Harald Sigurdsson vagy Keménykezű Harald (ónorvégül: Haraldr Sigurðarson, Haraldr Harðráði ; 1015/1016 – 1066. szeptember 25.),Révai nagy lexikona, IX. kötet (Gréc–Herold), Révai Testvérek Irodalmi Intézet Részvénytársaság, Budapest, 1913, 502. oldal III. Harald néven Norvégia királya 1047-től haláláig. 1030-ban, 15 éves korában féltestvérét segítette annak harcában a norvég koronáért. Vereségük után előbb Kijevbe menekült, majd 1033-1042 között zsoldosként szolgált a bizánci császár varég testőrségében. 1045-ben visszatért Norvégiába és rákényszerítette Jó Magnus királyt, hogy társuralkodóként együtt kormányozzák az országot, Magnus azonban egy évvel később meghalt. 1064-ig sikertelenül próbálta megszerezni a dán trónt és 1066-ban megpróbálta meghódítani Angliát, de a Stamford Bridge-i csatában életét vesztette. A történészek szerint Harald volt az utolsó nagy viking király és inváziójának kudarca a viking korszak lezárásának tekinthető.
Ifjúsága Harald 1015-ben (vagy 1016-ban) született a norvégiai Ringerikében. Szülei Sigurd Syr és Åsta Gudbrandsdatter voltak, apja a helybeli klánfőnök volt, egyike Opplanda leggazdagabb és legerősebb urainak. Anyja révén féltestvére volt Olaf Haraldsson királynak. Snorri Sturluson a Heimskringla sagában azt állítja, hogy akárcsak Olaf király, Sigurd is Széphajú Harald fiúági dédunokája volt, de a mai történészek szerint ennek valóságtartalma megkérdőjelezhető, inkább csak a saga írásának idejében uralkodó elvárásokat tükrözik. Harald idejében nem említik ezt a leszármazást, pedig komoly legitimációt jelentett volna számára amikor bejelentette igényét Norvégia trónjára.
Egy 1028-as lázadást követően Harald bátyja, Olaf száműzetésbe kényszerült és csak 1030 elején tért vissza Norvégiába. Visszatértének hírére Harald 600 embert gyűjtött össze és velük fogadta bátyját a határon. Olaf a norvég trónt próbálta megszerezni Nagy Knut dán királytól, de a július 29-én lezajlott stiklestadi csatában, amelyben Harald is ott küzdött testvére oldalán, vereséget szenvedett. A Knuthoz lojális norvégok az ütközetben megölték Olafot, Harald pedig súlyos sebeket kapott.
Keleti száműzetése A vesztes csata után Harald Rögnvald Brusason (a későbbiekben Orkney hercege) segítségével egy kelet-norvégiai tanyán heverte ki sérüléseit. Ezután a hegyeken átkelve Svédországba távozott, majd 1031-ben (miután valamennyi időt feltehetően Sztaraja Ladogában töltött) a kijevi nagyfejedelem udvarában bukkant fel. Bölcs Jaroszláv szívesen fogadta a norvég herceget, akivel felesége, Ingegerd révén távoli rokonságban is állt. Korábban Harald balsorsú testvére, Olaf is megfordult száműzetése idején Kijevben. Harald több hadjáratban is részt vett Jaroszláv oldalán, 1031-ben a lengyelek, majd később a 30-as években az észtországi csúdok, a bizánciak és a besenyők ellen.
Bizánci szolgálatban bélyegkép|A varég testőrség korabeli ábrázolása Miután néhány évet a Kijevi Ruszban töltött, 1033 vagy 1034 környékén Harald mintegy 500 másik északival Konstantinápolyba utazott és csatlakozott a bizánci császár varég testőrségéhez. A gárda nem csak a császár biztonságára ügyelt, Harald hamarosan a birodalom szinte minden határán részt vett a csatákban. Először a földközi-tengeri arab kalózok ellen küzdött, majd a kalózokat támogató kisázsiai városokat büntette meg. Snorri Sturluson állítása szerint ezután már ő volt "a vezér valamennyi varég fölött". 1035-re a bizánciak kiszorították az arabokat Kisázsiából és Harald őket követve egészen az Eufráteszig eljutott és nyolc arab erődítmény elfoglalásában vett részt. IV. Mihály császár uralkodásának első négy évében Harald feltehetően a besenyők ellen is küzdött.
A sagák szerint ezután Jeruzsálem környékén katonáskodott. Mivel 1036-ban a császár békét kötött a fatimida kalifával, lehetséges, hogy csak zarándokokat kísért el a szent városba.
1038-ban Harald a szaracén Szicíliai Emirátus ellen indított bizánci hadműveletben vett részt, ahol normann zsoldosokkal együtt négy várost foglalt el. 1041-ben lombard-normann felkelés robbant ki a császár fennhatósága alatt levő Dél-Itáliában, Haraldot pedig a varég testőrséggel együtt annak leverésére küldték. Kezdeti sikerek után azonban, a korábbi szövetséges normann zsoldosok az oliventói és a montemaggiorei csatában legyőzték a bizánciakat és a császár visszarendelte őket Konstantinápolyba. Röviddel később, még 1041 végén, már Bulgáriába kísérte el a császárt a Peter Deljan vezette felkelők ellen. A sagák itteni tevékenységéért adták neki a bolgárégető (Bolgara brennir) nevet. Tjodolv Arnorsson szerint bizánci szolgálata alatt 18 nagy csatában vett részt, és a császártól a szpatharokandidatosz rangot kapta.
1041 decemberében IV. Mihály császár meghalt és Harald kiesett az udvar kegyeiből. V. Mihály császár és Zóé császárnő konfliktusba keveredtek és a felfordulásban Haraldot is bebörtönözték. Letartóztatását a források különbözőképpen indokolják. A sagák szerint megkárosította a kincstárat és feleségül akarta venni Zoé egyik unokahúgát (vagy unokáját), Mariát. Malmesburyi Vilmos állítása szerint Haraldot egy nemesasszony megerőszakolása miatt vetették börtönbe, Saxo Grammaticus szerint pedig gyilkosságért. A források abban is eltérnek, hogyan szökött meg a börtönből, de valószínűleg külső segítséget is kapott az új császár ellen már nyíltan lázadóktól. A varég testőrség egy része megmaradt V. Mihály pártján, a többiek viszont a felkelőket támogatták; Harald pedig hamarosan az ő vezérük lett. Végül a felkelés győzött, a császárt kivonszolták rejtekhelyéről, megvakították és egy kolostorba száműzték. A sagák szerint maga Harald vakította meg Mihályt.
Visszatérése Kijevbe bélyegkép|bal|120px|Jelizaveta, Bölcs Jaroszláv lánya Harald jelentős vagyont halmozott fel bizánci szolgálata alatt, amit a kijevi fejedelemhez küldött megőrzésre. A jelentős hadizsákmányon túl háromszor is részt vett a polutasvarf-ban (palotazsákmányolásban) amink jelentése nem egyértelmű, vagy a császár halála után kifosztották a palotát vagy az új császár osztott szét jelentős összeget a testőrség lojalitásának megőrzésére. Harald esetében ezek az alkalmak III. Rómanosz, IV. Mihály és V. Mihály halálához köthetőek.
1042 júniusában Zoé és IX. Kónsztantinosz visszatért a trónra, Harald pedig a császárnő engedélyét kérte, hogy visszatérhessen hazájába. Zoé nem engedélyezte, ám Harald két hajóval és embereivel megszökött Konstantinápolyból. Az egyik hajója fennakadt a kikötőt védő hatalmas láncon, de a másikkal sikeresen kimanőverezett a Fekete-tengerre. Felhajózott a Dnyeperen és 1042 végén érkezett meg másodszorra is Kijevbe. Ekkor vette feleségül Jelizavetát (a skandináv forrásokban Ellisif), Bölcs Jaroszláv nagyfejedelem lányát és Olof Skötkonung svéd király unokáját. Röviddel érkezése után Jaroszláv támadást intézett Bizánc ellen, és valószínűsíthető, hogy Harald fontos információkat adott át neki a birodalom védelméről, vagy akár ő biztatta támadásra az orosz uralkodót.
Lehetséges, hogy a házasságról már Harald első útja idején megállapodtak, legalábbis Harald egyik, Bizáncban írt szerelmes énekének részlete: „és Oroszország istennője mégsem fogadja el aranygyűrűimet” A Morkinskinna szerint Haraldnak emlékeztetnie kellett Jaroszlávot ígéretére és hogy első ízben Harald még nem volt elég gazdag, hogy a nagyfejedelem lányát vehesse feleségül. Harald politikai súlyát mutatja, hogy Jaroszláv többi gyermeke I. Henrik francia királlyal, I. András magyar királlyal vagy IX. Konstantin lányával kötött házasságot.
Visszatérés Norvégiába bélyegkép|Harald ésMagnus közös uralkodásának idejéből származó pénzérme (felirata: Mahnus Arald Rex) Harald több mint két évig, 1045 elejéig maradt a Kijevi Ruszban, ekkor visszaindult hazájába, hogy visszaszerezze a királyságot amit féltestvére, Olaf Haraldsson elveszített. Útja Novgorodon át vezetett, majd Sztaraja Ladogában szerzett hajót. Áthajózott a Ladoga-tavon, le a Néván, így jutott előbb a Finn-öbölbe, majd a Balti-tengerre. 1045 végén vagy 1046 elején érkezett a svédországi Sigtunába. Tjodolv Arnorsson szerint hajója ferdén állt a rengeteg arany súlya alatt. Harald távolléte alatt a trónt Olaf törvénytelen gyermeke, Jó Magnus szerezte meg. Erről valószínűleg Haraldnak is tudomása volt, sőt ez lehetett az ok amiért visszatért Norvégiába. Nagy Knut fiait nem Norvégia, hanem inkább Anglia trónja érdekelte és mindketten, Nyúllábú Harald és Hardeknut is fiatalon meghalt. Magnus uralmát így nem fenyegette a Knut-utódok felől veszély, sőt Hardeknut halála után őt választották meg Dánia királyának is és sikeresen elűzte ottani vetélytársát, Svend Estridssont.
Harald Svédországban találkozott Svenddel, csakúgy mint a svéd uralkodóval, Anund Jacobbal és szövetséget kötöttek Magnus ellen. Első lépésként a dán partokat kezdték el fosztogatni, hogy megmutassák nekik: Magnus nem tudja megvédeni őket és jobban járnak, ha Svendet vagy Haraldot fogadják el uralkodójuknak. A nép azonban nem fordult Magnus ellen, aki sejtette, hogy Harald Norvégiában fog próbálkozni, ezért seregével együtt ide tért vissza. A fiatal királyt tanácsadói meggyőzték, hogy ne háborúzzék nagybátyjával és 1046-ban kompromisszumot kötöttek: közösen fognak uralkodni Norvégiában (ám Dániában nem), cserébe Harald vagyonának felét Magnusnak adta, aki ekkor komoly pénzügyi nehézségekkel küszködött. Rövid közös uralkodásuk alatt Harald és Magnus külön udvartartást vitt és egyetlen lejegyzett találkozásuk majdnem vérontássá fajult.
1047-ben mindketten Dániába vonultak és ott, kevesebb mint egy évnyi megosztott uralkodás után, Magnus váratlanul meghalt. Végakaratában Dániát Svendre, Norvégiát pedig Haraldra hagyta. Halálának hírére Harald gyorsan összehívta norvégiai híveit és mindkét ország királyának kiáltotta ki magát, kijelentve, hogy fegyverrel űzi el Dániából korábbi szövetségesét, Svendet. A norvég klánfőnökök azonban nem voltak hajlandóak Harald ambícióiért külföldön harcolni és annak tiltakozása ellenére hazahozták Dániából Magnus testét, hogy Nidarosban (ma Trondheim) eltemessék.
Dánia inváziója Haraldnak szándékában állt a Magnus idejében fennálló norvég uralom visszaállítása Dániában és feltehetően Nagy Knut északi birodalmának visszaállítása is terveiben volt. Nagy sereget nem tudott ugyan gyűjteni, de ugyanazt a taktikát követte amit korábban Svenddel együtt próbáltak Magnus ellen, vagyis 1048-tól 1064-ig szinte minden évben fosztogató portyákat vezetett a dán partokra. 1048-ban Jütlandon portyázott, 1049-ben pedig kirabolta Hedebyt, a legfontosabb dán kereskedőközpontot, az akkori Skandinávia egyik legnépesebb és legjobban védett városát. Hedeby soha nem tért magához Harald pusztítása után és miután a szlávok 1066-ban újra kifosztották, teljesen elnéptelenedett. Ugyanebben az évben zajlott le a két király közti közvetlen összecsapások egyike, de SaxoGrammaticus szerint a kisebb dán csapat annyira megijedt a norvégok érkezésekor, hogy vízbe ugráltak és sokan megfulladtak. Harald ugyan sikeres volt az efféle csetepatékban, de végső célja, Dánia elfoglalása mindvégig reménytelen maradt.
A két király közti másik jelentős csata a niså-i tengeri ütközet volt 1062. augusztus 9-én. Harald jelentős erőt, mintegy 300 hajót gyűjtött össze, hogy döntő győzelmet arasson Svend felett. A dán uralkodó is összegyűjtötte erőit és az ellenfelek megállapodtak a csata helyében és idejében. Svend azonban nem jelent meg a megbeszélt időben, így Harald hosszas várakozás után hazaküldte újonc fegyvereseit (bóndaherrin), seregének mintegy felét. Alig tűntek el a horizonton, megérkeztek a dánok, akkora erővel, mint Harald kezdeti csapata. A krónika szerint Harald az ütközet elején inkább az íját használta. A norvégok nagy véráldozattal megfutamították a dánokat, maga Svend is elmenekült. Azonban Harald harcedzett katonáinak száma is annyira lecsökkent, hogy tárgyalni kezdett ellenfelével és 1064-ben békét kötöttek: mindketten megtartották korábbi királyságukat a korábbi határokkal és egyikük sem fizetett sarcot.