Eltérő tantervű iskola, régen „kisegítő iskola” a gyógypedagógiai iskola egyik fajtája, alapfokú oktatási intézmény. Magyarországon a kisegítő iskoláztatás a XIX-XX. század fordulóján indult meg. A kisegítő iskola történetét tekintjük át (elsősorban Magyarországon) a létrehozásában közreműködő szakemberek tevékenységét, a változó oktatáspolitika és törvénykezés alapján. Emellett a korábban kisegítő-, ma eltérő tantervű iskolába járó gyermekcsoport meghatározásának változó kritériumait és iskolai oktatásuk jellemzőit is fontos ismertetni.
Az eltérő tantervű iskola története Előzmények (nemzetközi áttekintés)
A legtöbb polgárosodó nyugati országban már a 18. században jelentkezett a kötelező alapfokú iskoláztatás kialakításának igénye. A cél az általános és ingyenes, kötelező alapfokú oktatás törvényileg szabályozott létrehozása volt. A törvénykezés azonban kizárta a fogyatékos gyermekeket az általános iskolai oktatásból. Bár iskoláztatásuk emberbaráti indíttatásból, szociális és gazdasági okokból már korábban megindult, végső soron ez vezetett a szegregált iskolarendszer kialakulásához. (A szegregált intézményekbe csak egy meghatározott fogyatékossági formával rendelkező gyermekek járhattak.)
A gyógypedagógiai iskolarendszer kialakulásában fontos szerepet játszott a francia forradalmat követően a francia Convent által elfogadott oktatási törvény (1796), amely a siketekre és a vakokra is kiterjesztette az alapfokú iskoláztatás jogát. Ezt követően több új, speciális intézmény létesült Franciaországban (olyan humanista tudós személyiségek kezdeményezése nyomán, mint Charles-Michel de l'Épée, Haüy, Heinicke, Howe és Klein), a meglévőeket pedig állami kézbe vették. Az elkülönített nevelés ebben az időszakban a pozitív diszkrimináció egyik formája volt: elsősorban a hátrányok kompenzációját célozta, speciális eszközrendszerek használatával.
Az értelmi fogyatékos gyermekek speciális iskoláztatása a 19. század elején kezdődött, az első intézmények (mint Felix Voisin „párizsi intézete”) orvosok vezetésével létrehozott vegyes profilú kórháziskolák voltak (ápoló-, nevelő-, iskolai foglalkoztató tagozatokkal, a fogyatékosság súlyossági fokára való tekintet nélkül).
A XIX. század második felében az elkülönített gyógypedagógiai intézményrendszer struktúrájában és tartalmában is differenciálódott: a társadalmi és gazdasági fejlődés következtében növekedtek a szélesebb ismeretek iránti igények, ezáltal bővült a fogyatékosnak minősítettek köre. A gyermekek egy része ugyanis nem tudott megfelelni az új követelményeknek. Az enyhébben fogyatékos gyermekek számára párhuzamos osztályokat hoztak létre. Emellett a differenciáldiagnosztika szerepe is megnőtt: egyszerre fontossá vált az egyes fogyatékossági csoportokon belüli különböző súlyossági fokú fogyatékossággal élők elkülönítése. Ezek a változások hatással voltak a gyógypedagógiai intézményrendszer struktúrájára: új intézménytípusok, önálló speciális iskolák alakultak, például a "kisegítő iskola".
A kisegítő iskola
Az alapfokú iskolákban tanuló gyerekek képességeiket, szociális hátterüket, neveltségi szintjüket, fizikai állapotukat tekintve nagyon különbözőek voltak, sok volt az osztályismétlő tanuló. A korrepetálás, a pótosztályok létrehozása nem oldotta meg a problémákat, ezért emelkedett a felmentett tanulók száma, akik gyakorlatilag kiszorultak az oktatási rendszerből. A kórháziskolákban, az értelmi fogyatékosok intézeteiben is megindult egyfajta differenciálódás: az enyhén értelmi fogyatékos tanulók száma itt is nőtt.
Ezen gyermekcsoportok iskoláztatásának rendezésére próbáltak különböző orvosok, pedagógusok és szervezetek megoldást keresni. 1865-ben, a hannoveri közoktatási demonstráción az értelmi fogyatékos emberek civil szervezetei és az érintett szülők iskolák létesítését követelték a „gyengetehetségű”, vagyis (mai szóhasználattal) enyhén értelmi fogyatékos gyermekek számára. Az első számon tartott önálló "kisegítő iskola" 1867-ben létesült Drezdában. Ez az új iskolatípus azonban később számtalan feszültség forrásává vált: az általános iskolák sok olyan gyermeket helyeztek át indokolatlanul a "kisegítő iskolába", akiknek csupán felszámolható tanulási problémáik voltak, illetve nevelési- vagy magatartási szempontból okoztak nehézséget. A negatív diszkrimináció, a fogyatékossá minősítési eljárások egyre nagyobb ellenérzést váltottak ki a szakemberekben és az érintett szülőkben.
Magyarország
A magyar gyógypedagógiai iskoláztatás fejlődése a klasszikus európai utat járta végig, de a polgári átalakulás a nyugat- európai országokhoz képest később indult meg, így a sajátos társadalmi mozgások miatt a gyógypedagógiai intézményrendszer létrejötte és differenciálódása is sajátosan alakult.
Az első gyógypedagógiai intézmények – a siketek nevelőháza (1802) és a vakok intézete (1825) – elsősorban jótékonysági alapon működtek, oktatási törvényi szabályozások nem vonatkoztak rájuk. Az 1848-as I. Egyetemes Tanügyi Kongresszuson már megjelent az ún. „jótékonysági intézeti alszak”, de a fogyatékos gyermekek iskoláztatásának feltételei ténylegesen csak a századfordulóra váltak megfelelővé.
A tankötelezettségről szóló első népoktatási törvény (Eötvös József, 1868) ugyanis nem terjedt ki ezekre a gyermekcsoportokra, a „testileg és szellemileg gyenge gyermekeket” felmentette az iskolába járás alól. A „süketnémák” és a vakok tanintézeteit a törvény rendelkezése értelmében államosították és ettől kezdve a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium szépművészeti és emberbaráti ügyosztálya alá tartoztak. Ezzel a diszkriminatív lépéssel elérték, hogy a népiskolákról szóló későbbi intézkedések a már meglévő és az újonnan létesülő alapfokú speciális intézményekre nem vonatkoztak. Később, dr. Náray-Szabó Sándor kezdeményezése révén a fogyatékos gyermekek oktatásügye mégis kivált a fentebbi ügyosztályból és létrejöhetett az önálló Gyógypedagógiai ügyosztály. Ennek következtében a „süketnémák”, vakok, „hülyék és gyengeelméjűek”, dadogók és hebegők összes intézete és iskolája hivatalos gyógypedagógiai intézménnyé alakult. Létrejött az egységes szakfelügyeleti rendszer (Gyógypedagógiai Intézetek Országos Tanácsa) és megkezdődött a szakemberképzés is (Gyógypedagógiai Tanítóképző – 1900).
1898-ban a Képezhető Hülyék és Gyengeelméjűek Nevelő- és Tanintézete, amelyet Frim Jakab alapított (1875-ben) értelmi fogyatékos gyermekek számára, szintén közoktatási, gyógypedagógiai intézmény lett. Berkes (Berinza) János (1904-től a Gyógypedagógiai Tanítóképző igazgatója) és Káplán Gyula három, külön tanterv szerint haladó kisegítő osztályt indított. Ezeknek az ideiglenes osztályoknak a száma folyamatosan nőtt. Közülük egy 1900-ban a Kazinczy utcai elemi iskolában nyílt meg, mint a később teljesen önállósuló kisegítő iskola első osztálya. Az 1904-1905-ös tanévben a Budapesti Állami Kisegítő Iskola (Éltes Mátyás vezetésével) még a siketnémák Festetich utcai iskolájában, majd 1907-től teljesen önállóan a Mosonyi utcában működött. Itt kapott helyet a Gyógypedagógiai és Pszichológiai Magyar Királyi Laboratórium is, amelynek vezetője Ranschburg Pál volt.
A mosonyi utcai iskola igazgatója, Éltes Mátyás korábban a Képezhető Hülyék és Gyengeelméjűek Nevelő- és Tanintézetében (Frim Jakab által kinevezett) tanárgyakornokként dolgozott és számos külföldi gyógypedagógiai intézmény tanulmányozását követően kapcsolódott be a kisegítő iskolai munkába.
Az iskola értesítője a következőképpen határozta meg a felvehető gyermekek körét: „A Mosonyi utcai kisegítő iskola tanulónépességét az iskola 1904/05-ös értesítője szerint azok a gyermekek adják, akik gyengébb szellemi képességeiknél fogva az elemi iskolákban eredményesen nem oktathatók. Az értesítő azt is rögzíti, hogy – többek között – azok a normális képességű gyermekek sem vehetők fel a kisegítő iskolába, kiknek elmaradását nem gyengetehetségűség, hanem egyéb okok, mint pl. betegség, iskolamulasztás, hanyagság, az osztály túltömöttsége, stb. idézték elő.”
Magát a "kisegítő iskola" elnevezést a német minta alapján vezették be: Hilfsschule azt jelenti, hogy segítő iskola. Az iskolának hat felmenő osztálya volt, a tanköteles kor a tizenötödik életévig tartott. Általában ugyanaz a tanár tanította a gyerekeket az első osztálytól kezdve. (Így jobban megismerhette a gyerekek személyiségét és átérezhette saját felelősségének szerepét a fejlődésükben). A nevelés fő feladatai közé tartozott az érzékek és a képzettársítás fejlesztése, a mozgásnevelés, az érdeklődési kör szélesítése.
A századfordulón tehát nagy várakozásokkal néztek a kisegítő iskolai hálózat kialakítása elé az érdekeltek, körülbelül 20000 lakosra terveztek egy iskolát, ám a század első felében mindössze öt újabb kisegítő iskola létesült: Csongrádon, Egerben és Szatmárban (1907), Debrecenben és Kecskeméten (1908).
Ebben az időszakban, a 20. század elején kezdődött meg a harc a fogyatékos gyermekek tankötelezettségének törvénybe iktatásáért is. (Például Szenes Adolf is az egyike volt azoknak, akik javasolták, hogy a tankötelezettséget az értelmi fogyatékos gyermekekre is terjesszék ki). A törvényes tankötelezettség jelentette volna a tanuláshoz való jog és a beiskolázási kritériumok rögzítését, emellett az oktatási- és közigazgatási hatóságokat további iskolák létesítésére és az intézményrendszer fenntartására kötelezte volna, ugyanis a gyógypedagógiai intézmények férőhelyhiánnyal és fenntartási problémákkal küzdöttek.
Az 1921. évi XXX. törvény volt az első olyan tankötelezettséget megerősítő törvény, amely a fogyatékos tanulókra is érvényes. Céljai között szerepelt, hogy minden tanköteles korú gyermek iskoláztatása megvalósuljon. Azonban ez a törvény is kinyilvánította a fogyatékos gyermekek diszkriminációját, elkülönített oktatásukat. A közintézetek közé ugyan bekerültek többek között a kisegítő iskolák is, de már ezen a ponton felfedezhető az az ellentmondás, hogy maga a törvény a tanulókról szól, a végrehajtási utasításban mégis az intézménytípusokon van a hangsúly. Ez már előrevetíti a mindenkire kiterjedő gyógypedagógiai iskoláztatás gyakorlati megvalósításának nehézségeit.
A trianoni békeszerződést követően a gyógypedagógiai intézményrendszer több szempontból átrendeződik: csökken a tanulói létszám és az intézetek száma, sok gyógypedagógiai tanár érkezik az elcsatolt területekről, különböző gazdasági nehézségek lépnek fel. A helyzet a kisegítő iskolákra nézve sem kedvező: legitimációja gyakorlatilag létrejövetele óta rendezetlen, mivel népiskolai rendelkezések vonatkoznak rá, de hallgatólagosan mégis a gyógypedagógiai intézményrendszer része. Az 1921. évi XXX. törvény sem rendelkezik róla egyértelműen, a tanulók áttelepítése (az elemi népiskolából a kisegítő iskolába) továbbra is problémás, csak 1932-ben (a Gyógypedagógiai Szaktanács nyomására) hoz erről intézkedést a Vallási- és Közoktatásügyi Minisztérium.
A kisegítő iskolák és osztályok száma a törvény hatására (a második világháború kitöréséig) fokozatosan növekszik. (1920-ban 1 gyógypedagógiai nevelőintézet, 12 állami kisegítő iskola és 66 kisegítő osztály, míg 1942-ben már 10 gyógypedagógiai nevelőintézet, 19 kisegítő iskola és 101 kisegítő osztály működött Magyarországon.) A tankötelezettség végrehajtása – részben anyagi okokból kifolyólag- nem történt meg teljes mértékben, sok értelmi fogyatékos gyermek marad ellátatlanul.