mechanikai hatások (pl. szélnyomás) különösen instabilak. A kidőléstől több fásszárút — például a csavarpálmát (Pandanus spp.) pányvagyökerek vagy palánkgyökerek védenek. A tápanyagok gyors hasznosulása miatt az esőerdő szervesanyag-tartalmának 95%-a az élő növényekben található — ezért a külső, például antropogén behatásokra különösen sérülékeny.
Jellemzői
thumb|left|250px|Amazonas esőerdő Peruban, jól kivehető az erdő sárgás vöröses ferrit talaja
A magas, lombos, örökzöld fák lombsátort alkotnak az avar felett (középső lombkoronaszint). A lombsátor fölé néhol magasabb fák emelkednek, ezek az úgynevezett „kiállók” (felső lombkoronaszint).
A morfológiai konvergencia eredményeként a fák termete, megjelenése, felépítése meglehetősen hasonló: évgyűrűik nincsenek, kérgük sima, törzsük nagy magasságig egyenes, el nem ágazó, gyökérterpeszük gyakorta szélesen és akár 6–8 m magasságig is megvastagodik (EÖ).
Leveleik rendszerint nagyok, ép szélűek, bőrneműek, és csúcsuk hegyben végződik, hogy a páradús közegben a csapadék- és a felesleges belső víz lecsepeghessen . Ugyancsak jellemző a — az a szokás, hogy viráguk és termésük a törzsön, illetve a vastagabb ágakon nő. Növekedésükben vannak ugyan elkülöníthető szakaszok, az időjárás egyenletessége miatt azonban ezek nem köthetők évszakhoz; hosszuk más és más. Emiatt a korolásukat megkönnyítő évgyűrűs szerkezet nem alakul ki. Nemcsak az azonos fajú egyedek lehetnek különböző fázisokban, de akár ugyanazon fa koronájának különböző részei is.
A csekély populációsűrűség miatt a szélbeporzás ritka. Számos fajt nem rovarok, hanem madarak vagy denevérek poroznak be.
Mivel a növekedés legfontosabb tényezője a fény, sok a folyondár. A legnagyobb liánok elérhetik a 40 cm átmérőt és a 100 m hosszt (EÖ). Vannak közöttük: fűneműek: vaníliaformák (Vanilloideae), tökfélék (Cucurbitaceae) borsfélék (Piperaceae); illetve fásodó szárúak, például: rattanpálma (Calamus spp.), orchideafa (Bauhinia spp.), délszőlő (Cissus spp.), meténgfélék (Apocynaceae), eperfafélék (Moraceae), jamszgyökérfélék (Dioscoreaceae), szivarfafélék (Bignoniaceae), szőlőfélék (Vitaceae), lepényfaformák (Caesalpinioideae). Ezek változatos kapaszkodó képletekkel (tüskékkel, kacsokkal, tapadógyökerekkel) kúsznak fel a fény felé. Különösen ott gyakoriak, ahol a faállomány valamiért megritkult.
Szintén a fényért vívott küzdelem miatt tömegesek az epifiton (fán lakó), sokszor poikilohidrikus növények (tehát olyanok, amelyek sejtjei kiszáradás után is képesek víztartalmukat visszanyerni és normálisan működni, így vegetatív állapotban jól tolerálják a kiszáradást).
Fatörzseken, ágvillákon gyakori epifitonok a páfrányok: madárfészek páfrány (Asplenium nidus), Hymenophyllum spp., szarvasagancspáfrány (Platycerium spp.), Drynaria spp..
A fák koronájában főleg fényigényes, léggyökeres orchideák és a vizet többnyire tölcsérszerű hajtásuk módosult szőreivel felvevő broméliák: Billbergia spp., Tillandsia spp. jellemzőek.
Az óriásfákon gyakran 30-40 epifiton virágos növény és ugyanennyi páfrány-, moha- és zuzmófaj él együtt. Az epifitonok jórészt a lehulló csapadékból és porból veszik fel a tápanyagot (a 2000-es években derült ki, hogy az amazonasi esőerdők a Szahara sivatagi porviharaiból is kapnak utánpótlást). Ezt kéregmálladék és a fán lakó rovarok által felhordott talajszemcsék egészítik ki. Körülbelül annyi tápanyagot raktároznak így, mint amennyi a trópusi erdők sekély talajrétegében van, ezért egyes trópusi fafajok az ágaikon járulékosan fejlődő, ún. lombkoronagyökerekkel az epifitonok által felhalmozott humuszrétegből nyernek tápanyagot. A liánok és epifitonok asszimiláló felülete gyakran nagyobb, mint a támasztékul használt fáé.
A hemiepifiton növények életük kezdeti vagy végső szakaszában a talajból (is) táplálkoznak. A kontyvirágfélék (Araceae) családjában sok kúszó hajtású növény, főleg a monsztera (Monstera), filodendron (Philodendron) és Pothos nemzetségekből felkúszik a fák törzsén, majd száruk töve elfonnyad, és a növény epifiton életmódra tér át.
A trópusi fojtófügék (Ficus spp., Clusia spp.) és egyes borostyánfélék (Araliaceae) éppen ellentétesen járnak el. Epifitonként kezdik életüket, majd léggyökereket fejlesztenek, és azok a talajszintre érve meggyökeresednek. Ezután megvastagodnak, és hálózatosan összenőve megfojtják gazdanövényüket, amelynek anyagát felhasználva akár óriásfákká is fejlődhetnek. Ilyen például Ficus religiosa, banyánfa (Ficus benghalensis).
Az állandóan nagy páratartalmú erdőkben úgynevezett epifill növények jelennek meg. Ezek olyan, a fák és cserjék levelein élő cianobaktériumok (Cyanobacteria, régebbi nevükön: kékalgák), zuzmók (Lichenophyta) és mohák megkötik a légköri nitrogént, amit ezután a gazdanövény levelei ionos formában felvesznek. Fenolokat termelve meggátolják a nitrifikáló baktériumokat abban, hogy a megkötött nitrogént könnyebben kimosódó nitráttá (NO3-) alakítsák, így azt ammónia (NH4+) formájában tudják tárolni. Az esőerdők mürmekofil fás szárú vagy epifiton növényei az ásványi tápanyagigény fedezése érdekében hangyákkal élhetnek szimbiózisban. A hangyafészkek kialakításának megkönnyítésére a hangyagumó (Myrmecodia) fajok szára, a Dischidia fajok szára és levele, a szakállbromélia (Tillandsia) fajok egész hajtása gumószerűen kiszélesedhet és üregessé módosulhat.
A cserje- és avarszint rendszerint kevés napfényhez jut, bennük az árnyéktűrő cserjék, füvek (Poaceae), páfrányok, kis fák dominálnak.
Biológiai sokfélesége
A biomassza fajlagos tömege (az úgynevezett primer produkció) ebben a biomban a legnagyobb.
Ugyancsak kiemelkedő a fajdiverzitás (például Peru Maynas tartományában 2,5 ha-on 283 fafaj, Malajziában 25 ha-on 750 fafaj). Az állat- és növényfajok több mint feleThe Regents of the University of Michigan. The Tropical Rain Forest. Hozzáférés ideje: 2008-03-14. — tehát az esőerdő több fajnak, illetve populációnak ad otthont, mint a többi biom együttvéve. A világ biodiverzitásának 80%-a a trópusi esőerdőkben található.U.N. calls on Asian nations to end deforestation, Reuters
A rendkívüli fajdiverzitás miatt a fafajok populációsűrűsége kicsi, az azonos fajú egyedek egymástól jelentős távolságra, elszórtan nőnek (EÖ).
Ezért metaforikusan „a világ legnagyobb gyógyszertárának” is nevezik, mivel a mai gyógyszerek negyede itt élő növényekből származik.Rainforest Concern.Why are rainforests important? Hozzáférés ideje: 2008-03-14. Az aljnövényzet a klimax állapotú esőerdőkben fejletlen, mert a napfényt több lomkoronaszint is szűriMichael Ritter. The Forest Biome. Hozzáférés ideje: 2008-03-14. — az ilyen erdő könnyen járható. Ha a lombkorona elpusztul vagy néhány hónapra visszafejlődik, a talajt gyorsan pionír növények (kúszónövények, bokrok és kis) fák növik be — az ilyen sűrűség a dzsungel.
A sokféle fa változatos családok képviselője. Ezek közül a legjellemzőbbek: szappanfavirágúak (Meliaceae) — ide tartoznak Afrika mahagóni jellegű fái, például okumé, sapelli, sipo-mahagónik; dipterokarpusz-félék (Dipterocarpaceae) — főleg Hátsó-Indiában nagyon sok fajjal; eperfafélék (Moraceae) — ide tartoznak a fojtófügék; mimózafélék (Mimosaceae); pillangósvirágúak (Papilionaceae); fazékfafélék (Lecythidaceae) — az Amazonas medencéjében; szivarfafélék (Bignoniaceae) — az Amazonas medencéjében.
A nagy biomassza és a látszólag korlátlan növekedés ellenére a trópusi esőerdők bioproduktivitása meglepően csekély; a mérsékelt övi lombhullató erdőénél kisebb. Ennek két fő okaként a talajok kis tápanyagtartalmát és a hosszú, forró éjszakák jelentős respirációs veszteségét szokás említeni (EÖ).
Gazdag a trópusi esőerdők faunája is — kiváltképp a rovarok és a gerinctelenek sokfélesége kiemelkedő. A fajok több mint fele a lomboronaszintekben (főleg a középső lombkoronaszintben) él, és e fajok több mint fele röpképtelen.Tivy, J. 1993: Biogeography: a study of plants in the ecosphere (3rd edition). London: Longman Scientific and Technical. xix + 452 pp. f 16.99.
Arra, hogy miért ilyen nagy ebben a biomban a biodiverzitás, nincs egyértelmű tudományos magyarázat. Föltételezik, hogy lehet benne szerepe a hosszú evolúciós időszaknak (a magterületeken sok millió éve ez az esőerdő nő), a párhuzamos és a konvergens evolúciónak, valamint a fajok egymástól kölcsönösen függő helyzeteit kialakító koevolúciónak; de a jelenségnek, illetve az azt kialakító folyamatnak nincs egységes modellje (EÖ).
Szintjei
Az esőerdő minden szintjének megvan az adott területbe jól illeszkedő növény- és állatvilága. Az öt szint: felső lombkoronaszint, középső lombkoronaszint,