I. Szelim – Javuz Szelim, vagyis Vad, Rettenetes"Yavuz" a hagyományos fordításban: kegyetlen, zord, kérlelhetetlen. – (Amasya, 1470. október 10.Néhol 1467-et jelölnek meg a források. – Çorlu, 1520. szeptember 22.) oszmán szultán 1512-től, kalifa 1517-től haláláig. II. Bajazid szultán fia, I. Szulejmán apja. Cselekedeteivel kiérdemelte a Vad Szelim nevet. Vasakarattal szilárdította meg a hatalmát, majd hódító hadjáratokat indított az iszlám világ felé: megtámadta Perzsiát és 1514-ben Csaldirán mellett legyőzte a Szafavida I. Iszmáíl perzsa sah hadait, elfoglalta Kurdisztánt, Kelet- és Délkelet-Anatóliát, Azerbajdzsánt, majd Mezopotámiát és 1516-ban a Levantét.
Nemsokára sor került Palesztinára is, 1517-ben pedig meghódította a mamlúkok által irányított Egyiptomot. Egyiptom meghódításának hírére a Hidzsáz önként behódolt neki, ezzel Mekka és Medina is a befolyása alá került. Így – mint a szent helyek védelmezője – felvette a kalifa címet. A 13. századi mongol invázió idején a már akkor is csak névlegesen uralkodó kalifát a mamlúk szultán Bagdadból Egyiptomba menekítette. Szelim az utolsó Abbászida kalifát, IV. al-Mutavakkilt arra kényszerítette, hogy lemondjon szimbólumairól: a kardról és a próféta kaftánjáról). Egyúttal eltörölte azt a feltételt, hogy a kalifa a kurajs törzsből kell hogy származzon. A kalifa címet az oszmán szultánok 1924-ig megtartották.
Hódításai nyomán a Marokkói szultánság és néhány kisebb hegyi erőd kivételével a teljes arab világ oszmán fennhatóság alá került. Ettől fogva az oszmán szultánoknak megnőtt a hírnevük a muszlim világban. Az addig hagyományosan az iszlám világ legerősebb államának számító Egyiptom meghódítása után a két szent város, az egyiptomi befolyás alatt álló Mekka és Medina önként behódolt neki. I. Szelim uralkodása alatt kezdődött az arab népek török uralom alatti korszaka, ezzel együtt lassú hanyatlása is.
Szelim mindössze 8 évnyi uralkodás után 1520. szeptember 22-én rákbetegségben, egyes történészek szerint pestisben hunyt el két és fél héttel 50. születésnapja előtt. Fia, Szulejmán követte a trónon.
Élete Ifjúkora Szelim 1470. október 10-én született Amasyában II. Bajazid fiaként. Házastársa, aki 1494-ben került Isztambulba I. Mengli Giráj krími kán leánya, a 15 esztendős Ajse Hafsza. Négy fiuk (Szulejmán, Orhan, Musa és Korkut) és négy leányuk (Hatidzse, Bejhan, Sah és Fatma) született. Fiaik közül csak Szulejmán érte meg a felnőttkort, a többi fiúgyermek még gyermekkorában meghalt különféle betegségek következtében. Útja a hatalom felé Már Szelim ifjúkorában, II. Bajazid fiai, Szelim, Korkut és Ahmed között heves küzdelem indult apjuk trónjáért. A szultánok, fiaikat, amint felcseperedtek, különböző tartományok irányításával bízták meg, és aki a legjobban teljesített a saját területén, az örökölte a trónt. Már igen korán tudatos versengés indult meg a szultán fiai között, amit általában az döntött el, ki van közelebb a fővároshoz seregeivel, hogy az államkincstár feletti rendelkezést megszerezze. Maga a szultán is próbálta egyengetni eljövendő utódja útját azzal, hogy kedvencét közvetlenül Isztambul közelébe helyezte, így biztosítva, hogy halála esetén kegyence szerezhesse meg a hatalmat.
Bár Korkut tanult, művelt és az iszlám jogban (fikh) járatos herceg volt, mégis sokan úgy vélték, nem kellően erélyes a birodalom irányítására. Az oszmán források szerint már kezdetektől Ahmed volt a legnépszerűbb hármuk közül, így sok állami vezető, például Ali nagyvezír és maga az uléma (teológusok és jogtudósok, a muszlim közösség képviselői) is őt látták volna szívesen a trónon.
Amíg Ahmed herceg engedelmes és alázatos hozzáállása miatt továbbra is az udvar kegyeltje volt, Szelim agresszív viselkedése több esetben csaknem belpolitikai válságot okozott. Már trapezunti kormányzósága alatt többször betört a szomszédos, keresztény Grúziába. Gáziként, (a hit harcosa) tüntette fel magát és ezt sűrűn hangoztatta propagandájában. Lassan megszerezte a janicsárok rokonszenvét, ezzel együtt a ruméliai tímárbirtokok tulajdonosainak (szpáhik és akindzsik) jóindulatát. Hadjárataival lehetőséget adott ezeknek a társadalmi rétegeknek, hogy zsákmányt szerezzenek. Ez a támogatás valójában Szelim túlélését szolgálta, aki kihasználta politikai előnyét arra, hogy kormányzóságát Isztambulhoz közelebb, Ruméliára cserélje.
1509-ben, amikor II. Bajazid már sokat betegeskedett, Ahmed Amasyában volt kormányzó (ahol Szelim is született) Korkut a távoli Anatóliai szandzsákban, Antalyában, legmesszebb pedig Szelim, a Fekete-tenger melléki Trapezuntban (Trabzon) uralkodott. A II. Bajazidot már ekkor, a birodalom vezetői közül is sokan alkalmatlannak találták arra, hogy birodalmának keleti határait fenyegető I. Iszmáil perzsa sah ellen hatásosan fellépjen. A sah 1507-től folyamatosan provokálta az Oszmán Birodalmat. Megtámadta az oszmánok türkmén (turkomán) szövetségesét, Dhu al-Kadr fejedelemségét, miközben a határokkal nem törődve zavartalanul haladt át az oszmán területeken, amivel súlyosan megsértette a Birodalom szuverenitását. Míg II. Bajazid kerülte a nyílt konfliktust a perzsákkal, Szelim magához ragadta a kezdeményezést, és megtorlásul több alkalommal rajtaütött a sah területén fekvő Bayburd és Erzinzán tartományokon.
Isztambulban ezt a kalandot függelemsértésként értelmezték, ezért ez jelentette az első konfliktust a szultán és fia között. Szelim többször hangoztatta, hogy célja nem a trón megszerzése, hanem az oszmán föld védelme, ezzel együtt nyíltan bírálta apja passzivitását, úgy próbálta beállítani magát, az udvar és ezzel a nép előtt, mint aki egyszerre veszi fel a harcot az eretnekség (a perzsa síiták) és a keresztények ellen is.
Szelim az első belpolitikai sikere az volt, hogy biztosította a kefei (Caffa) kormányzóságot fiának, Szulejmánnak (1509 augusztus). Bajazid betegségének hírére Korkut Tekkéből Manisába és SzelimTrapezuntból Caffába sietett (Isztambulhoz közeli tartományokba ), mivel azt híresztelték, hogy a szultán kész lemondani a trónról Ahmed javára. Szelim szerette volna, hogy önálló szandzsákká nyilvánítsák a Dunán túli területeket, mivel így, hivatkozva a hitetlenek elleni küzdelemre, irányítása alá vonhatta volna a térséget, azonban a díván (a szultán közvetlen tanácsa) ezt megtagadta tőle. Újabb engedetlenségként átvágott a Dunán mintegy 3000 emberével, és Drinápoly felé haladt (1511 március). Ali pasa, Bajazid nagyvezíre, javasolta a szultánnak, hogy Szelimet lázadás miatt tartóztassa le. Bajazid 15 000 fős sereget küldött a fia ellen.
A belháború kaotikus viszonyait kihasználva, a keleti határszélen Tekkében a szafavida I. Iszmáíl perzsa sah fanatikus kizilbasaira támaszkodva háborút indított az oszmánok ellen. Eközben Anatóliában is lázadás tört ki, amit síita és szafavida türkmén törzsek robbantottak ki Sáh Kulu bég vezetésével és I. Iszmáil sah támogatásával. Korkudot és Ahmedet felelősnek tartották az így kialakult kritikus helyzetért ami tovább erősítette Szelim pozícióját. Ilyen körülmények között, Bajazid végül engedett Szelimnek és egyezséget kötött vele azzal, hogy kinevezi őt semenderi (ma Smederovo Szerbia) kormányzónak. A megállapodás része volt az is, hogy míg Bajazid él, nem nevez ki utódot, Isten döntésére bízza a szultáni trónt. Abban a hitben, hogy megbékélt renitenskedő fiával, Bajazid visszatért Isztambulba (1511. augusztus 24.).
Amikor Ahmed értesült apja és Szelim megállapodásáról, megijedt, hogy Szelim túlhatalmat kap ő és testvére ellenében, így ő maga indult az anatóliai lázadók leverésére. Ruméliában, miközben seregszemlét tartott csapatai felett, Szelim megtudta, hogy apja és Ali nagyvezír titokban arról rendelkezett, hogy meghívja Ahmedet Isztambulba, hogy trónra helyezzék. A nagyvezír eközben mintegy négyezer janicsárjával átkelt Anatólián, hogy meglepje a lázadó Sáh Kulut, aki már Bursa elfoglalásával fenyegetett. A lázadás leverése után Ahmed és a nagyvezír azt tervezték, hogy győzedelmesen bevonulnak Isztambulba és Ahmedet szultánná nevezik ki. Szelimet erről kémei még idejében tájékoztatták és ő is úgy döntött, hogy jelentős és népszerű haditettet hajt végre az általa birtokolt térségben. Elfoglalta Drinápolyt (1511. június) majd 30 000 fős ruméliai serege élén már szultánként intézkedett a birodalom általa ellenőrzött részein. Ez nyílt lázadás volt apja ellen, ami már nem tolerálható, ezért 40 000 fős hadserege élén Bajazid Szelim elé sietett, hogy szembenézzen lázadó fiával a csatatéren, Qorlu közelében (1511. augusztus 3.) Szelim legyőzte őt, az időközben caffai seregeivel hozzá csatlakozott fia, Szulejmán segítségével. Szinte ugyanabban az időben Ali pasa és Sáh Kulu is elesett egy véres harc közben Anatóliában.
A nagyvezér halálával Ahmed elvesztette legfőbb támogatóját. A birodalom most polgárháború szélére sodródott, mivel Ahmed Bursa megszállásával fenyegetett és ez már nyílt konfrontációt jelentett a testvérek között. Ahmed maradék támogatói nyomást gyakoroltak a szultánra, hogy azonnal hívja Ahmedet Isztambulba, ugyanakkor az új nagyvezír Hersek-oglu Ahmed nem értett ezzel egyet. Attól félt, hogy Ahmed bevonulása felbőszíti Szelimet, aki előbb ér majd a fővárosba, és kegyetlen bosszút áll. Ez valószínűnek is tűnt, mivel az isztambuli janicsárok is Szelimet támogatták, így a szultán visszaküldte Ahmedet saját tartományába. Ahmed nyilt lázadással válaszolt, elfoglalta a Karamán-kormányzóságot, ahol a törökellenes türkmén törzsek támogatását remélte. A szafavidákat támogató türkmének Nur-Ali parancsnoksága alatt Ahmed mellé álltak (1512 március). Bajazid most úgy döntött, hogy Szelimet hívja Isztambulba, mivel ő most az egyetlen vezető, aki képes megbirkózni a kritikus helyzettel.
Időközben (1512 április) Korkut is megérkezett Isztambulba, remélve, hogy a janicsárok támogatásával van esélye a trónra, nem tudta, hogy ezek többsége már Szelimet támogatja. Bajazidnak még mindig nem állt szándékában lemondani; de amikor Szelim megérkezett, az udvari janicsárok nyomására már kénytelen volt engedni. A leváltott szultán, útban Dimetoka felé, meghalt Abalar faluban, Hafsza közelében (1512 június 10. ).
Bár halála találgatásra adhat okot, jelenleg nincsenek arra vonatkozó hiteles források, hogy a szultánt meggyilkolták.
Trónra lépése Szelim, miután a janicsárok segítségével 1512. április 25. édesapját megbuktatta, megkapta a hivatalos beleegyezést és a kincstár irányítását az ulemától, ezzel Szelim lett az egyetlen legitim uralkodó a birodalomban. Azonnal saját nevében kezdett kormányozni, zászlaja alá vonta a katonaságot és a lázadó türkmén törzsek felé fordult a Tokat-Sivas területen és a Taurusz-hegységben. Serege élén, miközben átvágott Anatólián, elűzte Ahmed egyik fiát Bursából (1512. július 29.), majd átvonult Ankarába, ahonnan erői elzavarták magát Ahmedet is és annak fiait, akik a szafavida I. Iszmáil sahnál kerestek menedéket. Szelim, annak érdekében, hogy képes legyen szembeszállni a szafavida sereggel, igyekezett megerősíteni keleti határait, egyúttal saját hatalmának biztosításán munkálkodott.
Először kivégeztette régebben elhunyt testvéreinek Bursában menedéket kérő öt fiát, akik 7 és 21 éves kor között voltak. Ezután 10 000 emberével meglepte Korkutot manisai palotájában, akit elfogatott és megöletett. Közben Ahmed visszatért Amasyába és 1512–13 telén szembenállt Szelim seregeivel, akikkel végül 1513. április 15-én ütközött meg. Ahmedet legyőzték, elfogták és megfojtották. Fia, Othmán ugyanerre a sorsra jutott, míg másik fia Murád Iszmáilhoz menekült Perzsiába, hogy a sah segítségével visszaszerezze apja örökségét. Mielőtt Iszmáil sah ellen vonult, Szelimnek először a perzsákhoz hű kizilbasokkal kellett leszámolnia, akik már eléggé megerősödtek a keleti tartományokban, amíg maga Szelim a testvérharccal volt elfoglalva. Tisztogatást végzett a gyanús kizilbasok között, mintegy 40 000 gyanúsítottat bebörtönzött vagy kivégeztetett. Ahmed fia, Murád azonban készen állt arra, hogy a perzsa sah támogatásával megszállják a keleti oszmán területeket.
Harc a Szafavidák ellen