A sötétcápa (Carcharhinus obscurus) a porcos halak (Chondrichthyes) osztályának kékcápaalakúak (Carcharhiniformes) rendjébe, ezen belül a kékcápafélék (Carcharhinidae) családjába tartozó szirticápafaj. Egyéb nevei: kormoscápa vagy feketecápa.
A sötétcápa a trópusi és a melegebb mérsékelt övi vizek lakója. A Föld számos tengerében előfordul. A part menti vizektől kezdve, egészen a kontinentális self széléig, vagy akár a nyílt tengerben is sokfelé megtalálható. Négyszáz méter mélyen is észlelték. Évszakos vándorhalként nyáron a sarkok felé, míg télen az Egyenlítő felé vonul. A vándorlásai során több száz, vagy több ezer kilométert is megtesz. A szirticápák egyik legnagyobb képviselője; átlagos hossza 320 centiméter, testtömege 160–180 kilogramm közötti. Élőhelyének egyik csúcsragadozója; mindenféle táplálékforrást kihasznál. Testalkata áramvonalas és karcsú. A rövid és kerekített pofájáról ismerhető fel. Hosszú mellúszói sarló alakúak; az első és a második hátúszók között kis kiemelkedés van. Az úszókon alig észrevehető mintázatok vannak.
A felnőtt cápának igen változatos az étlapja. Főleg csontos halakkal, cápákkal és rájákkal, valamint fejlábúakkal táplálkozik, de ezek mellett rákokat, tengericsillagokat, mohaállatokat, tengeri teknősöket, tengeri emlősöket, dögöket és hulladékot is fogyaszt. Elevenszülő hal, vagyis a kis cápák az anyjuk testéből kelnek ki. Háromévente szaporodik, mivel a vemhesség 22–24 hónapig tart, és ellés után a nőstény egy évet pihen, hogy újra felépüljön. Egy alomban 3–14 kis sötétcápa van. Vándorló életmódjuk és viszonylag alacsony egyedsűrűségük miatt ritkábban találnak megfelelő párt maguknak, ezért a nőstény sötétcápák hosszú ideig képesek tárolni a hímektől kapott ondót. A sötétcápák a leglassabban növekvő és az ivarérettséget legkésőbb elérő cápafajok egyike, csak 20 éves koruk körül tekinthetők felnőttnek.
Mivel nagyon lassan szaporodik, a sötétcápát igen veszélyezteti az ember által végzett ipari mértékű halászat. Főleg az úszói miatt halásszák, amelyeket az úgynevezett cápauszonylevesekhez használják fel. Továbbá a bőrét, húsát és májolaját is hasznosítják. A sporthorgászok is kedvelik. A Természetvédelmi Világszövetség (IUCN) sebezhető fajként kezeli a sötétcápát. Az USA keleti részén a sötétcápák egyedszáma az 1970-es évekhez képest 15–20%-kal csökkent. Mivel nagytestű cápafaj, veszélyes lehet az ember számára; de csak kevés cápatámadás tulajdonítható a sötétcápának.
A sötétcápa rendszerezésének története
Neve A sötétcápát először 1818-ban Charles Alexandre Lesueur, francia természettudós írta le, illetve nevezte meg. Leírását a „Journal of the Academy of Natural Sciences of Philadelphia” egyik számában adta ki. Lesueur először a Squalus nembe helyezte, a fajneve, az obscurus a sötét vagy szürke színezetére utal. A későbbi taxonomusok felismerték, hogy ez a cápafaj nem Squalus nembéli, hanem a szirticápák (Carcharhinus) egyike. A francia természettudós egy észak-amerikai példány alapján írta le a fajt, de azt az egyedet nem nevezte ki típuspéldánynak.
Számos korábbi forrás Carcharias (később Carcharhinus) lamiellaként említi ezt a porcos halat; ezek az elnevezések 1882-ből származnak és David Starr Jordan, valamint Charles Henry Gilbert ichthiológusok munkái. Habár Jordan és Gilbert e neveket egy állkapocs leírásához adták – melyet egy sötétcápa részének véltek és ezt tekintették a faj típuspéldányának –, de később kiderült, hogy az állkapocs valójában egy bronzcápához (Carcharhinus brachyurus) tartozik. Emiatt a C. lamiella név nem a sötétcápa szinonimája, hanem a bronzcápáé.
A sötétcápa megnevezés mellett e cápafajt magyarul kormos, illetve feketecápának is nevezik. Az angol nyelvterületeken ennél jóval több megnevezése van: bay shark (öbölcápa), black whaler (fekete bálnakövető), brown common gray shark (barna közönséges szürkecápa), brown dusky shark (barna sötétcápa), brown shark (barna cápa), common whaler (közönséges bálnakövető), dusky ground shark (sötét fenékcápa), dusky whaler (sötét bálnakövető), river whaler (folyami bálnakövető), shovelnose (lapátorrú) és slender whaler shark (karcsú bálnakövető).
Rendszertani besorolása
Jack Garrick 1982-ben publikálta a szirticápafajok körében végzett filogenetikus vizsgálatait. A vizsgált fajokat alaktani szempontok szerint választotta és obscurus csoportnak nevezte. Vizsgálatai alapján a sötétcápa (Carcharhinus obscurus) és a galápagosi cápa (Carcharhinus galapagensis) rendszertanilag ennek közepére sorolható. A vizsgált csoportba alaktanilag egyrészt a nagytestű, háromszög alakú fogú fajok tartoznak, amik rendelkeznek a két hátúszó közti kiemelkedéssel, másrészt a nagyorrú cápa (Carcharhinus altimus), a karibi szirticápa (Carcharhinus perezii), a homokpadi cápa (Carcharhinus plumbeus) és az óceáni fehérfoltú cápa (Carcharhinus longimanus) fajok. Ezt a csoportosítást 1988-ban Leonard Compagno is megerősítette fenetikus tanulmányában, valamint 1992-ben Gavin Naylor is, amikor a fajok izoenzimjeinek génszekvenciáit kutatta. Naylor képes volt a háti úszók közötti kiemelkedéssel rendelkező csoport fajai között további rokonsági kapcsolatot is feltárni; és megállapítani, hogy a sötétcápa, a galápagosi cápa, az óceáni fehérfoltú cápa, valamint a kékcápa (Prionace glauca) szinapomorf kládot alkotnak a csoporton belül, vagyis alaktani jellegzetességük valóban egy közös őstől származik.
Kifejlődése Az őskori leletek elég sok fosszilizálódott sötétcápafogat tartalmaznak; bár a fogak alapján elég nehéz megkülönböztetni a különféle Carcharhinus-fajokat.Heim, B. and Bourdon, J. (April 20, 2009). Species from the Fossil Record: Carcharhinus obscurus. The Life and Times of Long Dead Sharks. Hozzáférés ideje: April 29, 2010. Megkövesedett sötétcápafogak a miocén (23–5,3 millió évvel ezelőtt) kori rétegekből is ismertek; a legfőbb miocén-kori lelőhelyei: a Grenadában levő carriacoui Grand Bay-formáció, az egyiptomi Moghra-formáció, a floridai Polk megye és talán az észak-venezuelai Cerro La Cruz. Késő miocén és kora pliocén (11,6–3,6 millió évvel ezelőtt) korszakbeli megkövesedett fogakban bővelkednek a következő helyek: a Yorktown-formáció, az észak-karolinai Pungo folyó és a Chesapeake-öböl térsége; bár az itteni fogak kissé eltérnek a modern sötétcápáétól, és gyakran, bár tévesen az óceáni fehérfoltú cápának tulajdonítják. Észak-Karolinában két fosszilizálódott sziláscet közelében is találtak Carcharhinus fogakat; az egyik késő pliocén korszaki és a Goose Creek Limestone-nál volt, míg a másik csak 12 ezer éves és a pleisztocén-holocén korok határán élhetett.
Előfordulása bélyegkép|jobbra|200px|A sötétcápa világszerte elterjedt; gyakran remoraszerű halak követik, mint például ez a Rachycentron canadum
A sötétcápa világszerte megtalálható a trópusi és a melegebb mérsékelt övi vizekben, bár az előfordulási területe nem egységes, azaz egyes állományok között sötétcápamentes térségek vannak. Az Atlanti-óceán nyugati részén az Amerikai Egyesült Államokbeli Massachusetts államtól és a Georges Banktől (óriás tengeralatti homokpad az USA és Kanada között) kezdve, a Bahama-szigeteken és Kubán keresztül, egészen Brazília déli részéig lelhető fel. Az Atlanti-óceán keleti felén a Földközi-tenger nyugati és központi részén észlelték; jelentették a Kanári-szigetek, Zöld-foki Köztársaság, Szenegál, Sierra Leone vizeiben előfordulásukat, így valószínűleg megtalálható Portugália, Spanyolország, Marokkó és a Madeira-szigetek környékén is. Az Indiai-óceánban főleg a Dél-afrikai Köztársaság, Mozambik és Madagaszkár part menti vizeiben található meg; az Arab-tengerben, a Bengáli-öbölben csak szórványos példányokat jegyeztek fel és talán a Vörös-tengerben is előfordul. A Csendes-óceán nyugati felén a sötétcápa előfordulási területe Japántól egészen Új-Kaledóniáig tart. Az északi és déli határai között elterülő Kína, Vietnám és Ausztrália vizeiben is megtalálható. A Kelet-Csendes-óceánban Kalifornia déli részétől, a Kaliforniai-öböltől, valamint a Revillagigedo-szigetektől kezdve egészen Chile északi részéig található meg. Az Atlanti-óceán északkeleti és középső részén, valamint a trópusi szigetek környékén megfigyelt példányok meglehet, hogy nem is sötétcápák, hanem galápagosi cápák. DNS- és mitokondriális DNS-vizsgálatok azt mutatják, hogy az indonéziai és ausztráliai állományok a többitől elkülönülő csoportot alkotnak.
E cápafaj legfőbb élőhelye a tengerpartok mentén a bukóhullámok vonalától kezdődően egészen a kontinentális self végéig terjed. Ezt az élőhelyét kénytelen megosztani más, specializáltabb szirticápákkal; például: a partok mentén élő homokpadi cápával, a nyílt vízi selyemcápával és óceáni fehérfoltú cápával, a mélytengeri nagyorrú cápával, valamint a szigetek környékén élő galápagosi cápával és fehérfoltú szirticápával. Egy kutatás során, melyet a Mexikói-öböl északi részén végeztek, a halbiológusok nyomkövetők segítségével megfigyelték, hogy a sötétcápa általában 10–80 méter mélyen tartózkodik, de időnként 200 méter mélyre is lemerül. A legmélyebben megfigyelt példányok 400 méteres mélységben voltak. A 19–28 Celsius-fokos vízhőmérsékletet kedveli. Kerüli az alacsony sótartalmú vizeket, például a folyótorkolatokat.
Nomád életmódot folytató porcos hal, majdnem mindig vándorol, a vizek hőmérsékletváltozásának függvényében. A kifejlett egyedek hosszabb utakat tesznek meg, 3800 kilométeres útjait is megfigyelték. Észak-Amerika partjainál mindkét óceánban a sötétcápa a meleg nyár beköszöntével északabbra vonul, míg a tél közeledtével az Egyenlítő felé húzódik. Dél-Afrikánál a fiatal, 90 centiméternél hosszabb hímek és nőstények elhagyják a Durban pár száz kilométeres térségében lévő (a KwaZulu-Natal tartomány partjai menti) szülőhelyeiket és dél, illetve észak felé szóródnak szét, némileg átfedve egymás kiinduló területeit. Néhány év múlva csatlakoznak újra a felnőttekhez, eddig még nem ismert útvonalakon. A fiatal sötétcápa a tavaszt és a nyarat a bukóhullámok környékén tölti, míg ősszel és télen a nyíltabb vizekbe húzódik, és amikor eléri a 220 centiméteres hosszúságot, akkor megkezdi az észak-dél irányú vándorlását a téli (Durban térsége) és nyári (Fokváros térsége – Nyugat-Fokföld tartomány partjai menti) tartózkodási helye között. A még nagyobb, 280 centimétert meghaladó példányok akár Mozambik déli részéig is eljutnak. Nyugat-Ausztrália tengervizeiben nyáron és ősszel a felnőttek és a fiatalok a partok felé vándorolnak, azonban nem úsznak azokra a partközeli helyekre, ahol az újszülött cápák nevelkednek.
Megjelenése bélyegkép|jobbra|200px|A nevét sötét bőrszínéről kapta bélyegkép|jobbra|200px|A fogain apró fogazottság van, ezek segítik a harapásban
A szirticápák egyik legnagyobb képviselője. Átlagos hossza 320 centiméter, testtömege 160–180 kilogramm közötti. Eddig a legnagyobb kifogott sötétcápa 420 centiméter hosszú és 347 kilogramm tömegű volt. A nőstény nagyobb, mint a hím. A testfelépítése karcsú és áramvonalas, torpedó alakú; pofája szélesen kerekített, de nem nagyobb a szája szélességénél. Az orrlyukait alig fejlett bőrlebenyek takarják. Közepes méretű szemeit a szemhéj alatt pislogóhártya is óvja. A szája szélein nagyon rövid, alig látszó mélyedések vannak. Mindkét állkapcsának mindkét oldalán 13–15, de általában 14 fogsor ül. A felső fogak szélesek, háromszög alakúak és kissé befelé hajolnak; rajtuk nagy és érdes fogazottság van. Az alsó fogak viszont keskenyek, egyenesen felállnak és a fogazottságuk finomabb. Az öt pár kopoltyúnyílása testéhez képest eléggé hosszú.