Az arab nyelv névszói önmagukban határozatlanok, ezért csupán egyetlen, határozott névelőt használ. A „névelő” kifejezés így tulajdonképpen nem is létezik arabul, saját névelőjüket – írásmódjára és szerepére utalva – a „határozottság (alif-)lám-ja” névvel illetik.

Szerepe

A névelő funkciója a határozottság jelölése. Főnevekhez, melléknevekhez és számnevekhez kapcsolódhat.

Írásmódja

Az arab névelő a szó előtt áll, mindig összekapcsolódva vele. Két betűből áll: egy alifból (ا) – amin speciális mellékjellel jelölhető, hogy nem hangot reprezentál – és egy lāmból (ل). Az írásban kapcsolt prepozíciók közül a -nak/-nek jelentésű li- (لِ) kapcsolódása esetén az írásképből – tulajdonképpen esztétikai okokból – kiesik az alif, a bi- (بِ) és a kötőszó szerepű fa- (فَ) mellett azonban nem.

Arab Jelentés الولد a fiú بالولد a fiú által للولد a fiúnak فالولد a fiú pedig...

Kiejtése

A névelő írásmódja félreértésekhez vezethet a kiejtés vonatkozásában.

Az alif

Az alif itt az ún. kötő hamza hordozójaként szerepel, tehát önálló hangértéke csak akkor van, ha nem előzi meg magánhangzó. A tulajdonképpeni névelő tehát a lām. A klasszikus arab nyelvre vonatkozó szótagszabály nem ismer magánhangzóval kezdődő szótagot, ebből következik, hogy minden szó mássalhangzóval kezdődik. Viszont az arabban két mássalhangzóval kezdődő szótag sem létezik, márpedig a lām megjelenésével ilyen alakulna ki. A kötő hamzát reprezentáló alifra tehát csupán ennek kiküszöbölése érdekében van szükség, épp ezért, ha magánhangzóra végződik a névelős névszót megelőző szó, a kiejtésben nem is mutatkozik meg (daḫala l-mudarris = a tanító bejött). Ha viszont mondatkezdő helyzetben van, vagy mássalhangzóra végződik a megelőző szó, torokzárMásképp hangszalagzár, gégezár, glottális stop; arabul a hamza (ء) nevű betű jelöli. + a módjára vokalizálódik (ʾAl-mudarrisu musinnun. = A tanító idős.) Mivel a nyugati fül számára a szókezdő torokzár általában észrevehetetlen, jelölését még a tudományos átírásban is el szokás hagyni.

A lām thumb|Az arab ábécé. Piros: napbetűk, fekete: holdbetűk Mint említettük, a lām jelképezte hangot tekinthetjük a tulajdonképpeni névelőnek. A betű hangértéke, bár a névelő írásmódja minden esetben változatlan, azonban nem minden esetben . Amennyiben ugyanis a névelős szó kezdőhangjának képzési helye labiodentális, alveoláris vagy posztalveoláris – azaz közel esik az képzési helyéhez –, a névelő mássalhangzója hasonulni fog hozzá a kiejtésben. Ez alól egyetlen kivétel a klasszikus és irodalmi nyelvhasználatban ejtésű ج [ǧīm], aminek feltehetően az az oka, hogy a hang kiejtése eredetileg nem ilyen, hanem veláris volt, amelynél valóban nem következett be hasonulás,Több, főleg egyiptomi nyelvjárásban máig /g/ a betű hangértéke és kiejtése, még klasszikus nyelvhasználatban is. ám a kiejtés megváltozását nem követte a névelő mássalhangzójának változása.Legalábbis az irodalmi nyelv kiejtésében; azon népnyelvekben, ahol vagy a hangértéke, hasonul. A többi betű esetében a névelő mássalhangzója hangértékű. Ennek alapján akár úgy is fogalmazhatunk, hogy a névelő az első csoportba tartozó betűk esetén az első mássalhangzó meghosszabbodása, a másodikban pedig .

Az arab nyelvészet terminológiáját használva azokat a betűket, amelyek hasonulást váltanak ki, „napbetűk”-nek, a többit pedig „holdbetűk”-nek szokás nevezni, ugyanis a Nap szó [aš-šams] kezdőhangja (posztalveoláris ) hasonul, a Hold szóé [al-qamar] (uvuláris ) pedig nem.

Átírása

Mint fentebb említettük, a kezdő helyzetben ejtett torokzár jelölésétől többnyire tartózkodni szokás, így csupán a magánhangzó jelenik meg az átírásban – többnyire kisbetűvel, még tulajdonnevek előtt is, de helyenként nagybetű is előfordul. Azokban az esetekben, amikor ejtésben nem jelenik meg ez a kötőhang, háromféle eljárás létezik. Bizonyos átírások mindig kiírják az a-t, függetlenül a megjelenésétől. Szintén gyakori eljárás az, hogy aposztrófot tesznek a helyére. Ritkább, hogy az egyébként nem ejtett hangot egyáltalán nem jelölik. A mássalhangzó átírásában kétféle gyakorlat létezik. A legtöbb átírásban a tényleges ejtés figyelembe vétele nélkül minden esetben l betűvel jelölik, és ritkább (pl. a DIN 31635-ös szabvány is így használja), hogy a hasonulásokat tükrözve a tényleges hangértéknek megfelelő betűt használjuk fel. Az arab nyelv tudományos átírásai esetében általános, hogy a névelőt kötőjellel kapcsolják a szóhoz, jelezve, hogy annak nem szerves része. (Egybe- vagy különírás populáris átiratokban jelenik meg.)

Jegyzetek

Források

Nevelo~