jobbra|bélyegkép|310px|II. Lipót magyar királlyá koronázására 1790. november 15-én Pozsonyban A koronázás az új uralkodó ünnepélyes beiktatása a hatalomba, melynek során a fejére helyezik a koronát és átadják számára a többi koronázási jelvényt (jogar, kard, országalma, palást – monarchiánként változóan). A szertartás magában foglalhat egy különleges fogadalmat, esküt, az alattvalók hódolatának ünnepélyes kifejezését, és más speciális rítusok végrehajtását az adott nemzet és állam szokásai, hagyományai szerint.
A koronázások a középkorban rendkívüli politikai jelentőségű szertartások voltak, az adott király hatalmi legitimációjának legalábbis egyik alapját jelentették. Mára a megmaradt monarchiák nagy részében is egyszerűsítették vagy elhagyták a koronázást, de például az Egyesült Királyságban megőrizték ezt a szertartást. Más esetekben a koronázás szó már csak a király beiktatására vonatkozik, függetlenül attól, hogy az ünnepély során szerepet kap-e, és ha igen milyet, a korona.
Az uralkodónak a koronával és a koronázási jelképekkel történő felékesítése mellett a koronázási szertartás része gyakran a felkenés is a szent olajjal, ami egyértelműen vallási aktus, a Bibliából eredeztethető. Sor kerülhet még egyéb vallási rítusokra, megtisztítási eljárásokra, szent ital/étel fogyasztására. Mindezek az isteni jóváhagyást szimbolizálják az adott ország és kultúra spirituális, vallási paradigmája keretében.
A múltban a királyság, a koronázás és a szentség fogalmai elválaszthatatlanul összekapcsolódtak. Ősi kultúrákban az uralkodókat gyakran istennek vagy félistennek tekintették, mint a fáraót Ré, a napisten fiának az Egyiptomi Birodalomban vagy a császárt Japánban a napistennő leszármazottjának. Az ókori Rómában a császárok isteni tiszteletre tartottak igényt. A koronázások ennek az isteni kapcsolatnak a felmutatását is szolgálták.
Az újkorban a monarchiákban is általában csökkentek a koronázás vallási vonatkozásai a demokrácia fejlődése és a szekularizáció, az állam és az egyház elválasztása miatt, egyes esetekben teljesen el is törölték a ceremóniákat.
Története A koronázás szertartása, ilyen vagy olyan formában, ősidőktől létezik. Az egyiptomi feljegyzések is tartalmaznak koronázási jeleneteket, mint I. Széthi esetében (i. e. 1290), míg a zsidó-keresztény kultúrkörben az Ószövetség szól a királyok beiktatásával kapcsolatos különleges rítusokról (Sámuel első és második könyve). Ezek a bibliai beszámolók erősen hatottak a későbbi európai szertartásokra. Nem keresztény országokban a koronázási szertartások más forrásokból, gyakran szintén az adott ország vallási örökségéből származtathatók. A buddhizmus például erősen befolyásolta Thaiföld, Kambodzsa és Bhután koronázási szertartásait, míg hindu hatások játszottak jelentős szerepet a nepáli rítus kialakulásában. A 20. századi egyiptomi, malajziai, brunei és iráni szertartásokat az iszlám hatás alakította, míg Tonga szertartásában ötvöződnek a polinéz hagyományok a modern anglikán befolyással. Az európai koronázási ceremóniák, mint az Egyesült Királyságé, ahol az utolsó ilyen szertartásra 1953-ban került sor, általában a Német-római Birodalom és Bizánc hagyományaira épültek fel, és csúcspontjukra a középkorban értek.
bélyegkép|jobbra|180px|II. Roger szicíliai király koronát kap Jézustól. Mozaik részlete Palermóból Az európai koronázások szertartásai a középkorban legtöbbször a felkenés keresztény rítusának valamint az adott nemzet hagyományainak ötvözéséből alakultak ki. A kereszténység felvétele előtt egyes országok hagyományaiban a vezért pajzsra emelték az adott nemzet (törzs) főemberei és körbevitték az alattvalók előtt. Ezután lándzsát adtak a kezébe, a homlokára selyembe vagy vászonba burkolt diadémot helyeztek, mint a főhatalom jelképét. A kereszténység felvétele után a szertartások egyre kidolgozottabbak lettek, és középpontjukba a keresztény elemek - különösen a felkenés - kerültek. A korona és a jogar, amit ősidőktől használtak, keresztény jelentést kaptak, az országalmával együtt, mint az Istentől származtatott és az uralkodó által biztosított rend jelképei. A középkorban ez a rítus olyan fontos volt, hogy időnként a nyolcadik szentségnek nevezték.
A felkent uralkodót mixta persona-nak tekintették, aki részben papi, részben világi személy. Ez a felfogás fennmaradt a 20. századi Oroszországig is, ahol a cárt úgy tekintették, mint akit „összeeskettek” népével.
A koronázási szertartások abból a felfogásból indultak ki, hogy a király Isten kiválasztottja, nem csak politikai vagy katonai vezetőként, nem csak jelképként vagy történelmi szimbólumként – mint a mai királyok többsége – hanem arra is, hogy igazi spirituális vezetője legyen alattvalóinak. Így volt ez a keresztényen kívül a hindu és az iszlám kultúrkörben is. A szekularizáció, a demokrácia és az alkotmányozás előretörésével a koronázások spirituális szerepe erősen csökkent. Már a protestantizmus előretörése idején kétségbe vonták a királyok isteni felhatalmazását.
A felvilágosodás és az utolsó háromszáz év forradalmai egyre erősítették ezt a tendenciát, és így a koronázás vallásos dimenziója egy-két kis ázsiai vagy óceániai királyság kivételével fokozatosan elvesztette a jelentőségét. A legtöbb európai uralkodóház teljesen lemondott a tényleges koronázásról. Csak az Egyesült Királyság tartotta fenn a középkori rítust, de ott is kissé egyszerűsített formában. A koronázást megőrző országok között van Kambodzsa, Thaiföld, Tonga, Bhután, Lesotho, Brunei, a Toro Királyság Ugandán belül és Szváziföld. A pápai állam is fenntartotta a koronázás lehetőségét, de 1963 óta egyetlen pápa sem gyakorolta azt.
Az uralkodói hatalom jelképe A korona és a koronázás a legtöbb királyság fontos jelképe, de a monarchiák nagy részében az örökletes uralkodó számára nem feltétlen szükséges a koronázás a királyi hatalom gyakorlásához. Nagy-Britanniában ugyanis a törvény értelmében a király halálakor a trónörökös azonnal királlyá válik, soha nincsen interregnum.
Viktória brit királynő 1837-ben lett királynő, miután IV. Vilmos halálakor letette a hűségesküt a Titkos Tanács (Privy Council) előtt, de koronázására csak 1838. június 28-án került sor. II. Erzsébet apja 1952. február 6-án halt meg,A trónörökös férjével Kenyában tartózkodott, ezért aznap távollétében kiáltották ki uralkodónak. Ez I. György óta először történt meg. a koronázás csak 1953. június 2-án történt. VIII. Eduárd brit király nem uralkodott elég hosszú ideig ahhoz, hogy sor kerülhessen a koronázásra, mert még előtte lemondott a trónról. Ennek ellenére lemondásáig kétségtelenül az Egyesült Királyság uralkodója, és India császára volt.
Franciaországban hasonló gyakorlat volt érvényben: amikor az elhunyt király koporsóját elhelyezték a Saint-Denis-székesegyház kriptájában, Uzes hercege kinyilatkoztatta: A király meghalt. Éljen a király! (Le Roi est mort, vive le Roi!) Ez a szokás nagyon hasznos volt az interregnumok és válságos időszakok, polgárháborúk elkerülése érdekében.
Magyarországon ezzel szemben egyetlen uralkodót sem tekintettek igazán királynak, amíg meg nem koronázták a Szent Koronával. Ez a hagyomány számos trónöröklési harcot eredményezett, és egyrészt a korona misztikus szerepének felértékelődéséhez, másrészt hányatott történelmi sorsához is vezetett.
Belgiumban az uralkodók nem gyakorolhatják jogaikat, amíg alkotmányos esküt nem tettek a parlament előtt. A lengyel királyok megválasztásuk után és megkoronázásuk előtt számos funkciójukat gyakorolhatták, de bírói jogosítványaikat nem.
Trónörökösök megkoronázása thumb|VII. Lajos francia király fiának, Fülöpnek a megkoronázása ifjabb királyként A középkorban több országban szokás volt a kijelölt trónörökös megkoronázása egyfajta „ifjabb királyként”, elsősorban a későbbi trónöröklési harcok kizárása érdekében. Ezt a gyakorlatot alkalmazta a Capeting-dinasztia is Franciaországban. Előfordult ez a módszer Angliában és Magyarországon is.
A trónörökösök ettől a koronázástól fogva ifjabb uralkodóként szerepeltek, kevés hatalommal, de biztos kilátásokkal. A nemesség természetesen nem kedvelte ezt az eljárást, mert így nem tudták kihasználni saját javukra az esetleges örökösödési harcokat.
A francia trón utolsó olyan örököse, akit még apja életében megkoronáztak, a később II. Fülöp Ágost francia király volt. Az egyetlen megkoronázott angol trónörökös II. Henrik angol király fia, az „ifjú Henrik király” volt, akit először egyedül, majd feleségével, Capet Margittal együtt is megkoronáztak ilyen módon, de fiatalon, még tényleges trónra lépése előtt meghalt. Később, amikor az elsőszülöttségi jog elfogadottsága megerősödött, általában elhagyták ezt a gyakorlatot. Az utolsó megkoronázott trónörökös V. Ferdinánd magyar király volt, akit 1830-ban, még osztrák trónörökös korában koronáztak meg Magyarország királyának.
Koronázások az ókorban Az ókori Egyiptom Az ókori Egyiptom fáraói közvetlenül az istenektől származtatták magukat. A fáraók megkoronázásának szertartása ezért nem csak az uralkodó trónra lépését jelentette, hanem személyének isteni hatalommal való felruházását is. A fáraó a szertartás során egyesült a „ká” szellemével, a lélek életerejével, és ezzel isteni személlyé vált. A rítus révén Ré, a napisten, Hórusz, a sólyomisten, és Ozirisz, az élet, a halál és a termékenység istenének fiává változott. A Középbirodalmtól kezdve a fáraót egyben Ámon, az egyiptomi istenek királya fiának is tekintették. Halálakor a fáraó teljesen isteni természetűvé vált, egyesült Ozirisszal és Rével.
Az uralkodó halálakor utódját azonnal kijelölték, hogy az ország földöntúli védelme töretlen maradjon. A szertartásra általában Memphiszben került sor egy főpap vezetésével, aki felruházta az új fáraót az isteni hatalommal, hogy folytathassa elődei tevékenységét.
Az uralkodó hatalmi jelvényei – amelyek bizonyos változásokon mentek keresztül az ókori Egyiptom hosszú története során – a következők voltak:
A kecskeszőrből készült álszakáll Ozirisszal azonosította őt. A pásztorbotra hasonlító jogar Heka isten jelképe volt, és kormányzás képességével azonosították. A korbács (nekhakha) a hatalomra, tekintélyre emlékeztetett. Az uralkodó a shemset nevű kötényt viselte, míg hátul övéből egy birka farka csüngött, mint az erő jelképe, de ezt később elhagyták.
Maga a korona az idők folyamán sokat alakult: a fehér korona, a hedjet Felső-Egyiptom koronája volt, a vörös korona, a deshret pedig Alsó-Egyiptomé. E kettő kombinációja, a pschent vagy sekhemti, a kettős korona volt a legfelső hatalom jelképe, és már az I. dinasztiától kezdve viselték. A „nemes” nevű csíkos fejfedő viselése esetén elfedte az egész koronát. Ezt láthatjuk Tutanhamon fáraó szarkofágján. Alkalmanként a kék koronát, a khepresh-t is viselte a fáraó. Amikor a fehér koronát (hedjet) vörös strucctollakkal kombinálták Ozirisz kultusza során, ennek a fejéknek a neve atef volt.
Az ókori Izrael A Biblia szerint Izrael királyait a próféta vagy az ő nevében egy főpap koronázta meg és kente fel. Sámuel első könyvében (10:1) Sámuel próféta keni fel Sault, Izrael első királyát, később pedig (16:13), ő keni fel utódját, Dávidot is. Sámuel második könyvében (12:30) Dávidot megkoronázzák Ammon koronájával, miután meghódította az ammoniták fővárosát, Rabbat Ammont. Ugyancsak a Biblia szól (9:1-6) Jéhu felkenéséről Izrael Királyság (Szamária) királyává. Eszter könyve (2:17) beszámoolt Eszter megkoronázásáról Ahasvérus perzsa király feleségeként. Ahasvérust korábban I. Xerxész perzsa királlyal azonosították, de mára a legtöbb tudós elveti ezt az elméletet. Megkísérelték azonosítását I. Artaxerxésszel és II. Artaxerxésszel is.