bélyegkép|jobbra|260px|A buddhizmus terjedése a 6. századtól kezdve az észak-indiai szülőhazából (sötét narancssárga) a buddhista birodalmakig (narancssárga) és a buddhizmus elterjedésének történelmi területei (sárga). Mahájána (vörös nyíl), théraváda (zöld nyíl) és tantrikus vadzsrajána (kék nyíl)
A buddhizmus történetét az i. e. 6. századtól, a történelmi Buddha Gautama Sziddhártha születésétől számítják – ezzel a buddhizmus az egyik legősibb, ma is gyakorolt vallás. Az India északi részéről indult tan sorban meghódította Közép-, Kelet- és Délkelet-Ázsiát. Valamennyire érintette a teljes ázsiai kontinenst. A buddhizmus története során számos mozgalom, valamint három ág alakult ki: a théraváda, a mahájána és a vadzsrajána, melyeknek hosszabb-rövidebb ideig tartó virágkoraik voltak. A legfontosabb buddhista zarándokhelyek az észak-indiai Gangeszi-síkságon és Dél-Nepálban helyezkednek el, az Újdelhi és Rádzsgír közötti területen, ahol Gautama Buddha élt és tanított. Az életéhez kapcsolódó helyek mára fontos zarándokhelyekké váltak a buddhisták és a hinduk számára. Azonban számos más országban is léteznek ereklyék és zarándokhelyek, amelyekben jelenleg vagy korábban jelentős volt a buddhizmus. A buddhizmus hátterét az Indus-völgyi civilizáció jelentette, amely központosított volt és jól szervezett, egészen az i. e. 12. századig. A környezeti és kulturális változások mellett új törzsek is benyomultak az Indus-völgybe nyugat felől a Himalája hágóin átkelve.
Történetének több mint két és félezer éve alatt többször találkozott a nyugati civilizáció és a buddhizmus. Legelőször a selyemúton keresztül jutott el nyugatra a buddhizmus, majd a 19. században az európai gyarmatosítók jutottak el az ázsiai buddhista országokba. A nyugati érdeklődés a buddhizmus irányában fokozatosan nőtt, ahogy a rejtélyes vallásból a modern tudományokat kiegészítő tudománnyá alakult át. Tibet kínai megszállása után rengeteg tibeti buddhista mester menekült el és telepedett le Indiában, majd különböző nyugati országokban. A 20. század folyamán egyre több ázsiai buddhista mester keresett magának új életet nyugaton. Sok esetben bevándorlóként vagy menekültként érkeztek, de fokozatosan egyre nagyobb közönségek előtt tartottak előadásokat. Miután támogatókra leltek, új buddhista irányzatok is kialakultak, kolostorokat, elvonulási központokat, iskolákat és egyetemeket hoztak létre.
A buddhizmus Magyarországon hivatalosan 1951 óta létezik egyházi formában, amikor Hetényi Ernő megalapította a Buddhista Missziót a németországi Árya Maitreya Mandala buddhista rend tagjaként, amely a mahájána irányzathoz tartozik. A legelső hazai buddhista közösséget azonban már az 1890-es években megalapították Máramarosszigeten, valamint Hollósy József buddhista menedéket vett és megírta a Buddhista Kátét (1893). Ezek alapján a dharma Magyarországon több mint száztíz éve jelent meg. 1933-ban Japánban bodhiszattvaként ismerték el Kőrösi Csoma Sándort. Itthon Hollósy Józsefet a második magyar bódhiszattvának tekintik. Magyarországon ezidáig nyolc sztúpát (emlékhelyet) adtak át hivatalosan: Budapesten kettőt, Budakeszin, Bükkmogyorósdon (Csernelyben), Zalaszántón, Tar községben, Becskén és Mánfán egyet-egyet. A zalaszántói 36 méter magas és 24 méter széles Béke-sztúpa Európa legnagyobb buddhista szentélye volt éveken át. Magyarországon 1991 óta létezik már buddhista főiskola (A Tan Kapuja Buddhista Főiskola), és 2000 után több középfokú oktatási intézmény (a Dr. Ámbédkar Iskola és a Kis Tigris Gimnázium és Szakiskola) is megnyitotta kapuját.
Gautama Sziddhártha
bélyegkép|jobbra|260px|Magadha állam i. e. 600 körül, mielőtt területe kibővült A tudósok általában óvatosak Buddha életének történelmi tényeivel kapcsolatban. A többségük elfogadja, hogy tényleg létezett, tanított és rendet alapított Indiában a mahádzsanapada korában, amikor a Magadha birodalom uralkodója Bimbiszára király volt. Buddha Bimbiszára király utódjának, Adzsátasatru királynak az uralkodása alatt halt meg, így a dzsaina Mahavira fiatalabb kortársának számít. A védikus brahminok mellett Buddha életének eseményei egybeesnek több jelentős sramana iskola virágzásával, például az ádzsívika, a csárváka, a dzsaina és az adzsnyána iskolákéval. Jelentős gondolkodók is éltek ekkor, mint például Mahávíra, Púrana Kasszapa, Makkhali Goszála, Adzsita Keszakambalí, Pakudha Kaccsájana vagy Szanydzsaja Belatthaputta, akiknek a nézeteivel Buddha valószínűleg megismerkedett, és feltehetően hatással voltak is rá. Buddha két tanítványa, Száriputta és Maudgaljájana korábban valóban a szkeptikus Szanydzsaja Belattaputtát követték. Akadnak olyan bizonyítékok is, amelyek arra engednek következtetni, hogy Álára Káláma és Udaka Rámaputta mesterek tényleg történelmi személyek voltak, akik valószínűleg két különböző meditációs technikát tanítottak Buddhának. Jóllehet Buddha születésének, gyermekkorának, felnőtté válásának, vándor szerzetesi időszakának, megvilágosodásának, tanításainak és halálának általános vázát elfogadják, a tudósok többsége nem fogadja el a hagyományos életrajzokban található összes részletet.
Gautama születésének és halálának pontos ideje nem ismert. A 20. századi történészek többsége Buddha életét körülbelül i. e. 563 és i. e. 483 közé helyezte. Halálának dátumát ma már későbbre becsülik, valamikor i. e. 411 és i. e. 400 közé. Egy 1988-ban tartott szimpózium alkalmával a határozott véleményt formálók többsége az i. e. 400 előtti és utáni 20 év közötti időszakot jelölte meg Buddha halálának időpontjaként. Ezeket a kronológiákat azonban még nem fogadta el minden történész.
A korai szövegek bizonyítékai alapján Gautama Sziddhártha a sákja klánból származik, egy olyan nemzetségből, amely az i. e. 5. századi Észak-India perifériáján helyezkedett el (földrajzilag és kulturálisan is). Lehetett egy kis köztársaság, amelyben az apja egy választott törzsfőnök volt, vagy lehetett egy oligarchia, amelyben az apja volt a tartományúr. A buddhista hagyomány szerint Gautama Lumbiniben született, a mai Nepál területén, és Kapilavasztuban (a sákja főváros) nevelkedett, amely vagy a mai Nepál területén lévő Tilaurakot község, vagy az indiai Piprahva falu. Buddha megvilágosodása Bodh-Gajában történt, első tanításait Szárnáthban adta és Kusínagarban halt meg (→ parinirvána).
Gautama életéből és közvetlenül az azt követő évszázadokból nem maradtak fent írásos emlékek. A kb. i. e. 269 és i. e. 232 között uralkodó Asóka király egyik rendelete megemlékezik az uralkodó zarándoklatáról, amelyet Buddha szülőhelyén, Lumbiniben tett. Egy másik rendelete néhány dhamma szöveget említ. Innentől számítják az írott buddhista hagyomány létezését, amely a Maurja Birodalom korának felel meg. A legősibb fennmaradt buddhista kéziratok a gandhárai buddhista szövegek. Ezekre a kelet-afganisztáni Hadda környékén bukkantak, Dzsalálábád város közelében. A 27 nyírfakéregre kharosti írással és gandhárai nyelven írt kéziratokat jelenleg a British Library épületében vizsgálják. A szövegek keletkezésének idejét az 1. századra becsülik.
A történelmi Buddháról műalkotás nem született egészen a 2. századig, elsősorban a korabeli szobrászat anikonista szemlélete miatt. Buddha fizikai testének jellemzése néhány korai írásból ismert. Ezekből az írásokból meríthették modelljüket a korai szobrok és domborművek szerzői is. Főleg a páli kánonban szereplő „Egy nagyszerű ember 32 jellemzője” írás volt nagy hatással a művészekre. Ezt a 32 jellemzőt kiegészíti további 80 másodlagos jellemző is (páli: Anubjandzsana).
A Dhammacsakkappavattana-szutta a buddhista hagyományok szerint Buddha első tanításait jelenti a megvilágosodása után. Úgy tartják, hogy Buddha az indiai Nerandzsara folyó melletti bódhifa alatt ülve, meditálás közben érte el ezt a szintet. Ezt követően 49 napot csöndben töltött, majd elutazott Bodh-Gajából a közép-indiai Szárnáthba, a szent város, Váránaszi közelébe. Itt találkozott korábbi aszkéta társaival, akikkel hat évig gyakorolt együtt. Az aszkéták először kétkedve fogadták Buddhát, mivel azt gondolták, hogy az feladta az igazság keresését és az aszkéta utat. De amint meglátták Buddha kisugárzását, megkérték, hogy tanítsa meg nekik azt, amit megértett. Ekkor adta Buddha azt a tanítást, amit később a Dhammacsakkappavattana-szuttába lejegyeztek.
A buddha-vacsana (páli és szanszkrit: „Buddha szava”) azokra a buddhista hagyományok által elfogadott művekre vonatkozik, amelyeket elfogadnak Buddha tanításaként. Minden hagyomány tartalmaz bizonyos szövegeket buddha-vacsanaként, ez azonban nem jelenti azt, hogy ezek a történelmi Buddha ténylegesen használt szavai lennének.
Korai buddhizmus
A korai buddhizmus központja a Gangesz-folyó völgyében volt, ahonnan fokozatosan terjeszkedett. A kánoni források két zsinatot említenek, ahol a szerzetesek közössége (szangha) Buddha tanításaira támaszkodva összeállította a szöveggyűjteményeket, valamint rendezett néhány, a közösségre vonatkozó problematikus témát. Az elő-szektariánus buddhizmus a buddhizmus azon időszakára utal, amely Buddha parinirvánájától számított 100–150 évig, a buddhista közösség legelső felbomlásáig tartott. A legtöbb tudós szerint ez a szakadás valamikor a második és a harmadik buddhista zsinat között volt. Röviddel a második buddhista zsinat után történt az első jelentős szakadás. Az első két iskola a szthaviraváda és a mahászánghika volt. A buddhista közösségekben történő szakadások egybeesnek az egyes iskolák által bevezetett Abhidhamma szövegek bevezetésével. Az iskolák eltérő módon értelmezték ezeket a szövegeket és az egymás közötti viták javarészt ebből alakultak ki. A tanok értelmezési különbségeiből fakadó szétválások után is voltak nézeteltérések a vinaját illetően, amely magába foglalta a buddhista közösségek, illetve a szerzetesrendek magaviseletének szabályait. Az elő-szektariánus buddhizmusban, egy laza vázat leszámítva, még nem léteztek Abhidhamma szövegek és egyes iskolák a későbbiekben sem fejlesztettek ki Abhidhamma irodalmat.
Első és második buddhista zsinat (i. e. 5–4. század)
Az első buddhista zsinatot a nemes támaszt nyújtó Adzsátasatru király idején az i. e. 5. században, közvetlenül Buddha parinirvánája után tartották Mahákásjapa elnökletével a mai Rádzsgír városában. A zsinat célja Buddha tanításainak a lejegyzése volt egy vallási szöveggyűjteménybe (szútra) és az Abhidhammába, valamint törvénybe foglalták a szerzetesi szabályokat is (Vinaja). Felkérték Ánandát, Buddha egyik legfőbb tanítványát, aki egyben az unokatestvére is volt, hogy recitálja Buddha párbeszédei, illetve Upáli (szintén volt tanítvány) mondja el az Abhidhammát. Ezek alkotják ma a Tipitaka (szanszkrit: Tripitaka – három kosár) alapját, amelyek csupán páli nyelven maradtak fenn. Az első zsinat azért volt fontos, mert az arról készült beszámolók azt mutatják be, hogy a korai szangha hogyan készült megszervezni magát. A második buddhista zsinatot Vaisáliban tartották a hitközösségben kitört egyik vitát követően. A zsinat során az eredeti vinaja szöveget olvasták fel, hogy kiderüljön, hogy bizonyos szerzetesi cselekedetek a lejegyzett Buddha tanításokkal ellentétesek voltak-e. A viták szövege megtalálható a korai buddhista iskolák vinaja szövegeiben. Tulajdonképpen minden kutató egyetért abban, hogy a második buddhista zsinat valós történelmi esemény volt.
A második zsinat után pár évvel szakadás történt a buddhista közösségben. Ekkor alakultak ki különböző alcsoportok, például a szthaviraváda, a mahászánghika és a szarvásztiváda. Az eredeti szangha átalakult, helyi jellegzetességeket vettek fel a különböző csoportok és a vándorszerzetesek az esős évszak (vassza) idejére ugyanarra a helyre tértek vissza, majd Buddha halála után száz évvel valószínűleg kialakultak az első kolostorok is.
Asókai prozelitizmus (kb. i. e. 261)