A Pink Floyd 1965-ben, Cambridge-ben alakult angol rockegyüttes. Leginkább progresszív szerzeményeikről, effekt-kísérleteikről, művészi kidolgozású albumaikról, gondolatgazdag szövegeikről és lenyűgöző koncertjeikről váltak ismertté. A Pink Floyd az egyik legsikeresebb zenekar a rocktörténelemben, több mint 300 millió albumotMemorabilia, PF sales adtak el világszerte, ebből 74,5 milliót csak az USA-ban.http://www.riaa.com/gp/bestsellers/topartists.asp
Eleinte, az 1960-as évek végén, mérsékelt sikert értek el mint „tudattágító” együttes, a néhai Syd Barrett vezetésével. Barrett elviselhetetlen magatartása miatt távozni kényszerült a zenekarból, helyét David Gilmour vette át. A zenekar számos konceptalbumot vett fel, melyek igazi ékköve az 1973-ban megjelent The Dark Side of the Moon, az egyik legsikeresebb (legnagyobb példányszámban elkelt) s legnépszerűbb album a rocktörténelemben. 1985-ben Roger Waters megszűntnek nyilvánította a zenekart, bár a többi zenész tovább használta a nevet, új albumokat vett fel és turnéra is indultak. Végül megegyeztek: Waters engedélyezte a név használatát és legtöbb dalukat elő is adhatják.
Waters utoljára 2005. július 2-án, a Live 8 londoni koncertjén lépett színpadra korábbi zenésztársaival; ekkor gyűlt össze a Pink Floyd legnagyobb közönsége. 2006. február 3-án Gilmour a La Repubblica című olasz napilapnak adott nyilatkozatában azt állította, hogy a zenekar nem indul turnéra és új albumot sem jelentet meg, bár a tagok folytatják szólókarrierjüket és valószínű, hogy egymás albumain is játszanak majd. A Live 8-hez hasonló fellépés lehetőségét sem Gilmour, sem Nick Mason nem cáfolta.
A zenekar története A Syd Barrett által vezetett évek: 1964–1968
A Pink Floyd egy 1964-ben alakult zenekarból formálódott ki, mely gyakran változtatta a nevét: Sigma 6, The Meggadeaths, The Screaming Abdabs és The Abdabs. A zenekar megszűnte után néhány tag – Bob Klose gitáros, Roger Waters basszusgitáros, Nick Mason dobos és a későbbi billentyűs Rick Wright, aki ekkoriban fúvósokon játszott – új zenekart alapított Tea Set néven. Röviddel megalakulásuk után csatlakozott hozzájuk Syd Barrett, aki a zenekar énekes-gitárosa lett. Amikor egy rendezvényen egy másik zenekar is fel akart lépni ezen a néven, Barrett The Pink Floyd Soundnak nevezte el a zenekart (két blues-zenész, Pink Anderson és Floyd Council után). Egy ideig mindkét nevet használták, de végül az új győzött. A Soundot elég hamar elhagyták, de a The még 1969-ig, a More című film zenéjének megjelenéséig használatban maradt. A korai időkben olyan R&B dalokat játszottak, mint a Louie, Louie, de hírnevet pszichedelikus interpretációikkal, hosszú improvizációikkal és űrbéli szólóikkal szereztek.
A jazzkedvelő Klose elhagyta a zenekart, hogy fényképész legyen, röviddel azelőtt, hogy felvételeket készítettek volna. Ekkor egyébként már stabil felállása volt a zenekarnak: Barrett gitározott és énekelt, Waters basszusgitározott, Mason dobolt, Wright pedig billentyűs hangszereken játszott. Barrett saját dalokat kezdett írni, melyekre az amerikai és a brit pszichedelikus rock hatott; ezeket saját, furcsa humorával elegyítette. A Pink Floyd hamar népszerűvé vált az underground köreiben, és olyan helyeken léphettek fel, mint az UFO klub, a Marquee Club és a Roundhouse. Ahogy népszerűségük nőtt, 1966 októberében megalapították a Blackhill Enterprisest. Ez egy hattagú üzleti társulás volt menedzsereikkel, Peter Jennerrel és Andrew Kinggel, melyet két kislemezük, az Arnold Layne (1967. március) és a See Emily Play zeneipar kritikai (1967. június) kiadására hoztak létre. A kislemezek nagy-britanniai listáján az Arnold Layne a 20., a See Emily Play a 6. helyezést érte el. Az utóbbival a zenekar lehetőséget kapott első TV-s szereplésére a Top of the Pops-ban, 1967 júliusában.
1967 augusztusában megjelent első nagylemezük, a The Piper at the Gates of Dawn, melyet a brit pszichedelia egyik gyöngyszemének tartanak. (Eredetileg Projection lett volna a címe). Az album dalai – melyeket túlnyomórészt Barrett írt – költői szövegeket és eklektikus zenét ötvöznek, az avantgárd, szabad formájú Interstellar Overdrive-tól az egyedi hangzású dalokig, mint amilyen a The Scarecrow, amit a Fenlands (Cambridge északi részének vidékies területe) inspirált. A dalszövegek gyakran szürreálisak és gyakran a folklór hagyományaiból építkeznek, mint például a The Gnome. A felvételek alatt egészen új technológiákat alkalmaztak és kihasználták a sztereó hangkép szinte minden lehetőségét.
Az album Nagy-Britanniában vitathatatlanul sikeres volt (a 6. helyig jutott), Amerikában viszont nem talált számottevő érdeklődésre (131. hely). Ezalatt a zenekar Jimi Hendrixszel turnézott, ezzel is növelve népszerűségét.
Syd Barrett hanyatlása
Ahogy a zenekar egyre sikeresebb lett, a turné okozta stressz és a mérhetetlen LSD-fogyasztás megtette hatását Barretten. Sokak szerint azonban a skizofréniának is szerepe lehetett benne, melynek elhatalmasodását az LSD csak segítette. 1968 januárjában csatlakozott a zenekarhoz David Gilmour gitáros, hogy helyettesítse Barrettet, akinek pár hónapja eléggé leromlott a mentális állapota. Ahogy Barrett viselkedése egyre kiszámíthatatlanabbá, és LSD fogyasztása majdhogynem állandóvá vált, személyisége egyre instabilabb lett. Gyakran csak maga elé bámult, míg a többiek játszottak, vagy pedig órákon át egyetlen hangot játszott folyamatosan, néha pedig egészen elhangolta gitárját. A zenekar egyre rosszabb műsorokat adott, amíg Barrettet ki nem tették. Azt akarták, hogy továbbra is ő írja a dalokat, de ne lépjen fel velük. Barrett viszont képtelen volt új dalokat írni; egyik új szerzeményét, a Have You Got It-et mindig máshogy játszotta el. A zenekar végül feladta a próbálkozást. 1968 áprilisában Barrett hivatalosan is kivált. Jenner és King vele maradt, ezzel a Blackhill Enterprises feloszlott. A zenekar új menedzsere Steve O’Rourke lett, egészen 2003-ban bekövetkezett haláláig.
Barrettnek 1970-ben két szólóalbuma jelent meg, melyek felvételében a Pink Floyd tagjai is segítettek. Ezután abbahagyta a zenélést, visszament Cambridge-be, ahol édesanyja házában élt. 2006. július 7-én cukorbetegségének komplikációi miatt hunyt el.
Talpraállás: 1968–1970
Ez az időszak a zenei kísérletezésé volt. Gilmour, Waters és Wright műveinek megvolt a szerzőkre jellemző hangulata, hangzása, így ezek nem annyira egyöntetűek, mint a Barrett idején írt dalok, vagy a későbbi, együtt szerzett darabok. Waters leginkább visszafogott, dzsesszes dalokat írt, melyekben a basszus dominál, szövegük pedig összetett, szimbolikus. Gilmour gitárközpontú blues-jameket, Wright pedig pszichedelikus hangzású, billentyűs hangszerekre épülő zenét játszott. Watersszel ellentétben ők az egyszerű dalszövegeket és az instrumentális zenét részesítették előnyben. A leginkább kísérletező darabok ebből az időszakból származnak. Kiváló példa erre az A Saucerful of Secrets, melyben mindenféle hang, feedback (visszacsatolás) és szalagos effektek hallhatóak; a Several Species of Small Furry Animals Gathered Together in a Cave and Grooving with a Pict nagyrészt felgyorsított beszédből áll, mely rágcsálók és madarak hangját utánozza, csúcspontja pedig egy skót dialektussal elmondott monológ. A Careful with That Axe, Eugene (több címe is volt) egy basszus- és orgonaközpontú jam, melynek legismertebb része Waters ordítása.
1968 júniusában A Saucerful of Secrets címmel megjelent második nagylemezük. Amíg az első albumot szinte teljes egészében Barrett írta, addig másodikon már csak egy dalt jegyzett, a Jugband Blues-t. A lemez Nagy-Britanniában a 9. helyig jutott, de ez a Pink Floyd egyetlen olyan albuma, amely nem került fel az amerikai listákra. Furcsamód Barrett távozása után is erős maradt a pszichedelikus hatás, de teret nyert már az a kísérleti zene is, amely az Ummagummán vált uralkodóvá. Legfontosabb része a 12 perces címadó dal – megjelenése idején a kritikusoknak nem tetszett, de ma már sokkal kedvezőbben ítélik meg. A következő albumok már a hosszabb kompozíciókon alapultak, minden albumon egyre összetettebb szövegekkel.
Barbet Schroeder filmrendező felkérte a zenekart, hogy írjon zenét More című filmjéhez, melyet 1969 májusában mutattak be. A filmzenét tartalmazó nagylemez saját nevük alatt jelent meg 1969 júliusában, Music From the Film More címmel. Ehhez és a későbbi filmzenékhez gyakran olyan dalokat vettek fel, melyeket nem akartak „saját” albumon kiadni. A More legtöbb dala akusztikus folk-dal. Ezek közül kettő, a Green is the Colour és a Cymbaline a koncertek állandó darabja lett, és a The Man and the Journey című színpadi műsorban is helyet kapott. A Cymbaline volt az első olyan dal, amelyben Roger Waters a zeneipar visszásságairól írt. Az album többi része csak kísérőzene (több dal szintén szerepelt a The Man and the Journey-ben), néhány rockosabb dallal, mint amilyen a The Nile Song.
Következő albumuk, a dupla Ummagumma koncertfelvételek és szabad kísérletezés keveréke. Mind a négyen kaptak egy fél oldalt, hogy azt csináljanak, amit akarnak (Nick Mason felesége fuvolán játszott). Bár a végén élő felvételek és a négy zenész saját dalai kerültek az albumra, az eredeti terv az volt, hogy egy teljesen avantgárd művet vesznek fel mindenféle „talált” hangszerrel. Ezt a munkát a felvételi problémák és a pontos szervezés hiánya miatt hagyták félbe. A cím egy cambridge-i szlengben közösülést jelent. A stúdióalbum erősen kísérletező: hallható rajta Waters Grantchester Meadows című folkos dala, a nehézkes, diszharmonikus Sysyphus, elkalandozó progresszív rock (The Narrow Way) és hosszú dobszóló (The Grand Vizier's Garden Party). Ezek nagy része a The Man and the Journey című műsorban is szerepelt. A koncertalbumon korábbi pszichedelikus szerzeményeik hallhatók, és ezek hatására a kritikusok sokkal jobbnak tartották az Ummagummát az előző két albumnál. A dupla album a Floyd addigi legnépszerűbb albuma lett: Nagy-Britanniában az 5., Amerikában a 74. helyig jutott.
1970-es nagylemezük, az Atom Heart Mothert – először ezen hallható nagyzenekar – az angol avantgárd zeneszerzővel, Ron Geesinnel együttműködve készítették el. Az album egyik oldalán volt a címadó 23 perces rock-szimfonikus szvit. A második oldalon minden dalszerzőtől egy dal hallható (Roger Waterstől a folkos If, Richard Wrighttól a nosztalgikus Summer '68, David Gilmourtól a bluesos Fat Old Sun. Az albumot még egy hosszabb darab, az Alan's Psychedelic Breakfast zárja. Ez egy kollázs, amelyben Alan Stiles, a zenekar roadja reggelit készít és megeszi, majd a konyhában feltakarít. A három részt zenés átmenetek kötik össze. A zenét kísérő hangeffektek és beszéd később jelentős szerepet kapott a Floyd zenéjében. Bár megjelenése idején nagy visszalépésnek és megfoghatatlannak tartották, néhány év múlva a legsikeresebb művük lett: Nagy-Britanniában az 1., Amerikában az 55. helyet szerezte meg. Ennek ellenére Gilmour szerint csak „egy rakás szemét”, Waters szerint pedig „nagyon jó, főleg arra, hogy kidobják a szemétbe, és soha többé senki se hallgassa meg!” Ez az átmeneti darab kijelölte további zenéjük irányát, főleg az Echoes című dallal. Az album sikere nyomán kapott lehetőséget a zenekar első amerikai turnéjára. Mielőtt megjelent volna következő, új dalokat tartalmazó albumuk, kiadták a Relics című válogatást, amin régi kislemezdalok között egyetlen, addig kiadatlan dal, Waters Biding My Time-ja szerepelt (szintén a The Man and the Journey része volt, az Ummagumma idején vették fel). Filmzenét is írtak Michelangelo Antonioni Zabriskie Point című, 1970-es filmjéhez (amelyben más zenekarok is hallhatóak).
Az áttörés kora: 1971–1975