Joseph Haydn (Rohrau, 1732. március 31. – Bécs, 1809. május 31.) a bécsi klasszicizmus első nagy mestere volt, aki kialakította a klasszikus szimfónia és vonósnégyes négytételes műformáját, valamint tökéletesítette a szonátaformát. Zeneszerzői működése közel ötven évet ölelt fel. Amikor az 1750-es években elkezdett komponálni, még javában virágzott a barokk zene, de már elkezdődött a rokokó letisztultabb formanyelvének kialakulása, illetve már az ő aktív közreműködésével teljesedett ki a bécsi klasszicizmus az 1760–70-es években. Utolsó éveiben pedig már a következő nagy korszak, a romantika első szakasza vette kezdetét.
Vokális művei Bár Haydn elsősorban a hangszeres zene területén alkotott korszakos jelentőségű műveket, életművének csaknem a felét vokális művek teszik ki. A vokális egyházzene egész pályafutása alatt meghatározó szerepet játszott munkásságában, két rövid időszakot kivéve: az 1780-as éveket, amikor II. József rendeletben tiltotta meg a figuratív templomi zenét, illetve a Londonban töltött éveket.Operáit, egy kivételével, az Esterházy-udvar számára írta, akárcsak miséinek jelentős részét. Ezenkívül korszakos jelentőségűek voltak oratóriumai, elsősorban a két, német nyelven írt utolsó műve a műfajban.
Egyházzenéje Haydn tanulóévei alatt zenei képzettségének a legnagyobb részét az osztrák egyházzenéből merítette, így nem meglepő, ha első zeneszerzői kísérletezéseinek is ez lett a kiindulópontja. A mise osztrák-bécsi stílusa feltehetőleg római és velencei mintaképekre támaszkodva alakult ki.
A zeneszerző korai miséit két csoportra lehet osztani: egy részük a missa brevis, másik részük a missa solemnis műfajához tartozik. A missa brevis egyik legfőbb jellegzetessége a tömörség. Annak érdekében, hogy a liturgikus szövegek előadásával minél hamarabb végezzenek, egyes esetekben a különböző szólistákkal más-más szöveget énekeltettek. A tömör megfogalmazás következtében ezeknek a miséknek a hangszerelése igen szerény (általában vonósokra és orgonára korlátozódik). Az missa brevisek esetében Haydn általában kórust sem alkalmazott. Ezzel szemben a papi segédlettel celebrált nagymise céljait szolgáló missa solemniseket nagyszabású zenekari kíséretet és kórust alkalmazott. bélyegkép|balra|Thomas Hardy festménye, 1792 Haydn első két miséje a szerző legkorábbi ismert zeneművei közé tartozik. A G-dúr misében a Kyrie tételben gregorián dallamokat dolgozott fel, az F-dúr mise Benedictus tétele a nápolyi iskola hatásáról árulkodik. Mindkét mise esetében erősen tömörítve lett a szöveg, amelynek következtében szabadon áramló dallamosság csak az F-dúr mise Benedictusában tudott kibontakozni. Ugyanennek a misének a Kyrie tételében már felhangzik a „Dona nobis pacem”, amely Haydn későbbi miséinek is visszatérő eleme, és Beethoven első miséjében is megtalálható. A tétel hangvétele népies és már-már annyira vidám, hogy az összeegyeztethetetlen a szöveg komolyságával.
A zeneszerző harmadik miséje, a Nagy orgonamise (Esz-dúr mise) már igazi missa solemnis. Az előadó apparátus is nagy méretű: a négy szólóénekest és a vegyeskart orgona, vonósok, két angolkürt, fagott és két kürt, valamint két üstdob és trombita kíséri. A műben igen nagy szerep jutott az énekszólamoknak, de Haydn összességében a hangszeres zenei formanyelvek gazdag kidolgozására helyezte a hangsúlyt, így a szöveg bensőségesebb megfogalmazásával csak elvétve találkozunk.
Az 1770 körül keletkezett Cecília-mise a komponista legterjedelmesebb alkotása a műfajban. A mű sok tekintetben eltávolodott a tulajdonképpeni liturgiától, és Bach h-moll miséjéhez hasonló kantáta-misévé alakult a komponálás előrehaladtával. A Gloria tételben például a kórusrészleteket a szoprán szólam egy valóságos koloratúráriája, az alt-, tenor- és basszusszólamnak pedig egy igen terjedelmes tercettje szakítja meg. A zenekar eközben számos, a barokk zenére jellemző stíluselemet idéz fel. Haydn gyakorlatias észjárásának azonban nem felelt meg maradéktalanul a liturgiai célokra alkalmatlan kantáta-mise, ezért a későbbiekben felhagyott a műfajjal.
A két évvel később keletkezett Miklós-mise (G-dúr mise) egy szokatlanul nagy terjedelmű missa brevis. A viszonylag nagy zenekarban a szólóhangszerek is jelentős szerephez jutnak. Haydn Strm und Drang időszakának jelei ebben az alkotásban már megmutatkoznak. A fenyegető hangú Crucifixus és az Agnus dei drámai hangsúlyokkal színezett tétele már egyértelműen a szerző expresszív stílusát idézi. Az 1775 körül keletkezhetett Kis B-dúr orgonamisében a szűkre szabott megfogalmazás megakadályozza a szólisztikus elem túlzott érvényre jutását.
A zeneszerző első misealkotói korszakának utolsó darabja a Mariazelli mise (C-dúr), ami az autográf kézirat tanúsága szerint 1782-ben keletkezett. A darab stílusa nem egységes. A Kyrie tétel szonátaformájú, a Resurrexitben a missa brevisekhez hasonlóan egyszerre többféle szöveget is énekelnek, a Benedictus pedig az Il Mondo della Luna című opera egyik áriájának átalakításából keletkezett, az erős pátosszal indító tétel egyébként a darab jobban sikerült részleteihez tartozik, akárcsak az Incarnatus tenor áriája.
Haydn 1796–1802 között keletkezett hat késői miséje a londoni szimfóniák stílusát viszi át a mise műfajába. Az énekszóló ezekben a darabokban is helyet kapott, de ezek terjedelme jelentősen lecsökkent, dallamuk pedig egyszerűbb lett. Szóló-kvartettekkel jóval gyakrabban találkozhatunk ezekben a művekben, ezenkívül ezekben a misékben is találkozhatunk olyan részekkel, amelyek megzenésítése nem áll összhangban a szövegek mondanivalójával.
Haydn a bécsi klasszikus szerkesztéshez a hagyományoknak megfelelő szövegrészeknél nyúlt vissza. Például a Et vitam venturi-nál fúga- és kánonszerkesztést alkalmazott. A műben a derűs keresztény áhítat hangvétele dominál, a Credóban a szövegkihagyások különösen hatásosnak bizonyultak. A Nelson-mise ezzel szemben hangsúlyosan dramatikus hangvételű, ez a mester egyetlen moll hangnemű miséje. Erősen dramatikus hangvételű a Pauken-mise is. A Benedictus és az Agnus dei trombita fanfárjai és üstdob szólamai aktuális háborús élményeket tükrözhetnek. A Harmónia-mise A teremtés című oratóriumból idéz egy duettet. A gazdag fúvós kar és a fúvósok árnyalt kezelése miatt kapta a mű a Harmónia-mise elnevezést. Emellett figyelmet érdemel a hiánytalan liturgikus szöveg különösen gondos kezelése is.
A zeneszerző egyéb egyházzenei művei a kor szokásainak megfelelően gyakran a mester egyéb vokális műveinek az átdolgozásából keletkeztek. Az Accurrite hunc martales című offertórium például egy eredetileg az Esterházy-udvarnak írt kantáta volt. A miséken kívül a zeneszerző egyházzenei terméséből figyelmet érdemel a g-moll Salve Regina, vagy a Stabat Mater. A Stabat Mater hangvétele különösen újszerű: gyakori szinkópák, hirtelen fellépő dinamikai ellentétek teremtik meg a nyugvást nem ismerő szenvedés légkörét. A magánszólamok vezető szerepet kaptak, miközben a kórusnak csak igen kis szerep jut.
A Stabat Mater és a Salve Regina mellett a mester jól sikerült egyházzenei alkotásai közé tartozik két Te Deuma és C-dúr litániája is.
Oratóriumai Haydn összesen négy oratóriumot írt. Az elsőt 1774–1775 között Bécsnek komponálta Il ritornon di Tobia (Tóbiás visszatérése) címmel. A szövegkönyv egy ószövetségi apokrif írás témáját dolgozza fel, a megzenésítés olasz mintákat követ, de érezhető benne Haydn Sturm un Drang stílusa, valamint a szerző hangszeres stílusának hatása. A nyitány szimfonikus jellegű, a hangszerelés mesteri, a da capo áriák pedig a szonátaformához közelítenek. A mű három kórustételt és számos bravúr áriát tartalmaz, a recitativók nagy része szenvedélyes hangvételű recitativo accompagnato. Haydn 1784-ben átdolgozta a művet, számos áriát megrövidített, ezenkívül megtoldotta a művet két új kórussal, valamint kiegészítette a hangszerelést is. 1806-ban Sigismund Neukomm hangszerelte újra a művet. bélyegkép|balra|150px|Szovjet bélyeg 1959-ből, Haydn arcképével Az 1795–96-ban komponált A megváltó utolsó hét szava a keresztfán a zeneszerző életében és még a 19. században is nagy népszerűségnek örvendett, de ma már nem tartozik Haydn legnépszerűbb művei közé. A darab feltűnően rövid, a nyolc egymást követő adagio tétel pedig túlságosan is egyhangúnak tűnik. A mű legfigyelemreméltóbb részlete a második rész bevezetője, amelyet a zeneszerző utólag komponált a darabhoz, a-mollban.
Haydn első két oratóriuma olasz nyelven íródott, első német nyelvű műve a műfajban A teremtés című darab, amelyet Händel zenéje ihletett. A mű szövegét Gottfried van Swieten írta Milton Elveszett paradicsoma és a Biblia alapján. A bibliai szövegek a secco-recitativókban dominálnak. A teremtés végleg elválasztotta a műfajt a templomi kertektől: Haydn ugyanis hangversenyterembe szánta, és ott is adatta elő. A hangszeres bevezető nagyon szépen és hatásosan vázolja fel a teremtés előtti káoszt. Magának, a teremtés aktusának az ábrázolása már Beethoven szimfonikus stílusát előlegezi meg, miközben a kórusfúgák Händelre utalnak vissza. De Händelt idézi a nagyszámú szó- és képfestés (a leginkább figyelemre méltóak közé tartozik a hegyek és a tenger előbukkanását, a nap- és holdfelkeltét, a madarak megjelenését festő részek). Gyakran humorosnak tartják ezeket a részeket, amelyek a felvilágosult, optimista hangvételt erősítik. Ez az optimista hangvétel uralkodik az egész művön, a darab előrehaladtával ezt erősítik fel az egyre bonyolultabbá váló kórusrészletek. Az égi szférát a C-dúr, míg a halandók világát az B-dúr hangnem testesíti meg.
A zeneszerző utolsó darabja a műfajban Az évszakok címet viseli, és már nem egyházi, hanem világi jellegű. Szöveget ugyanaz a Gottfried van Swieten írta, aki A teremtés szövegkönyvét is papírra vetette. A műnek nincs szorosabb értelemben vett cselekménye. A középpontban a természeti hangulatok (átmenet a télből a tavaszba, hajnal, nyári zivatar, a haldokló természet télen stb.) és az emberi tevékenységek (aratás, vetés, vadászat, szüret) állnak. Az évszakok a szerző egyik legnépszerűbb kompozíciója, amit elsősorban a népies zenei nyelv könnyedségének, az áriákban és a cavatínákban megjelenő Singspiel stílusnak köszönhet. A kevésbé emelkedett tárgy ellenére Az évszakok kompozíciós szempontból virtuózabb A teremtésnél, és a hangvétele is sokkal sokszínűbb. A darab legjobban sikerült részei közé tartoznak a különböző kórusra komponált zsánerjelenetek. A kórusok egy része idillikus, más része vallásos hangvételű.
Operái Haydn körülbelül huszonöt operát írt, amelyek közül több partitúra zenéje megsemmisült, illetve töredékesen maradt fent. Egyetlen darabot kivéve (A filozófus lelke, avagy Orfeusz és Euridiké) az Esterházy-udvar számára keletkeztek, és a mai fertődi Esterházy-kastélyhoz tartozó színházban adták őket elő. Többségük olasz librettók alapján készült, az opera buffa, az opera seria vagy a semiseria hagyományait követve, illetve néhány Singspiel is kikerült a mester kezei alól az Esterházy-udvar marionettszínháza számára.
Haydn operái sem a tizennyolcadik században, sem később nem tudtak gyökeret verni a világ operaszínpadain, csak a 20. század második felében fedezték fel őket újra. Ez nem kis részben magyar zenekutatók és könyvtárosok érdeme, hiszen az operák autográf kéziratainak a többsége a mai napig Magyarországon található. Az operák többsége komikus hangvételű, ez elsősorban annak köszönhető, hogy Miklós herceg is az opera buffa műfaját részesítette előnyben. Az operaszerző Haydnra nagy hatást gyakoroltak Cimarosa, Piccinni és Paisiello operái. Operáinak hangvétele derűs, de a szellemes jellemábrázolás nélkülözi a lélektani mélységeket. Haydn számára nem állt rendelkezésre udvari költő, aki az Esterházy-udvar igényeinek megfelelő szövegkönyveket írt volna, így általában másodkézből kapott, utólag átszabott középszerű librettókat volt kénytelen megzenésíteni.