Salona (, ) város és község Horvátországban Split-Dalmácia megyében. A város egykoron a Salonai egyházmegye (majd főegyházmegye) (most Split-Makarskai főegyházmegye) püspöki (érseki) székvárosa volt.
Fekvése Split északkeleti szomszédságában, vele teljesen összeépülve, a Kozjak- és a Mosor-hegység lábánál, a Trogir, Split és Klissza felé vezető utak kereszteződésénél fekszik. A városon keresztülfolyik a „horvát Jordánnak” is nevezett Jadro folyó, melynek a közelben van a torkolata.
A község települései Közigazgatásilag Blaca, Kučine, Mravince és Vranjic települések tartoznak hozzá.
Története Az egykori római várost és tartományi székhelyet Salonát még időszámításunk előtt a 3. században alapították az illírek. A város azonban hamarosan a terjeszkedő Római Birodalom uralma alá került. I. e. 119-ben Lucius Caecilius Metellus itt ünnepelte az illírek felett aratott győzelmét, mellyel kiérdemelte a „Dalmaticus” melléknevet. Az első triumvirátus szétesése után a város Julius Caesart támogatta, ezért i. e. 48-ban megkapta a római kolónia rangját, és „Colonia Martia Ivlia Salona” néven Dalmatia római provincia fővárosa lett. Miután a rómaiak leverték a 6. és 9. között zajlott utolsó illír felkelést megindult a város békés fejlődése és csakhamar a térség legfontosabb kereskedelmi és közigazgatási centrumává vált. Virágkorát Diocletianus idejében, a 3. - 4. században élte, mikor egyes becslések szerint több mint hatvanezer lakosa is lehetett és ezzel a birodalom negyedik legnagyobb városa volt. A kereszténység terjedésével a Salonai egyházmegye székhelye lett. Egyik első püspöke 284 és 304 között Szent Domnius (horvátul: Dujam) volt, aki a diocletianusi keresztényüldözés idején 304-ben a város keresztényeivel együtt a helyi amfiteátrumban halt vértanúhalált. Testét a városon kívül, az északi temetőben helyezték örök nyugalomra, ahol sírja fölé az 5. században ókeresztény bazilikát építettek. Ebben az időben szenvedett vértanúhalált Salonában Anasztázia, Aszteria és Diocletianus négy testőre is.
A kereszténység felvétele után a fórum környéke teljesen átalakult. Itt épült ki az 5. században a püspökség központja a két bazilikával, a keresztelőkápolnával és a püspöki palotával. Az 5. század elején a salonai püspök Dalmácia tartomány érseke lett, akihez egész Nyugat-Dalmácia hozzá tartozott.
A Római Birodalom bukása után 476-ban Salona Odoaker osztrogót királyságának a része lett, majd bizánci uralom alá került. A pogány szlávok és avarok megújuló támadásai miatt 614-ben a várost a lakosság elhagyta, és biztonságosabb tengerparti településekre; Splitbe és Trogirba költözött át. A város teljesen elnéptelenedve, hosszú időre az enyészeté lett egészen a horvátok keresztény hitre téréséig.
Jelena Slavna horvát királyné a 10. században két templomot is építtetett ide, az ókori romoktól keletre, a Jadro folyó szigetére. A Szent István templom királyi temetkezőhelynek, a Szűz Mária templom pedig koronázó templomnak épült. A Szent István templom egy háromhajós bazilika volt, ide temetkeztek a horvát királyi család tagjai. Frane Bulić atya, a neves régész és történész 1898-ban meg is találta az alapító királyné 976-ból származó nevezetes szarkofágját. A Szűz Mária templom még ma is áll, bár a történelem során többször lerombolták, de mindig újjáépítették. Ma az ország legősibb Mária-szentélye, melyet 1998. október 4-én II. János Pál pápa is meglátogatott.
1076. október 8-án a salonai Szent Péter és Mózes-templomban (ma Üreges templomként ismeretes) koronázták meg Dmitar Zvonimir horvát királyt és feleségét, I. Béla magyar király lányát, Ilona horvát királynét, akit páratlan szépsége miatt a horvátok Jelena Lijepának, azaz Szép Ilonának neveztek. A város továbbra is lakott maradt, bár korábbi jelentőségét a dinamikusan fejlődő Splittel és Trogirral szemben fokozatosan elveszítette. Ismeretlen szerzőtől származó korabeli feljegyzés szerint 1531-ben Husszein boszniai pasa várat épített ide, amely azonban csak tizenöt napig volt épen, mert a Klisszából támadó uszkókok elfoglalták és lerombolták. A török 1536-ban újra felépítette, de ezúttal is csak húsz napig állt. Valószínűleg ez alatt a vár alatt vívta 1537-ben a híres klisszai várkapitány, Krusics Péter utolsó, végzetes párviadalát. Még az évben elesett a kapitányát veszített közeli Klissza vára, ezzel Salona a határ közelsége miatt a török és velencei hadak közötti sorozatos összecsapások egyik színterévé vált. Megmaradt lakossága részben a közeli erődített városokba menekült, részben pedig Novo Selo néven új települést alapított és kétfelé adózott.
A térség felszabadítására 1648-ban került sor, amikor a solini mezőn felsorakozott, Leonardo Foscolo vezette velencei hadak megtámadták és visszafoglalták Klissza várát. Ezt követően a 17. század végén a néptelen Vranjic-félszigetre, a Kašteláig terjedő területre, valamint Salona, Klissza és Kamena környékére több mint hatszáz katolikus horvát családot telepítettek be, de voltak közöttük pravoszlávok és muzulmánok is. Az újonnan érkezettek a dalmáciai Zagora, főként Drniš környékéről érkeztek. A betelepülők háborúban katonai szolgálatra kötelezettek voltak, békeidőben pedig kaštelai és spliti birtokosok földjein gazdálkodtak. Katonai szolgálatukra rövidesen szükség is volt, amikor 1715-ben a török végigrabolta a Klisszáig és a spliti mezőig terjedő területet. A spliti érsek feljegyzése szerint 1725-ben Salona és Vranjica területén több mint hatszáz család élt, ami abban az időben nagy számnak számított. Ennek ellenére Salona továbbra is a kisebb települések közé tartozott.
1797-ben a Velencei Köztársaság megszűnésével a település a Habsburg Birodalom része lett. 1806-ban Napóleon csapatai foglalták el, 1809-ben az Illír tartományok része, majd Napóleon lipcsei veresége után 1813-ban újra az osztrákoké lett, az első világháború végéig. A városnak 1857-ben 866, 1910-ben 2110 lakosa volt. Frane Bulic atya (1846-1934) kezdeményezésére 1891-ben kezdődtek itt meg a feltárási munkálatok, aki a feltárás költségeit is megelőlegezte. Azonban, bár az ásatási munkálatok több mint 100 éve folynak, a hatalmas rommezőnek máig is csak a kisebbik részét tárták fel. Az első világháború után rövid ideig az Olasz Királyság, ezután a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság, majd a Jugoszláv Királyság része lett. A második világháború idején olasz csapatok szállták meg. A háború után a település a szocialista Jugoszlávia része lett. Lakossága 2011-ben 20212 fő volt.
Lakosság Lakosság változása- Republika Hrvatska - Državni zavod za statistiku: Naselja i stanovništvo Republike Hrvatske 1857.-2001. 1857 1869 1880 1890 1900 1910 1921 1931 1948 1953 1961 1971 1981 1991 2001 2011 2021 866 1.739 1.054 1.235 1.599 2.110 2.396 3.289 1.971 1.954 3.588 9.137 11.176 12.575 15.850 20.212 20.996
1991 Népszámlálás
Salona/SolinKönyv: "Narodnosni i vjerski sastav stanovništva Hrvatske, 1880-1991: po naseljima", autor: Jakov Gelo, izdavač: Zagreb, Državni zavod za statistiku, 1998., , ; 1991
Nevezetességei Az ókori városmagÖrökségvédelmi jegyzékszáma: Z-3936. trapéz alakú volt tornyokkal erősített falakkal körülvéve, melyek részben a 2. században készültek. Máig fennmaradt a nagy kőtömbökből rakott városfalak keleti része a Porta Caesareával az Augustus császár idejéből származó nyolcszögletű kaputoronnyal. Az innen induló utak egyike déli-délnyugati irányban haladt, míg a másik északra, a település belseje felé ment. A város fejlődése során Augustus idejétől fogva az 1. század végéig épültek meg a főbb középületek. A délkeleti részen épült meg a város fóruma a capitoliummal, mint a közélet és a hitélet központjával. A fórum közelében az 1. század végén épült fel a színház, amely mintegy 3500 néző befogadására volt alkalmas. A színháztól délre található a korábban épített templom. A városfalon kívül a kivezető utak mellett voltak római szokás szerint a temetők. A legnagyobb a nyugati temető volt, mely a Tragurium felé menő út mellett feküdt. Ezen kívül még egy keleti és egy délkeleti temető is volt, melyek területén számos római kori lelet került elő. Az 1. századtól a város nyugat és kelet felé terjeszkedett, ezért a germán törzsek elleni védelem miatt a falakat megszélesítették és négyszögletes tornyokkal erősítették meg. A város alaprajza ellipszis alakot vett fel, melynek kelet-nyugati kiterjedése 1600 méter, észak-déli kiterjedése pedig 700 méter volt. A falak építése során a föld alatti részbe beépítették a vízvezetéket, mely már az i. e. 1. századtól a Jadro forrásától vezettek a vizet a városba. Salona amfiteátruma a 2. század második felében épült a város északnyugati részének a szélére. Az aréna, ahol a véres gladiátorviadalok zajlottak 19 ezer néző befogadására volt alkalmas. Az építmény alsó részén két szentélyt is feltártak. Az egyik Nemezisnek épült, akit gladiátorok tiszteltek. A másikat később a keresztények építették emlékül az arénában vértanúhalált halt testvéreiknek. Sokáig viszonylagos épségben állt, de a török-velencei háborúk idején a velenceiek lerombolták, nehogy falait erődítmény építésére használják fel. Később a romokat kőbányának használták. Alapfalai viszonylag jó állapotban maradtak fenn. Feltárása a 19. század közepén kezdődött, majd a 20. század első felében folytatódott. A város keleti részében a lakóépületek alkotta insulák maradványai, míg a Porta Caesareától délkeletre egy luxusvilla maradványai kerültek elő, mely valószínűleg a tartományi helytartó palotája volt. a palota padozatát mitológiai alakokat ábrázoló színes mozaikok díszítették. Salonán számos magán- és közfürdő alapfala is előkerült. A legjobb állapotban a nagy városi közfürdő maradt fenn, amely a 2. század végén épült a város keleti részében. Különösen nagy volt a fejlődés Diocletianus idejében, akinek a palotája a közeli Split területén állt. Ekkor több középület és kultikus épület is épült a városban. Különösen nagy tisztelete volt Mithrásznak, akinek több szentélyét is megtalálták a város területén. A 3. századtól Salonán jelentős keresztény közösség fejlődött ki, mely a Rómából érkezett Venanciusnak, Salona első keresztény püspökének a tevékenységét dicséri. Az ő utóda volt a szíriai származású Domnius, aki a 304-es keresztényüldözés során halt vértanúhalált. Az amfiteátrumtól mintegy kétszáz méterre keletre, a városfalak közelében állt a legrégibb salonai temetőbazilika, melyet annak az öt vértanúnak tiszteletére szenteltek, akik 304-ben Diocletianus testőrségéből lettek a keresztényüldözés áldozatai. Ezen a helyen, melyet ma Kapljučnak neveznek először egy kisebb pogány temető volt, majd a 4. században az öt vértanú sírja fölé keresztény templom épült. Ezt követően a korabeli szokásoknak megfelelően ide kezdtek temetkezni a helyi keresztény közösség tagjai. A 20. századi elején végzett feltárások során az 1. és a 4. század közötti sírok kerültek itt elő gazdag mellékletekkel. A bazilika valószínűleg a 4. század közepén épült. Az itt végzett feltárások során 1909-ben egy különleges helyzetű, szokatlanul nagy, díszes sírkőlappal fedett sírt találtak. A sírkőlapon az egyik vértanú szent Asterius neve állt, akinek ereklyéit valószínűleg az oltár alatt helyezték el. A Manastirine nevű helyen is régi épületek, köztük egy monostor romjai látszanak. Ezt a helyet a helyi hagyomány a város vértanú püspökével Szent Domnius-szal hozza kapcsolatba. A legenda szerint, melyet Bíborbanszületett Konstantin bizánci császár és Tamás spalatói főesperes is említ, a szentet itt temették el. A területen többször végeztek régészeti ásatásokat, melyek során nemcsak a több építési fázisban emelt épületegyüttes, hanem a körülötte levő számos, szarkofágokat rejtő temetőkápolna is napvilágra került.