Mezei Balázs munkásságának gerincét a vallásról való gondolkodás terén két, szisztematikus igénnyel megírt munkája teszi ki. Az első mű 1995-ben készült el és 1997 elején látott napvilágot, címe: Zárójelbe tett Isten. Edmund Husserl és egy fenomenológiai prototeológia vázlata (Budapest: Gond-Osiris). A másik munka Vallásbölcselet címmel, két kötetben jelent meg mintegy 70 ív terjedelemben 2004-ben, ténylegesen 2005 elején (Gödöllő-Máriabesnyő: Attraktor). Ez utóbbi munka alapszövege 2002 végén már készen állt, de a végleges szöveg végül is csak 2004 elején alakult ki. A két munka elkészülte között tehát nagyjából egy évtizednyi különbség áll fenn.

A prototeológiától a vallásbölcseletig

Mindkét könyv önálló és jellegzetes terminológiát fejleszt ki és alkalmaz meglehetősen széles körben, rendszeres igénnyel. Az első könyv egy tudományos programot indítványoz, amelynek célja részben egybevág a második munka tartalmával. A másik munka azonban látszólag nem támaszkodik az elsőre, noha ugyancsak a vallásról való gondolkodás körében mozog. Különbség mutatkozik szóhasználatukban is: a prototeológia kifejezés például csak egyszer említtetik a Vallásbölcseletben, amely egyébként is eltekint a fenomenológiai fogalmak használatától (noha alkalmazza a fenomenológiai filozófiából nyert filozófiai eredményeket). Ezzel szemben a Zárójelbe tett Isten c. könyv széleskörűen alkalmazza a fenomenológiai szókészletet, s mint alcíme is mutatja, Husserl gondolatvilágából indul ki egy „fenomenológiai prototeológia” létrehozásának érdekében.

E különbségek részben abból a fejlődésből adódnak, amely a két munka keletkezése között eltelt időben végbement. Ebben az időszakban a legfontosabb fejlemény a fenomenológiai szókészlet elhagyása volt, amely részben már a Zárójel…-ben is megtörténik; a fenomenológiai megközelítés nem tűnt elég tágasnak ahhoz, hogy a vallásbölcseleti koncepcióhoz szükséges fogalmi mozgékonyságot biztosítsa. Másfelől míg a Zárójel… történeti megalapozása a fenomenológiai, illetve a kortárs vallásfilozófiai gondolkodás körébe esik, addig a Vallásbölcselet már sokkal átfogóbb igénnyel az egész nyugati gondolkodástörténet alapján áll, mint ezt a mű történeti fejezetei és fejtegetései jól mutatják. Az utóbbi munka tehát minden tekintetben az első munka tartalmi és módszertani kiszélesítését hozta, noha a fenomenológiát nem hagyja el egészen, hanem bizonyos pontokon, mint a Bevezető utal rá, részleges összefüggésben alkalmazza.

Prototeológia A Zárójel… egy fenomenológiai prototeológia megalkotását ígéri Husserl gondolkodásának felhasználásával. A prototeológia kifejezést a munkában sokoldalúan kifejtik; röviden meghatározva olyan teológiai gondolkodást jelöl, amely a történetileg, vallásilag (relígiózusan) vagy denominációsan (konfesszionálisan) kialakult teológiai módszertanok és szótárak gondolati-valóságos alapját keresi, amelyen ezek lehetővé és ténylegessé váltak. „Előzetes” teológiáról van tehát szó, ahol ennek megfelelően a „teológia” kifejezés jelentése is átalakul: azt a tapasztalati-reflexiós területet jelöli, amely a történetileg létrejött teológiai iskolák egységes sémája alá rendelhető.

Megjegyzendő, hogy a szerző bevezetését megelőzően a "prototeológia" kifejezés nem volt széles körben használatos, helyenkénti felbukkanása általában a teológiai gondolkodást időben megelőző, archaikus fejleményekre utalt. Ez a kronológiai jelentés lényegesen megváltozik Mezei terminológiájában.

A munka mindenekelőtt áttekinti Husserl álláspontját a vallásra, a teológiára vonatkozóan. Elfogadja a fenomenológia döntő módszertani és filozófiatörténeti szerepét. Husserl felfogását, aki közismerten nem vállalkozott a fenomenológia teológiai kiterjesztésére, hanem a munka elvégzését először Heideggertől, majd Edith Steintől remélte, kritikusan ismerteti és igyekszik a fenomenológiai módszer segítségével tovább gondolni. Ennek során részletesen ismerteti a husserli életmű alapvonalait, a vele szemben megfogalmazódó (a vallási gondolkodás köréhez közel álló) kritikákat (2. és 3. rész), majd továbbhalad az istenfogalom fenomenológiai elemzése irányában (4. rész). A noématikus és a noétikus istenfogalom-elemzések már arra szolgálnak, hogy egy önálló, immár prototeológiainak nevezett felfogás kereteit biztosítsák.

Ez utóbbi részletes kifejtésére az 5. részben kerül sor. A szöveg pontos fogalmazása szerint

Ugyancsak az 5. részben tekint át kritikus szempontból néhány párhuzamosnak látszó felfogást, mint amilyen Rahner, Heidegger és Lévinas gondolkodása. Az utóbbi jelentősége különösen erőteljes a prototeológiai koncepció kifejtésében. Így kerül sor a 6. fejezetben a prototeológiai rendszer anyagának (hülé), formájának (eidosz), illetve a kettő egységének (logosz) elemzésére, részletes bemutatására. Ezek az elemzések a fentebb említett „teológiai életvilág” felfejtésének tekinthetők. E részekben nemcsak a felfogás hármassága – amelyben a harmadik mozzanat egyben a másik kettő egységét is nyújtja –, hanem a világos tartalmi jellemzők is a vallásbölcseleti koncepcióra mutatnak előre. A prototeológiai hülé a vallási tapasztalati anyag; az eidosz ezzel szemben az a mód, ahogyan a hülé felfogásra kerül; a szöveg szerint e mód a soliloquium, amelynek beható elemzése teszi ki a fejezet döntő hányadát. A prototeológiai logosz a hülé és az eidosz egysége, azaz egy alapvető tapasztalati-reflexív közvetlenség, amely mint ilyen mégis a kimondható és a kimondhatatlan egységeként kimondhatatlan, ineffábilis. E részben kerül sor a költészet és az ineffabilitás kapcsolatának széles körű elemzésére is.

A 9. rész a jelen munka kulcsfejezete. A kidolgozott fogalmi és tartalmi alapokon sor kerülhet a prototeológiai istenfogalom kifejtésére. Ehhez olyan kifejezések tisztázása szükséges, mint a metabázis, amely bármely tapasztalati összefüggésben az eredeti tapasztalati-reflexív adottság spontán eltolását, másodlagossá tételét jelenti – ami minden további kognitív és történeti folyamatnak a lehetőségi feltétele. A prototeológiai istenfogalom kifejtésekor ezért először is ennek a spontán metabázisnak a bekövetkeztét kell elhárítani az apotézis (a metabázis félretétele, zárójelezése) által. Ezáltal lehetővé válik az eredeti közvetlenségben való megmaradás. A második lépésben a szintézis mozzanatát alkalmazzuk, amelynek hatására lehetővé válik a megmaradó közvetlenség revelatorikus feltárulása. A szintézisnek csak egy jellegzetes megnyilvánulása a lelkiismeret filozófiatörténetileg gyakran elemzett jelensége. A harmadik mozzanat, amelyet a szöveg aposzintézisnek nevez, olyan gyakorlat, amely a revelatorikus közvetlenséget a testimóniumban vagy tesztifikációban, a radikális közvetlenség odaadó feltárásában foganatosítja. Ekképpen rajzolódik ki előttünk a prototeológiai istenfogalom formája és tartalma.

E forma és tartalom végeredményben etikai, gyakorlati jellegű, amely jelleget a műben anaballikusnak, felemelőnek nevez:

Látható, hogy a szóban forgó munka komplex módszertani-tartalmi kifejtés, amely konkrét történeti elemzésből indul ki, de szerkezetében és kifejtésében fokozatosan átfogóan módszeressé válik. Az aposzintézis módszere egyben a prototeológiai istenfogalom tartalmi megnyitásának a módszere is. Ezért a prototeológia mint diszciplináris elnevezés módszertanilag az aposzintézisre vonatkozik, az aposzintézis pedig a prototeológiai istenfogalom tartalmi feltárására, megjelenítésére. Ennek során a szöveg számos mellékelemzést tartalmaz, amelyek segítségével – legyen szó Shakespeare Lear királyáról, Jung Jób könyvéről, vagy Levinas egyes gondolatmeneteiről – az olvasó összetett és tartalmilag-szerkezetileg kidolgozott képet nyerhet a prototeológia egész felfogásáról. Ennek elősegítése végett a könyv két függeléket tartalmaz: az egyik a kortárs vallásfilozófiát tekinti át, a másik a prototeológia felfogását mutatja be leegyszerűsített formában.

A munka egészének mérlegelésekor érdemes feltenni a kérdést, hogy a cím – Zárójelbe tett Isten – nem félrevezető-e. A tájékozatlan olvasó azt gondolhatja, hogy a munka a teizmus kiküszöbölésére irányul. Aki azonban alaposabban elmerül a könyv tanulmányozásában, hamar észre fogja venni, hogy itt éppenséggel nem az istenség zárójelezéséről van szó, hanem a zárójelezés fokozatosan bebizonyosodó lehetetlenségéről. Husserl fenomenológiája – mint a szöveg alaposan tárgyalja – a hagyományos istenfogalom zárójelezését tűzi ki célul; A könyv ennek végső kivitelezhetetlenségét mutatja meg, mégpedig éppen a husserli módszer alkalmazásával. Kétségtelen, ennek során a zárójelezés, kikapcsolás eljárása döntő fontosságú lesz – ezért is nem szerepel a cím után kérdőjel –, mivel a prototeológiai istenfogalomhoz csak a naiv teológiai felfogások kikapcsolásával juthatunk el. Ám amit a kikapcsolás nyomán elnyerhetünk, az sokkal több az elveszítettnél – a közvetlenség tapasztalati-reflexiós egysége, amelyben az ineffabilitás mint ilyen valóban kifejeződhet.

A mű minden rendszeressége mellett igen szerteágazónak tűnik. A következetes és alapos olvasó azonban nemcsak a tematika egységes kibontakozását fogja hamar észrevenni, hanem azt is, hogy a szerteágazó elemzések e tematikát oly módokon is elmélyítik, amelyek részletes kifejtésére a könyvben nem kerülhet sor. A szépirodalmi elemzések például az irodalmi művekben található tapasztalatok fontosságára irányítják a figyelmet, a kortárs filozófiai elemzések pedig eredeti szemszögből nézve szélesítik ki az olvasó horizontját. Itt említendő a munka nyelvi sajátossága is, amely főképpen a szabad elemzések költőien kifejlő részeiben mutatkozik meg.

Vallásbölcselet Amikor Mezei Balázs vallásfilozófia helyett vallásbölcseletről beszél, azt kívánja jelezni, hogy az e cím alatt kifejtett felfogás a filozófiában és a vallásfilozófiában historikusan rögzített szóhasználat, módszer és összefüggés egészén bizonyos módosításokat hajt végre. E módosítások nem annyira gyökeresek, hogy a vallásbölcselet helyett teljességgel új elnevezés bevezetésére jogosítanának fel; de nem is annyira tradicionálisak, hogy megelégedhetnénk a vallásfilozófia bevett kifejezésével. Vallásbölcseletről beszélünk, amelynek történeti hátterét, tárgyát és módszerét ebben a munkában részletesen kifejti; s alább e kifejtések rövid és áttekintő összefoglalását olvashatjuk.

Vallásbölcselet. A vallás valósága Mezei Balázs, magyar vallásfilozófus, 2005-ben megjelent könyve.

A könyv tartalma Első fejezet A vallás felfedezése – azt a vallásfogalmat kívánja sokoldalúan kifejteni, amely e munka középpontjában áll. Ennek érdekében részletesen taglalja a religio kifejezés hagyományos és kortárs jelentését. A több oldalról megvilágított jelentéskör alapján fokozatosan vezeti be a vallás kifejezést, amelynek tartalma, felépítése, rétegei és ezek összefüggése képezik a fejezet voltaképpeni tárgyát. A fejtegetések célja a vallás fogalmának felmutatása és tartalmi kitöltése, amely alapjául szolgálhat egy olyan gondolkodásnak, amely a vallásról szól.

Második fejezet A filozófia két útja – a vallásbölcselet kifejezés második tagját, a bölcseletet kívánja bevezetni. Ennek érdekében áttekinti a filozófia hagyományos koncepcióit, majd rámutat két, egymástól alapvetően eltérő filozófiafogalomra: a közlő és a kereső filozófiára. A történeti elemzések során ez a két fogalom áll a vizsgálat középpontjában; világossá válik, hogy a nyugati filozófiai gondolkodás története során a közlő filozófia fogalma, amely a filozófia klasszikus koncepciójában meghatározó volt, fokozatosan visszaszorult a kereső filozófia fogalmával szemben, majd a nyugati gondolkodás újkori kezdeteitől jószerivel már egyáltalán nem jut szóhoz. A közlő filozófia fogalmában mégis a filozófia eredeti valósága fejeződik ki, amely már klasszikus formájában is tartalmazza a filozófia történetiségét. A nyugati filozófiai gondolkodás kibontakozása a filozófia eredeti fogalmában rejlő történetiség reális megvalósulásának tekinthető.

Harmadik fejezet