A fúziós jazz (jazz fusion, sokszor egyszerűen csak fusion) egy fúziós zenei műfaj, amely a hatvanas évek végén alakult ki a jazzes rögtönzésnek, a funk és az R&B ritmikai világának és a rock and roll kemény, elektronikus hangzásának vegyítéséből. Bár a "jazz rock" elnevezést gyakran használják a fúziós jazz szinonimájaként, emellett utal azokra a hatvanas-hetvenes évekbeli rockbandákra is, akik jazzes elemeket (például jazzes improvizációt) használtak zenéjükben.
A fúziós jazz albumok, még ha egyazon zenekartól származnak is, nagyon eltérőek lehetnek. A fusion valójában nem egy könnyen meghatározható zenei stílus, inkább egy zenei megközelítés. Sok progresszív rock zenét is fusionként aposztrofálnak. A fúziós jazz rendszerint instrumentális, a számokban sokszor alkalmaznak bonyolult ritmusképleteket, metrumokat, a kompozíciók hosszabbak egy átlagos pop- vagy rockzenei felvételnél s hosszú improvizált szólórészeket használnak. Sok prominens fúziós zenész hangszerének virtuóza. Ahogy Randy Jackson, műfajokon átívelő basszusgitáros/énekes megfogalmazta:
Története A hatvanas évek vége
Az All Music Guide szerint "1967-ig a jazz és a rock világa teljesen elkülönült. Mindazonáltal ahogy a rock egyre innovatívabb lett, a jazz pedig minduntalan az akkorra már unalmassá váló hard bopot ragozta, de még nem akart végleg az avantgardizmusba menekülni, a két különböző terület közeledni kezdett egymáshoz, egyesítették erejüket." Piero Scaruffi zenekritikus szerint a jazz-rock az Indiana-ból származó Gary Burton jazz-vibrafonista nevéhez fűződik, aki rockritmusokkal kezdett dolgozni The Time Machine című albumán 1966-ban. Scaruffi szerint az első valódi jazz-rock lemez szintén Burtoné, méghozzá az 1967-es Duster, melyen Larry Coryell gitározik.http://www.scaruffi.com/history/jazz17a.html Scaruffi szerint Coryell a jazz-rock másik lehetséges feltalálója, mivel a texas-i gitáros 1966-ban kiadta Out of Sight And Sound című albumát.http://www.scaruffi.com/history/jazz17e.html
A trombitás és komponista Miles Davisé a legvitathatatlanabb hatás a jazz fusion kibontakozásában, 1968-ban kiadott Miles in the Sky című lemezével. Ez volt az első Davis album, amelyen elektromos hangszereket hallhattunk: Herbie Hancock elektromos zongorán, Ron Carter basszusgitáron játszik rajta. Davis szintén 1968-as Filles de Kilimanjaro című felvételén Chick Corea játszik elektromos zongorán és Dave Holland basszusgitáron.
1969-ben Davis koncepciója megszilárdult az In a Silent Way-en, amit Davis első fúziós lemezének tartanak. A lemez két oldala egy-egy hosszú darabból áll, amiket Teo Macero producer manipulált technikailag. Ez a halk, csendes album nagy szerepet játszott az ambient műfaj kialakulásában. A felvételeken olyan zenészek játszanak, akik később, a hetvenes évek során továbbra is a fúziós jazz berkein belül maradnak. A teljesség igénye nélkül: Wayne Shorter, Herbie Hancock, Chick Corea, Joe Zawinul zongoristák, John McLaughlin gitáros, Dave Holland basszusgitáros és Tony Williams dobos. Williams Davistől való távozása után megalapította saját zenekarát, a The Tony Williams Lifetimeot John McLaughlinnal és Larry Young orgonistával. Első felvételüket, az Emergency-t is sokan az egyik első fusion albumnak tartják.
Jazz rock A "jazz rock" kifejezést sokszor használják a "jazz fusion" szinonimájaként. Azonban van különbség a két fogalom között. Egyesek szerint az első jazz-rock zenekar a The Free Spirits.Unterberger 1998, pg. 329 A hatvanas évek végén, amikor a jazz-zenészek a rock ritmusvilágát és az elektromos hangszereket kezdték tanulmányozni, olyan rockzenekarok, mint a Cream és a Grateful Dead elkezdték beépíteni a jazzt saját zenéjükbe, például átvették a szabad improvizációt. Más zenekarok, mint a Blood, Sweat & Tears a jazz harmóniai, dallami, ritmikai és hangzásvilágbeli sajátosságaiból merítettek.http://www.liraproductions.com/jazzrock/htdocs/histhome.htm Scaruffi szerint ilyen zenekar volt a Soft Machine, a Colosseum, a Caravan, a Nucleus, a Chicago és Frank Zappa bandája. Szerinte a rockbandák nem a hangzásvilágra, hanem a dinamikára összpontosítottak. Scaruffi megjegyzi, hogy a Davis-féle fusion sima és elegáns, míg a progresszív rock összetett és nyers. Frank Zappa két jazz-orientált lemezt adott ki 1972-ben, a The Grand Wazoo-t és a Waka/Jawakát. Neves jazz-művészek, mint George Duke és Aynsley Dunbar játszanak ezeken az albumokon.
Az AllMusic szerint a "jazz-rock" terminológia a leghangosabb, legvadabb, legelektronikusabb hangzású fusion bandákra értendő a fúzionisták közül, de leginkább azokra az előadókra, akik a rock színtérről érkeztek. A leírás szerint a jazz-rock először a hatvanas évek végén jelent meg, és a rock erejét egyesítette a jazz komplexitásával. Míg a rock általában közvetlen, kerüli a felesleges virtuozitásokat, a jazz-rock vált az egyik legambiciózusabb, legművészibb rockműfajjá a hatvanas-hetvenes évek fordulóján olyan más rockműfajok mellett, mint a psychedelia, a progresszív rock és az énekes/dalszerző mozgalom.
Az Allmusic a következő jazz-rock kategóriákat különbözteti meg:
énekes-dalszerző jazz-rock (Joni Mitchell, Van Morrison és Tim Buckley) jam- és improvizáció központú rockbandák (Traffic, Santana, Cream) jazz-szerű R&B vagy pop, kevesebb improvizációval és virtuozitással (Blood, Sweat & Tears, Chicago, Steely Dan) nehéz, kiszámíthatatlan kompozíciókra épülő jazz-rock (Frank Zappa, Soft Machine)
Hetvenes évek Davis 1970-es Bitches Brew című felvétele végleg szakított a jazzel és teljesen rockos hangzású volt, amit a rockra jellemző hangsúlyozással (a korábbi, jazzben egyeduralkodó "swingelést" a rockos "kettőnégy" váltja fel) és az elektromos basszusgitár-groove-ok alkalmazásával ért el. A felvétel "...a free jazz, nagy számú elektromos billentyűs hangszer, gitár és ütőhangszer keveréke." Davis emellett trombitájának hangját elektronikus effektekkel, pedálokkal torzította. Bár a felvétel aranylemez lett, az új hangzásvilág ellenérzéseket váltott ki néhány konzervatívabb jazzkritikusból.
Davis bebizonyította, hogy remekül felismeri a tehetségeket; a hetvenes évek fúziós sztárjai közül legtöbben Davis-nél kezdték a pályájukat, s azután alapították meg saját bandáikat: a The Tony Williams Lifetime-ot, a Weather Reportot, a The Mahavishnu Orchestrát, a Return to Forevert és Herbie Hancock funkos hangzású Headhunters-ét. Mellettük olyan, nem Davis-nél kezdő fúzionisták játszottak fontos szerepet e stílus kialakításában, mint Larry Coryell és Billy Cobham (a Spectrum című albummal). Herbie Hancock először Miles Davis nyomdokaiba lépett saját kísérletezgetős fúziós lemezeivel, például a Crossings-zal 1972-ben, ám később ő lett a jazz-funk stílus első prominense az 1973-as Headhunters és az 1974-es Thrust című albumokkal. Később a hetvenes évek végén és a nyolcvanas évek elején Hancock egy sokkal közönségbarátabb, eladhatóbb zenét kezdett készíteni. Hancock volt az egyik első jazz-zenész, aki szintetizátort használt.
A Weather Report eredetileg egy avantgárd jazz-zenekar volt, ami az In A Silent Way album nyomdokain haladt. A banda korai albumain és koncertjein gyakran harminc percnél is hosszabb darabok szerepeltek. Később egy sokkal közönségbarátabb hangzásvilágot dolgoztak ki, ami hallható Joe Zawinul Birdland című számában. A Weather Report zenéjére nagy hatással voltak különböző latin, afrikai és európai zenei stílusok, így ők tették le a világzene alapjait. 1976-ban a zenekarba került Jaco Pastorius, a bundnélküli basszusgitáron játszó virtuóz. Az első vele készült lemez a Black Market, későbbi közös albumaik az 1977-es Heavy Weather és az 1979-es koncertlemez, a 8:30. A Heavy Weather minden idők legnépszerűbb fúziós jazz lemeze.
Az Egyesült Királyságban a jazz fusion mozgalmat a Soft Machine vezette be (benne Mike Ratledge, Elton Dean és Hugh Hopper zenészekkel). A legnépszerűbb felvételük a Third 1970-ből, ami egy duplalemez volt, s mindössze egyetlen számot tartalmazott oldalanként (mint ahogy azt már Davisnél is láthattuk.) Jelentős brit formáció volt a Nucleus is (Ian Carr, Karl Jenkins és John Marshall zenészekkel – a két utóbbi később belépett a Soft Machine-ba. Ezt a mozgalmat canterburyi színtérnek nevezik. Fontos angol jazz-rock banda volt az If, akik hét lemezt adtak ki a hetvenes években.
Chick Corea alapította a Return to Forevert 1972-ben. A zenekar profilja a latin hatásokkal tűzdelt mainstream jazz volt (Flora Purim énekesnővel és Airto Moreira ütőssel, mindketten brazil származásúak), ám 1973-tól jazz-rock zenekar lettek, és átvették a pszichedelikus rock és a progresszív rock néhány elemét. Az új dobos, Lenny White korábban Miles Davis-el zenélt. A Return to Forever darabok könnyen felismerhetőek Corea komponálási stílusáról és Stanley Clarke innovatív bőgő/basszusgitár játékáról. Clarke-ot Pastorius mellett a hetvenes évek legnagyobb hatású basszistájának tartják. Bill Connors gitáros 1973-ban lépett be Corea bandájába, és a Hymn of the Seventh Galaxy című lemezt már együtt vették fel. Connors saját stílusát Clapton és Coltrane keverékének tartja.
Al Di Meola gitáros, aki a Return to Forevernél kezdte 1974-ben hamar fontos fúziós zenész lett. John McLaughlin alapított egy orgonatriót Mahavishnu Orchestra névvel Billy Cobham dobossal, Jerry Goodman hegedűssel, Rick Laird basszusgitárossal és Jan Hammer billentyűssel. A banda első lemeze az 1971-es The Inner Mounting Flame volt. Hammer volt az első, aki Minimoog szintetizátort használt torzított effektekkel és vibrato gombbal, amivel hangszerének hangzása leginkább egy elektromos gitárra emlékeztetett. A Mahavishnu Orchestra a pszichedeliks rockot vegyítette a klasszikus indiai zenei hangzással. A banda első felállása szétszéledt két stúdió- és egy koncertlemez elkészítése után, de McLaughlin újjáalakította együttesét Jean-Luc Ponty jazz-hegedűssel, aki számos fontos fusion felvételt készített Zappával, Narada Michael Walden dobossal, Gayle Moran billentyűssel és Ralph Armstrong basszusgitárossal. McLaughlin emellett dolgozott Carlos Santana latin-rock gitárossal is a hetvenes évek elején.
Eközben Santana San Franciscó-i bandája a latin salsamuzsikát a rockkal, a blueszal és a jazz-zel ötvözte. Santana torzítatlan gitárhangszínen játszott latinos hangszerelésekre, kíséretekre, timbales-ekre és kongákra. A Santana-zenekar második generációja egy keményebb fúzió volt. 1973-ban kiadtak egy majdnem két óra hosszú jazz fusion koncertfelvételt Lotus címmel. Ez a lemez több, mint húsz évig csak Európában és Japánban jelent meg.
Nagy hatással bírt továbbá Larry Coryell a The Eleventh House nevű zenekarával és Pat Metheny gitáros. A The Pat Metheny Group 1977-ben alakult, és komoly sikereket értek el mind a jazz, mind a popzene listáin második, American Garage című albumukkal 1980-ban. Habár sok jazz-zenész kritizálta a fúziós színteret a rockos hangzás és az elektromos hangszerek használata miatt, több veterán jazzista, mint Buddy Rich, Maynard Fergusson és Dexter Gordon is üdvözölte, sőt űzni kezdte az új zenei stílust. A fúziós jazz nem csak az Egyesült Államokban és Európában éreztette hatását. A hetvenes évek végén alakult meg Japánban a Casiopea és a T-Square. A fiatalabb generáció felfedezte ezt zenei újdonságot, és az virágzásnak indult a nyolcvanas évek elejére. A T-Square Truth című száma később a Japán Formula 1 versenyek himnuszává vált.
Nyolcvanas évek Smooth jazz Lásd még: Smooth jazz
A nyolcvanas évek elejére a fúziós szintér kiegészült olyan alműfajokkal, mint a smooth jazz, ami a jazz, az R&B, a funk és a popzene keveréke. A smooth jazz gyökerei a hatvanas évek végén jelentek meg. Akkor Creed Taylor producer együtt dolgozott Wes Montgomery gitárossal három, később legendássá váló lemezén. Taylor alapította a CTI Records-ot. Sok hírhedt jazz-zenész dolgozott a CTI-nál, például Freddie Hubbard, Chet Baker, George Benson és Stanley Turrentine. A Taylor neve alatt megjelent lemezek nem csak a jazz, hanem a popzenerajongók körében is népszerűek lettek.