Az Oszmán Birodalom (oszmán-török nyelven: دولتْ علیّه عثمانیّه Devlet-i Âliye-yi Osmâniyye, mai török nyelven: Osmanlı İmparatorluğu vagy Osmanlı Devleti), régiesen Ottomán Birodalom, Oszmán-török Birodalom, pontatlanul Török Birodalom az egyik legnagyobb és a legtovább fennálló iszlám világbirodalom, amely évszázadokon át megkerülhetetlen nagyhatalmi tényező volt a világ politikai, gazdasági és kulturális erőviszonyainak alakulásában. A 13. század elején, a rúmi szeldzsukok uralta anatóliai területen létrejött törzsi szövetség a 16–17. századra a maga korában egyedülálló államszervezetet hozott létre, amely rendkívül jól szervezett közigazgatási rendszerével, erőforrásainak bőségével és az ezekre épülő fejlett katonai erejével megszerezte a hegemóniát a közel-keleti térségben, és hódításaival az európai hatalmak puszta létét veszélyeztette.
A zenitjén a 17. század végén áteső birodalom a keresztény és az iszlám világ folyamatos ellentámadásának hatására területeit fokozatosan feladni kényszerült, ezért ennek, valamint belső ellentmondásainak kiéleződése miatt a 18. század végére már nem tudott lépést tartani Európa politikai, katonai és gazdasági fejlődésével. A korszaktól válságok sorozatát élte meg, „Európa beteg emberének” nevezték, gyakorlatilag félgyarmati sorba került. Az első világháború után területét az imperialista nyugati hatalmak érdekszférákra osztották, és már úgy tűnt, hogy anatóliai területeit is veszély fenyegeti. Az antantcsapatok és Görögország bekebelezési kísérleteinek megakadályozására Musztafa Kemal pasa (Kemal Atatürk) 1919–1920-ban sikeres függetlenségi háborút indított Anatólia visszaszerzésére, majd a lausanne-i békeszerződés elismerte Törökország függetlenségét és igényét Anatóliára. 1923-ban kikiáltották a köztársaságot, melynek első elnöke Musztafa pasa lett.
Államvallása az iszlám szunnita ága volt, 1517-től, az egyiptomi Mamlúk Birodalom megdöntésétől kezdve az oszmán szultánok egyben a kalifa cím birtokosai is voltak. Ugyanakkor a más vallásokkal és kultúrákkal szembeni általános türelmi és befogadó politikája, fénykorának gazdagsága sokszínű művészeti és kulturális fejlődésre nyújtott lehetőséget.
Magyarországhoz fűződő viszonyát a 15. századtól kezdve, hosszabb-rövidebb időszakokban háborúk és összetűzések tarkították, ekkor a Magyar Királyságot Európa védőbástyájaként emlegették. Az 1526-os mohácsi csatavesztést követően a birodalom legészakibb részeként az ország nagy részét bekebelezte és százötven évre uralma alá hajtotta, Erdélyt pedig vazallusává tette. A hódoltság idején folyamatosak voltak a különböző mértékű összecsapások az oszmánok és a Habsburg Birodalom között, ez pedig bizonyos területek elnéptelenedéséhez vezetett. A hódoltság belsejében azonban virágzott a kultúra és a gazdaság, az oszmánok pedig jelentős mértékben hatottak a magyar kultúrára a kertészettől az öltözködésen és az építészeten át egészen a konyháig, de a kávézás, a dohányzás és a fürdőkultúra szokásának meghonosítása is az oszmánokhoz fűződik. Kiűzésüket követően gazdag politikai, kulturális és tudományos kapcsolatrendszer jött létre a két állam között, a birodalom a Rákóczi-szabadságharc és az 1848–49-es forradalom nagyjainak is menedéket adott a vészterhes időkben.
Történelem thumb|250px|Az Oszmán Birodalom felemelkedése és bukása (irányítható mozgókép) A birodalom születése thumb|150px|right|Oszmán (1282–1326), a dinasztiaalapító A rúmi szeldzsuk birodalom (Ikóniumi Szultánság) felbomlása után (1299 körül), a kis hatalmi centrumokra esett anatóliai térségben, egy Oszmán nevű vezér elszakadt katonákból sereget toborzott, és a Bizánci Birodalom szomszédságában önálló államocskát hozott létre Szöjüt székhellyel. Az utolsó szeldzsuk szultán a bej címmel ajándékozta meg. A zsákmányszerzés reményében táborába csapatostul sereglettek a gáziknak (hit harcosai) nevezett török törzsek, akiknek a segítségével sikeresen terjeszkedett tovább. Fia, Orhán (1324–1360) az anatóliai Bursza bevételét követően, kialakította első igazi fővárosát. Felhasználta a bizánci államigazgatás apparátusát, zsoldoscsapatok szervezésébe fogott, és stabil közigazgatás kiépítése mellettBrjentes, 19. o. képes volt a bizánciak támadásainak visszaverésére és új területek megszerzésére (İznik, Üsküdar 1331–1338).
A kisebb türkmén törzsek leverése után Nyugat-Anatólia az oszmánok kezére került. A bizánci frakcióharcokkal párhuzamosan a balkáni területeik helyzete bizonytalanná vált, és Orhán ezt kihasználva, csapatait az európai Trákiába vezényelte, ahol a Gallipoli félszigeten tartósan megvetette a lábát, majd fia, I. Murád (1359–1389) Drinápoly (Edirne) elfoglalásával (1361) biztos hídfőállást épített ki az európai térfélen.
Az oszmánok terjeszkedése elleni szerb–bolgár–magyar–bosnyák szövetség kereszteshadjáratát I. Murád visszaverte, majd a Balkánon Monasztir (ma Bitola, 1382), Szófia (1385), Niš (1386) elfoglalása után 1389-ben Rigómezőnél (Kosovo Polje) megsemmisítő csapást mért az egyesített szerb–magyar seregekre. Murád itt vesztette életét.
A törökök balkáni terjeszkedését az is segítette, hogy a helyi ortodox vagy eretnek lakosság, a jobbágyság ellenséges volt a magyar hódítási törekvésekkel szemben. A Hunyadi János által támogatott István Tamás bosnyák király 1462-ben aggódva írta, hogy „a törökök nagyon barátkoznak a parasztjaimmal. Megígérik nekik, hogy teljesen felszabadítják őket.”
A birodalom megszilárdítása és Timur Lenk fellépése thumb|left|150px|I. Bajazid Timur Lenk fogságában thumb|150px|I. Bajazid (1389–1402) Utóda, I. Bajazid (1389–1402) bizánci és szeldzsuk mintára létrehozta a tisztségviselők és a szpáhik javadalmazására a timár-rendszert, a szultáni szerájban bevezette az államtanács, a díván ülésezését, valamint a hadjáratok során zsákmányolt hadifoglyoknak az udvart megillető ötödrészéből új elit gyalogos sereget (Jeni cseri = új sereg, /janicsárság/) hozott létre. Az oszmán sereg másik oszlopa a szpáhi hagyományos lovas egységek voltak.
I. Bajazid, leküzdve az anatóliai türkmének lázadását, a bizánci, bolgár, havasalföldi népek felkelésének elfojtásába fogott, akik magyar segítséggel nagyrészt visszafoglalták (1390–1393) a Murád által meghódított területeiket. Bajazid a felkelőket leverte, a hódított területeit visszafoglalta, majd a Bizánc felmentésére küldött magyar csapatokra Nikápolynál, 1396. szeptember 25-én megsemmisítő vereséget mért. Ennek a győzelemnek a hatására a Kairóban székelő kalifa szultáni címet ajándékozott Bajazidnak. A szultán Szíria elfoglalására indult.
Bajazid sikeres hadjáratait azonban a barlasz törzsből származó, és a magát Dzsingisz kán örökösének tekintő Timur akasztotta meg, aki keletről támadta meg Anatóliát, és Ankaránál, 1402-ben legyőzte az oszmán sereget, Bajazidot elfogta és szégyenletes rabságban tartotta haláláig (1403).
Timur fellépésének köszönhetően az oszmán állam megsemmisülni látszott, a teljes államgépezet összeomlott, az oszmán udvart pártharcok és kegyetlen testvérháborúk jellemezték. Ebből a zűrzavaros környezetből I. Mehmed (1413–1421) emelkedett ki győztesen, aki az állam irányítását az oligarchikus görög–bizánci befolyás helyett, ősi török és perzsa arisztokráciára cserélte.Brjentes, 20. o.
Balkáni háborúk thumb|left|150px|A nándorfehérvári csata egykorú ábrázolása egy török miniatúrán (Topkapı palota múzeum) thumb|150px|II. Murád (1421–1451) Bajazid fiának, II. Murádnak (1421–1451) meg kellett küzdenie az elsősorban a balkáni területeken létrejött gáziszervezetekkel, akik a behódolt keresztény népeknek adott engedményeket kifogásolták, majd az anatóliai függetlenségi mozgalmakat verte le, uralkodása alatt egységesítve ezzel a teljes anatóliai térséget. Ezzel az oszmánok közvetlen szomszédjai lettek a számukra még félelmetes Sáhruhnak, Timur unokájának.
A tengeri hatalomnak számító Velence az 1420-as évek végén megtámadta a bizánci fennhatóság alatt álló Szalonikit, ezt Murád támadásnak vette érdekeltségei ellen, és új hajóhad szervezésével, 1430-ban ellentámadásba lendült, visszafoglalva a várost. Tovább fenyegetve a görög és adriai partokat már Velence létét veszélyeztette, amikor a velencei Signoria 1432-ben megegyezett Muráddal a tengeri (Velence) és a balkáni területek (oszmánok) hatalmi és kereskedelmi felosztásán. Murád a meghódított területek egy részét úgynevezett tímárbirtokokra osztotta, amelynek lényege, hogy azokat a szultánhoz hű alattvalók haszonbérletben, és nem örökös birtokként kapták. Ennek a nemesi rétegnek érdekében állt újabb területek megszerzése, és hosszú távon azok végleges birtoklása. Murádot állandó feszültségben tartották, és újabb hódításokra ösztönözték. A nemesség ellensúlyozására a szultán megerősítette a janicsárságot, és a hadifogolyadó kiesése miatt bevezette a devsirme (gyermekadó) intézményét. A meghódított területeken az adó egy részét gyerekek beszolgáltatása formájában hajtotta be, mivel a gyerekek átnevelése, hűségük biztosítása könnyű volt. Egy részük a janicsárok számát gyarapította, más részük az államapparátus sokszor igen magas posztján dolgozott.
Ebben a belpolitikailag feszült környezetben került sor 1434-ben a Magyarország és Szerbia elleni háborúra, amelyben az oszmán nyomásnak csak a Hunyadi János által védett Nándorfehérvár (Belgrád) tudott ellenállni, sőt, Hunyadi ellentámadásba ment át és csapataival már az oszmán fővárost, Edirnét (Drinápolyt) fenyegette. 1443-ban Zlaticánál azonban az oszmánok megállították és vereséget szenvedett. A hadakozásban meggyengült Murád békeszerződés aláírására kényszerült Magyarországgal, majd lemondott a trónról. Fia, II. Mehmed került hatalomra, aki azonban ifjú kora miatt nem tudott kellő eréllyel szembenézni a pápa, Velence és Magyarország közös keresztes seregeivel, ezért apja, II. Murád ismét visszatért, és a kereszteseket meglepve, 1444-ben Várnánál legyőzte őket. Ezzel a győzelemmel Murád megerősítette hatalmát és fennhatósága alá vonta Trákiát, Makedóniát, Bulgáriát és Görögország nagy részét. Murád 1451-ben meghalt, ezzel fia, II. Mehmed ismét elfoglalhatta a szultáni trónt.Brjentes, 22. o.
Hódító Mehmed – Bizánc eleste thumb|left|150px|II. Mehmed beveszi Bizáncot, Fausto Zonaro festménye thumb|150px| II. Mehmed, a hódító (1444–1446, 1451–1481) II. Mehmed, vagyis Hódító Mehmed („el-Fatih”, ur. 1444–1446, 1451–1481) trónra lépésével az oszmánok egy dicső korszaka vette kezdetét. A 21 éves szultán 1453-ban közel két hónapos véres ostrom után bevette a Bizánci Birodalom fővárosát, Konstantinápolyt, majd az Oszmán Birodalom fővárosává tette. Ezzel felszámolta a több mint ezer éves keletrómai államot és saját magát római császárrá kiáltotta ki. Ezt követően az ostrom által megviselt városban nagyszabású újjáépítésekbe kezdett és a város kozmopolita jellegét megtartva ismét a világ kultúrájának egyik központjává tette azt. Újjászervezte az államot, a közigazgatási apparátust; a vazallusokat és a tartományokat közvetlen irányítása alá vonta. Szilárd gazdasági alapokra próbálta helyezni a hadsereg szervezetét, és belekezdett egy birodalmi törvénykönyv (kánunáme) létrehozásába. Kisajátította azokat a földbirtokokat, amelyeket a nemesség és a papság (uléma) akár magánvagyon (mulk), akár úgynevezett nemes adományok (vakf) formájában birtokolt. Kialakította a milletrendszert, amelynek lényege, hogy a társadalom különálló vallási csoportjainak, felekezeteinek adófizetés terhe mellett önkormányzatot adott. Ezzel a maga korában egyedülálló államszervezetet hozott létre, amely türelmi politikájával és nagyratörő építési munkálataival bevándorlók (köztük tehetséges ifjak) tízezreit csábította az országba, Isztambul népessége például a késői bizánci korszakéhoz képest a többszörösére nőtt.Brjentes, 24. o.