thumb|250px|right|Mandzsukuo kiterjedése
Mandzsukuo (hagyományos kínai: 滿洲國; egyszerűsített kínai: 满洲国; pinjin: Mǎnzhōuguó; jelentése „mandzsuk országa”, japán nyelven: Mansúkoku) az 1930-as, 1940-es években fennálló, japán vezetés alatt álló bábállam volt Északkelet-Kína, Mandzsúria és Belső-Mongólia területén. A kínai -dinasztia alapította, 1932–1934 között köztársaság, majd 1934–1945 között császárság. Köztársasági elnöke, majd 1934-től császára Kína utolsó császára, volt. Az országból kiindulva szállták meg Észak-Kínát a japánok a második kínai–japán háborúban, 1939-ben csatlakozott az antikomintern paktumhoz, majd az 1945. augusztusi szovjet előretörések miatt széthullott. Fennállása alatt több régióra lett bontva: a mongóliai nyugat-mandzsukuót kissé eltérően vezették, elismerve ezzel a mongóliai hagyományokat, míg a déli, -félszigetet is magába foglaló régiót pedig a Kvantung Bérleti Terület felügyelte a Kvantung-hadsereggel.
Történelem Háttér Az 1904-05-ös orosz–japán háború eredményeképpen Japán átvette Mandzsúriában Oroszország helyét, az ezzel együtt járó minden előnnyel egyetemben. Az első és második világháború közötti időszakban Mandzsúria katonai- és politikai harctérként szolgált Oroszország, Japán és Kína között. Az 1906-tól kezdve egészen az 1931-ig tartó állapotokat remekül írja le a mukdeni incidens körülményeinek kivizsgálására alakult, népszövetségi megbízatásból működő Lytton-bizottság jelentése:
Japán igen széles jogokat élvezett Mandzsúriában, amely csak úgy volt fenntartható – mint ahogyan a bizottság jelentése is kitér erre – „ha az mindkét fél szándékai szerint való és mindkettejük által elfogadott”. Az első világháború után Japán megszállta Külső-Mandzsúriát az 1917-es októberi orosz forradalom káoszát kihasználva. Azonban 1925-ben kénytelenek voltak kivonulni az USA nyomása és a szovjet katonai sikerek hatására.
Belső-Mandzsúriáról azonban nem mondtak le, és egy kínai hadúr, számára támogatást nyújtottak, aki így sikeresen állt ellen a környező hadurak és a központi kormány nyomásának. azonban túlságosan is önállónak bizonyult, ezért 1928-ban a japánok merényletet követtek el ellene, és felrobbantották az őt szállító vonatot. A merényletet egyes történészek – pl. Jung Chang – Sztálin számlájára írják, mivel bizonyos orosz hírszerzési jelentések tanúsága szerint a merénylet megrendelője Sztálin volt, és Naum Etington szervezte meg. és vezérkarának számos tagja halt meg ebben az akcióban.
Időközben a japán politika egyik, egyre fontosabb irányelvévé vált az, hogy Japán stratégiai frontvonalát a Mandzsúria északi részén természetes határt alkotó Amur folyó jelenti. Ennek az elképzelésnek volt a Fekete Sárkány Társaság (Kokurjukai) fő megtestesítője, amely a folyó kínai nevének japán tükörfordítása.
Mukdeni incidens
bélyegkép|jobb|200px|Japán katonák bevonulnak az elfoglalt városába 1931-ben
A folyamatos súrlódások eredményeképpen 1931. szeptember 20-ai kezdettel találkozót szerveztek Mukdenbe, amely Sigemicu Mamoru kínai japán nagykövet (később Japán külügyminisztere) és a Kínai Köztársaság gazdasági minisztere között zajlott volna, és amelynek célja az volt, hogy lezárja a hadúr és Japán közötti nézeteltéréseket. Ez volt a demokratikus kormányzat utolsó próbálkozása a közelgő konfliktus elhárítására, azonban a találkozó sosem jöhetett létre, ugyanis 1931. szeptember 18-ának éjjelén sor került a mukdeni incidensre.
Körülbelül este kilenc óra tájékában egy négy kocsiból álló, furcsa kinézetű mozdony vontatta szerelvény állt meg a mukdeni laktanyával szemközti sínpáron. A korabeli japán beszámolók szerint egy japán őrjárat éppen szokványos éjszakai feladatát végezte a sínek körül, amikor hirtelen bekövetkezett egy robbanás mögöttük. Megvizsgálva a történteket, kiderült, hogy a sínpárt felrobbantották. Ekkor állítólag a laktanyából tüzet nyitottak a japán katonákra. Miután az erősítés megérkezett, tüzérséggel és géppuskákkal támogatva megrohamozták a laktanyát és elfoglalták az épületet. A roham váratlanul érte a kínai katonákat, így jelentős részük ellenállás nélkül elmenekült, ám a japán állítások szerint így is 320-at megöltek közülük. Ezzel szinte egy időben a japánok egy másik ezrede jelentős ellenállás nélkül vette be Mukden városát.
Habár a japán kormányzat megpróbálta leállítani a támadást, és a miniszterelnök még magával kel is tárgyalásokba kezdett, a hadsereg befolyása erősebbnek bizonyult a kormányénál. A Lytton-bizottság 1933 februárjában közzétett elmarasztaló jelentése hatására Japán 1933. március 27-én kilépett a Népszövetségből, és tovább folytatta az akciókat a „banditák megbüntetésére”, habár kezdetben ezt még igyekezték a Népszövetség javaslataival összhangban állónak bemutatni. A szervezett és gyors japán válaszcsapás és a gyenge kínai ellenállás miatt felvetődött, hogy az incidens megrendezett provokáció volt. Az eseményben főszerepet játszó Doihara Kendzsi és Itagaki Szeisiró ezredesek később a Távol-keleti Nemzetközi Katonai Törvényszék (International Military Tribunal for the Far East, IMTFE) előtt beismerték, hogy az egész akciót ők tervelték ki és hajtották végre.
Megalakulása bélyegkép|jobbra|250px|A császári trón thumb|200px|left|, Mandzsukuo császára bélyegkép|jobbra|250px|Az első mandzsukuói kormány
Mandzsúria meghódítása kevesebb mint fél évet vett igénybe a Japán Császári Hadsereg számára. ( fia), a terület hadura délre menekült. pedig fenyegetőbbnek érezte a kommunizmus eszméjét, mint a japánok előretörését, és nem állt készen egy Japánnal történő összecsapásra, így nem avatkozott bele a konfliktusba.
A terület meghódítása után nem sokkal elkezdték egy bábállam kialakítását. Doihara ezredes a ben élő hoz utazott, aki a -dinasztia leszármazottjaként a dinasztia utolsó császára volt. 1931-ben, a legnagyobb titokban csempészték be őt a területre, ugyanis azt a látszatot kívánták az eseményeknek adni, hogy a nép akaratából, spontán módon választják meg vezetőnek. 1932. február 18-án kiáltották ki a terület függetlenségét Kínától, majd március 1-jén hozták létre a Mandzsu Államot, amit Japán szeptember 15-én, a Japán–Mandzsukuo megállapodás aláírásával ismert el szuverén államnak, és magára vállalta az ország katonai védelmét is. 1932. március 10-én városa lett az új állam fővárosa, ennek nevét március 14-én re (新京,Új Főváros) módosították. A helyiek nem mind fogadták örömmel az új állam létrejöttét, több helyen ellenálló csoportok szerveződtek, és évekbe telt, amíg a japán hadsereg és a kollaboránsok sikerrel pacifikálták az országot. Az államfői feladatokat 1932. március 9-étől látta el, míg a miniszterelnök a lojalista és reformátor lett.
1934-ben Pu Jit néven császárrá avatták, azonban ez nem tekinthető a -dinasztia restaurációjának, mivel nem Kína császárává, hanem Mandzsukuo császárává tették meg. A Kvantung-hadsereg eredeti terve az volt, hogy az általuk tervezett katonai egyenruhában vesz részt az eseményen, azonban ő keresztülhúzta a számításokat, és mindenképpen tradicionális kínai császársárga ruhában kívánt az állam uralkodójává válni. Ezért két eseményt is tartottak: az egyik egy zártkörű, kis létszámú volt, ahol ősei tradícióit elvégezve, a megfelelő ruhában vett részt és egy másik, nyilvános, ahol már a neki tervezett egyenruhában jelent meg.
1933 januárjában a japánok Mandzsukuo részévé nyilvánították tartományt is, annak ellenére, hogy az nem az ő irányításuk alatt állt. Még ebben a hónapban katonákat küldtek a térségbe, hogy megszállják azt, és március közepére ez sikerült is nekik. A japánok egészen a kínai nagy falig folytatták előrenyomulásukat, Pekinget azonban nem foglalták el, hanem inkább egy demilitarizált övezetet hoztak létre Mandzsukuo és Kína között. Az ország 1933 májusában kezdett tárgyalni a Szovjetunióval a kínai keleti vasútvonal megvásárlásáról. Két év után, 1935. március 23-án megegyeztek a felek, és a vasútvonal 140 millió japán jenért az országhoz került.
Diplomáciai elismertség bélyegkép|jobb|380px|Mandzsukuót (piros) elismerő államok (sárga – japán, barna – német érdekszféra; lila – egyéb államok). Japán és az általa befolyásolt államok: narancssárga.
A Kínai Köztársaság nem ismerte el az új államot, habár nem is szakított meg minden kapcsolatot vele. A második kínai–japán háborúig a két ország hivatalosan is kereskedett, és a kommunikáció, valamint a közlekedés sem állt meg a két terület között. 1933-ban a Lytton-bizottság jelentése alapján a Népszövetség nem ismerte el Mandzsukuót, mint önálló államot, és továbbra is Kína részének tekintette, valamint tagállamainak is megtiltotta az elismerését. Ez az eset precedensként szolgált a Stimson-doktrína létrehozásához, amely kijelentette: egyetlen államot sem lehet szuverénnek elismerni, amelyet fegyverek erejével hoztak létre. Japán és a Kvantung-hadsereg nagy hangsúlyt fektetett arra, hogy diplomáciailag elismerjék Mandzsukuót, ám ezt csak 15 ország tette meg történelme során.
Az országot ennek ellenére elismerte El Salvador (1934. március 3.), a Vatikán (1934. április), a Szovjetunió (de facto 1935. március 23.; de jure 1941. április 13.),. Olaszország (1937. november 29.), Francisco Franco Spanyolországa (1937. december 2.), a Harmadik Birodalom (de facto 1936; de jure 1938. május 12.) és Magyarország (1939. január 9.).Horthy Miklós: Emlékirataim, Európa Könyvkiadó, 2011, ISSN 0209-5165; 240. old.
A második világháború kitörése után a területet elismerte a Harmadik Birodalom egy sor csatlósa és szövetségese: Szlovákia (1940. június 1.), a Vichy-kormány Franciaországa (1940. július 12.), a Román Királyság (1940. december 1.), Bulgária (1941. május 11.), Finnország (1941. július 18.), Dánia (1941. augusztus) és a Független Horvátország (1941. augusztus 2.). Az ország függetlenségét Japán távol-keleti bábállamai is elismerték: a Vang Csing-vej-kormány (1940. november 30.), Thaiföld (1941. augusztus 5.) és a Fülöp-szigetek (1943).
Mandzsukuo 1939. február 25-én csatlakozott az Antikomintern paktumhoz.
Második kínai–japán háború és a világháború
bélyegkép|jobbra|250px|A szovjet Csendes-óceáni Flotta matrózai kitűzik a zászlót Port Arthurban
A Marco Polo hídnál történt incidens után a japán hadsereg innen kiindulva rohanta le Északkelet-Kínát. 1939-ben határvita tört ki a Mongol Népköztársaság és Mandzsukuo között, és ez végül a Halhin-goli csatában teljesedett ki. A minden téren fölényben lévő szovjet sereg döntő vereséget mért a mandzsukuói csapatok által támogatott Kvantung-hadseregre. Ez volt az egyik olyan esemény, ami eltántorította a japán hadvezetést a Szovjetunió kárára való terjeszkedéstől.
1945. augusztus 9-én a Szovjetunió hadat üzent Japánnak a jaltai konferencia idején tett ígéretének megfelelően, és megkezdte Mandzsukuo megszállást: mintegy másfél millió szovjet és tizenhatezer mongol katona kezdte meg az inváziót. A körülbelül fős jól képzett, megfelelően felszerelt mandzsukuoi hadsereg gyenge teljesítményt nyújtott a támadók ellen, a harcot szinte kizárólag a 700 ezer fős japán haderő folytatta. Sok mandzsukuói egység harc nélkül adta meg magát, néhol pedig egyenesen fellázadtak a japánok ellen. A másik bábállam, Mengkukuo 44 ezer fős hadereje jóformán nem harcolt a szovjetek ellen. Ez a hadseregcsoport vagy dezertált, vagy átállt, vagy pedig szintén fellázadt a japánok ellen.
remélte, hogy sikerül Japánba menekülnie és az amerikaiaknak adhatja meg magát, ez a terve azonban nem sikerült: szovjet ejtőernyősök elfogták és a Szovjetunióban internálták. Később kiadták a Kínai Népköztársaságnak, amely háborús bűnösként elítélte őt. A szovjet csapatok kifosztották az országot, iparának mintegy felét leszerelték és a Szovjetunióba vitték, a Kínai Kommunista Párt tiltakozását is figyelmen kívül hagyva a Szovjetunió nem fogta vissza csapatait, így a katonák szabadon rabolhattak, illetve erőszakolhattak az elfoglalt városokban.